A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2020. május 28-án.
Ott voltunk újra, két évvel később, ismét az Atlético Madrid ellen, és ismét valami olyasmi forgott kockán, ami több volt az életnél. És ahogyan Lisszabonban, úgy most is minden arra utalt, hogy a végkifejlet gyötrelmes lesz.
Igen, azon a május 28-i estén ismét próbára tették a szívünket, és mindazt, amit olyan sokszor ismételgettem: „hinni, mindig hinni”. A ránk váró tizenegyespárbaj lesz majd az igazi fokmérője a felkészültségünknek — és mindenekelőtt a hitünknek.
– Nem bírom tovább. Végem van.
Több csapattársam is a teljes kimerültség határán állt. A mérkőzés elképesztően kemény volt, fizikálisan embert próbáló, akárcsak szinte minden meccsünk az Atlético ellen az előző időszakban. Ráadásul egész este fullasztó hőség nehezedett ránk. De eljutottunk a tizenegyesekig, és a mérkőzés alakulását látva pontosan ott voltunk, ahol lenni akartunk.
Míg Lisszabonban tudtuk, hogy a döntőt a hosszabbításban kell megnyernünk, azon az estén azt éreztük, hogy fizikálisan sokkal inkább a határainkon vagyunk, mint ők. Emlékszem, ahogy Gareth sántikált a pályán, Cristiano pedig zihálva, az utolsó energiatartalékait felélve segített védekezni. Egyetlen dologban reménykedtünk: hogy marad bennünk annyi erő, hogy odaálljunk a tizenegyesponthoz.
Már eldőlt, ki lövi majd az öt büntetőt. Láttam, ahogy Keylor Llopisszal együtt átveszi, hogy az Atlético játékosai melyik irányba szokták rúgni a tizenegyeseket. A többiek közben tovább nyújtottak a fizioterapeutákkal, hidratáltak — ennél többet már nemigen tehettünk…
Odamentem Sergióhoz.
– Nekünk kell kezdenünk. Nyerd meg a sorsolást, kérlek.
Elegem volt abból, hogy MisterChip statisztikáit olvassam arról, hogy a tizenegyespárbaj megnyerésének esélye 60 százalék, ha te rúgod az első büntetőt, és csak 40 százalék, ha másodikként következel. Azt mondják, a statisztikák azért vannak, hogy megdőljenek, de a legtöbbször azért léteznek, hogy beigazolódjanak. Így hát minden segítség jól jött — még a matematika is.
– Igen, igen, nyugodj meg. Már megbeszéltük, ne aggódj.
És ha Sergio Ramos azt mondja, hogy nincs miért aggódni, akkor tényleg nincs miért aggódni.
Két perc múlva visszajött.
– Elvesztettem a sorsolást.
– Ne szórakozz már!
– Igen, de mi rúgjuk az elsőt, és a mi táborunk előtt.
Rám kacsintott, majd nevetve elsétált.
– De hogyan?
Addigra már mindenki körülötte állt.
– Ők nyerték a sorsolást, de úgy döntöttek, hogy másodikként rúgnak, így én választottam térfelet.
Alig hittük el. De amikor a szerencse rád mosolyog, nincs más dolgod, mint vállat vonni és élni a lehetőséggel.
És ott indult el Lucas, Gareth, Marcelo, Sergio és Cristiano a többiekkel együtt a pálya közepe felé, óriási felelősséggel a vállukon. Keylor ugyanezt tette a kapu felé indulva. A kezében voltunk… és a fejében is.
Cristiano készült elvégezni a büntetőt. A párbaj előtt beszéltem vele, ezért egy pillanatig sem kételkedtem benne, hogy gólt szerez majd. Szinte ugyanabban a pillanatban kezdtem el rohanni, amikor ő nekifutott.
Újra Európa bajnokai voltunk. Másodszor három éven belül. Nem is választhattam volna jobb pillanatot a búcsúra. Én tudtam a legjobban, milyen nehéz megnyerni a Bajnokok Ligáját. Egy elveszített döntő, öt elődöntő és még számos év, amely útközben elveszett.
Két Bajnokok Ligája-győzelem három év alatt történelmi tett volt. Ki tudja, mikor látunk majd újra ilyet.
Nem is tévedhettem volna nagyobbat…
Emlékszem, ahogy valamivel később az öltözőben ültem, és visszagondoltam az egész idényre. Nehéz év volt, nagyon kemény pillanatokkal — Cádizban vagy Wolfsburgban például úgy tűnt, minden összeomlik. Eszembe jutott mindenki, aki támogatott minket azokban a pillanatokban, és hogy őszinte legyek, azok is, akik nem, amikor a kamerába mondtam:
– Ez a Real Madrid. Amikor mindenki leír minket, mi visszatérünk és megnyerjük a Bajnokok Ligáját.
Még ma is, amikor a csapat nehéz időszakon megy keresztül, gyakran eszembe jut az az éjszaka, és arra gondolok:
„Ez a Real Madrid.”
Vissza fogunk térni.
