Másnap utazás várt rám. Az estét vasalással és csomagolással töltöttem, miközben a háttérben a világbajnokság nyolcaddöntője ment. A mérkőzés lefújása után még ott maradtam a képernyő előtt. Egyszer csak Cristiano könnyes arcát mutatta közelről a kamera, és valami különös szorítást éreztem.
Nem először láttam futballistát sírni. Egy ilyen, önmagában hétköznapi jelenet aligha ragadta volna meg a figyelmemet. Csakhogy ezek nem pusztán egy világbajnoki kiesés könnyei voltak. Inkább úgy tűnt, mintha élő adásban látnánk azt a belső felismerést, hogy az idő – az egyetlen valóban legyőzhetetlen ellenfél – végül mindig megtalálja a bokánkat, hogy beleharapjon.
A mérkőzés közben különös érzés volt látni, ahogy Cristiano több sebességfokozattal a többiek mögött járja be a pályát. Dallas gyepén úgy mozgott, mint egy alkonyi western pisztolyhőse: egy antik kor legendája, aki minden erejével próbálja megőrizni mítoszának ragyogását, miközben a táj könyörtelenül kitaszítja magából. Ott volt a pályán, mégis idegennek tűnt. Nehéz volt felismerni benne azt a csatárt, aki egykor a futball Akhilleusza volt. Az az ember, aki több mint egy évtizeden át minden mérkőzést hadüzenetté változtatott, most már csupán önmaga halvány árnyékának tűnt, amely annyira valószínűtlennek hatott, hogy még az emlékezetből fakadó félelmet sem ébresztette fel. Pedig hosszú éveken át puszta jelenléte is képes volt eldönteni párharcokat még a kezdő sípszó előtt. Szinte úgy tűnt, különalkut kötött az idővel. Este azonban ennek éppen az ellenkezőjét láttuk.
Most, hogy Mourinho visszatérése ismét táplálja örökké éhes nosztalgiánkat, szinte elkerülhetetlen felidézni Cristiano és a Real Madrid kapcsolatának kezdetét. Ronaldo akkor hagyta ott Anglia legjobb csapatát – amely éppen ereje teljében volt, és amely azóta sem talál igazán önmagára –, hogy egy letört, önbizalmát vesztett Real Madridhoz igazoljon, amely saját történelmi riválisával szemben is kisebbrendűségi érzéssel küzdött. Cristiano nem azért érkezett, hogy egy kész örökséget kezeljen. Egy közös újjáépítés részese akart lenni. Minden sztárallűrjével együtt. Minden indulatos gesztusával. Azokkal a teátrális megnyilvánulásokkal is, amelyek annyi gúnyt és rágalmat vontak maguk után. És mindenekfelett azzal a bátorsággal, amellyel a legnehezebb kihívások elé állt.
Annyiszor fordította oda az arcát a Real Madrid érdekében, ahány sikert végül ajándékozott a klubnak. Amikor a futball európai erőviszonyai hosszú, szinte emberfeletti küzdelem után végre megváltoztak, és a Madrid egymás után nyerte a Bajnokok Ligáját, ő ugyanaz a győzelemmániás ember maradt, aki évekkel korábban megérkezett Madridba: mindig készen arra, hogy magára vállalja a legnagyobb terhet. Ugyanezt a megszállott versenyszellemet örökítette át egy történelmileg szerényebb portugál válogatottba is, amelyet olyan sikerekhez vezetett, amelyek korábban hosszú évtizedeken át más nemzetek kiváltságának tűntek.
Távozása Madridból már-már operai, szinte folklórba illő jelenet volt. Akkor sokan természetes döntésnek tartották. Az évek távlatából azonban nehéz nem úgy látni, hogy számára hiba volt. Közhelynek számít azt mondani, hogy odakint nagyon hideg van, miután valaki elhagyja a Real Madridot. De ha félretesszük azokat az eseteket, amelyeket a sértettség táplált – Eto’o, Luis Enrique és mások –, akkor jól látható, hogy a Bernabéu elhagyása ugyan egy pillanatra felszabadító érzés lehet, de ritkán vezet jobb helyre.
Még egy olyan jelenségnek is, mint Cristiano, végig kellett néznie, ahogy pályafutása lassan ereszkedni kezdett azután a hirtelen búcsú után: Olaszország, Anglia, Szaúd-Arábia… Minden új állomás egy kicsit távolabb esett a futball világának középpontjától. Lemondani a boldogságról általában rossz döntés, még akkor is, amikor az ember érzi, az óra ketyegése egyre gyorsabb. Hiszen az utolsó cseppeket is megisszuk. És éppen azok hiányoznak a legjobban, amikor újra megszomjazunk.
Úgy sejtem, Cristiano most az ezredik gólját hajszolja. Ez már kevésbé statisztika, mint szimbólum. Mintha újabb hegyet emelt volna maga elé, pusztán azért, hogy maradjon még egy meghódítandó horizont. Fogadni mernék rá, hogy eléri. Senki sem alakította olyan fegyelmezett módszerré a megszállottságot, mint ő. A könnyei azonban arról árulkodtak, hogy valójában már nem ezek a gólok jelentik számára a lényeget. Sokkal inkább arról a fájdalomról szólnak, amikor az ember rádöbben: a futball lassan már nem szorul rá úgy, mint korábban.
Több mint tizenöt éven keresztül minden mérkőzés valamilyen módon Cristiano Ronaldo körül forgott. Az egész játék az ő fenyegető jelenléte köré épült. Dallasban éppen az ellenkezője történt. Portugália hosszú perceken át úgy futballozott, mintha a csapatkapitánya nem is lenne a pályán. Ronaldo várta a labdát, amely soha nem érkezett meg hozzá, miközben társai egészen más tempóban futballoztak és oldották meg a mérkőzés problémáit. A hetes alakja lassan szinte kísértetté halványult. Ez rosszabb volt egy gyenge mérkőzésnél: mintha ott sem lett volna.
A legendák igazi vége nem akkor jön el, amikor elveszítenek egy trófeát. Hanem akkor, amikor ráébrednek, hogy a világ nélkülük is forog tovább. Az utód nem kér engedélyt. Az új főszereplő egyszerűen belép a színpadra, és már senki sem tartja vissza a lélegzetét. Közben az idő egyszerre győzi le a lábakat és oltja ki a reflektorfényt. Egy ilyen felismerést ilyen nyers valóságában átélni tökéletesen megmagyarázza azt a keserűséget, amely végül könnyekben tör felszínre.
Mégis, minden hamis vigaszt félretéve, érdemes megjegyezni, hogy vannak olyan alakok, akiktől a hanyatlás sem tudja elvenni a nagyságot. Lehet, hogy már nem keltenek félelmet. De megőrzik azok méltóságát, akik egykor új mércét állítottak a futball számára. Cristiano is közéjük tartozik. Abba a kivételes körbe, amelynek tagjai még akkor is legyőzik a feledést, amikor az idő már legyőzte őket.
Amikor végül kikapcsoltam a televíziót, Cristiano már nem sírt.
