A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2019. május 24-én.
Összezúzva. Szétlapítva, agyonnyomva, kilapítva, agyonpréselve. Kipréselve. Így éltem meg én a Tizedik BL-trófea egy rövid, de annál intenzívebb időszakát: nagyjából a döntő 92. percének 48. másodpercétől számítva úgy fél percig. Másnap a COPE rádió egyik biztonsági alkalmazottja megkérdezte tőlem, láttam-e azokat a felvételeket, amelyeket a belső kamerarendszer rögzített. “Nem” – válaszoltam. “Meg akarod nézni?” – kérdezte. “Legyen” – mondtam. És akkor megnéztem. Láttam magamat.
Abban az időben a hírszerkesztőséghez kerültem át, és hétvégén rendszerint az esti híreket készítettem. Ez a feladat általában arra hárul, aki a legutóbb érkezett. Én ugyan tizenöt éve dolgoztam már ott, és több mint huszonöt évnyi szakmai múlt állt mögöttem, de a körhintán most nekem jutott az alsó szint. Nem tett jót az önérzetemnek, hiszen valaha García nyomdokaiba akartam lépni. Azért fontos ez a részlet, mert olyankor már nem nagyon volt senki a szerkesztőségben, ezért átmentem a sportrovatba. Egy órával korábban dühösen csaptam be magam mögött az ajtót otthon, miután Iker hibázott, és bekapta azt a gólt. Idegesen vezettem be a rádióhoz, idegesen érkeztem meg, és idegesen néztem a meccs hátralévő részét. A hely valójában egy ideges emberekkel teli méhkas volt. Emberek jöttek-mentek, magukban beszéltek, fel-alá járkáltak, motyogtak. Én pedig ugyanezt csináltam egyszerre: jöttem-mentem, magamban beszéltem, járkáltam és motyogtam. És rettenetesen ideges voltam.
Tudjátok, mire gondoltam? Nem tudom, ti mire gondoltatok akkor, de nekem egyetlen gondolat járt körbe-körbe a fejemben. „Ez nem lehet igaz. Eljutunk egy BL-döntőig az Atlético ellen… és kikapunk. A következő száz év elviselhetetlen lesz.” Mivel mourinhista vagyok, és legalább százötven évig szándékozom élni, én bizony a következő száz évre gondoltam. Hogyan fogom ezt kibírni? Hogyan viselem majd el az atléticósokat? Persze mindig előhozhattam volna az – akkor még – kilenc BEK-/BL-serleget. De ők… Bumm! Ők mindig elővehették volna Lisszabont: “Igen, igen, nektek van kilenc Európa-kupátok, de azt az egyetlen döntőt, amelyet egymás ellen játszottunk, mi nyertük.” Őszintén szólva ez a gondolat gyötört. Legszívesebben meghaltam volna.
És akkor, a lisszaboni égboltról alászállt Gábriel arkangyal. Tetoválásokkal borítva. Sergio Ramos arcával. Sergio Ramos alakjában. Az arkangyal a hálóba fejelt Courtois kapujába. És abban a pillanatban… Abban a pillanatban futásnak eredtem. Megőrültem az örömtől. Ugráltam. Ordítottam. Mögöttem pedig mások is ugráltak és ordítottak. A földre vetettem magam, majd rám zuhant három, négy, öt, hat ember. Egy egész emberi sereg. Majdnem halálra nyomtak. Összezúztak. Szétlapítottak. Összepréseltek. De életem egyik legszebb élménye volt. Valóságos orgazmus. Őszintén szólva. Majdnem jobb, mint randizni Christina Hendricksszel… Na jó, azért ne essünk túlzásokba.
Aznap éjjel majdnem meghaltam. De feltámadtam. Feltámadtam, hogy lássam a hosszabbítást, Bale gólját, Marcelo gólját és Cristiano gólját. Meghaltam és feltámadtam, hogy lássam a Tizenegyediket, a Tizenkettediket és a Tizenharmadikat. Gábriel arkangyal és én azóta jó barátok vagyunk. Kedvelem. A következő száz év nagyon szórakoztatónak ígérkezik…
