Jason Burt The Telegraph hasábjain megjelent írása: “Bellingham és Tuchel meccs utáni szóváltása éppen azt a nyers szenvedélyt mutatja, amelyre Angliának szüksége van ahhoz, hogy világbajnok legyen.”
Ha egy válogatottból – Thomas Tuchel szavaival élve – „testvériséget” akarsz építeni, akkor nem lepődhetsz meg azon, ha az egyik játékos kiáll a társai mellett. Még akkor sem, ha ezzel éppen a szövetségi kapitánnyal kerül szembe.
„Azt szeretnénk felépíteni, hogy erős kötelék, energia, közösség, csapat és testvériség jellemezze ezt a válogatottat – olyasmi, amihez mindenki csatlakozni akar” – mondta Tuchel a világbajnokság előtt. Éppen ezért ugyanúgy el kell fogadnunk Tuchel kritikáját az angol válogatott teljesítményéről, mint Jude Bellingham szenvedélyes reakcióját, amelyet a Norvégia elleni, nagy küzdelemben kivívott negyeddöntős győzelem után fogalmazott meg.
Erős kötelék? Megvan. Energia? Megvan. Közösség? Megvan. Csapat? Megvan. Testvériség? Megvan. Mit kívánhatna még Tuchel? Bellingham mindent beleadott a pályán. És azon kívül is.
Túl gyakran hallunk közhelyeket, semmitmondó nyilatkozatokat és üres frázisokat. Ez a két ember viszont kimondta, amit gondolt. Az őszinteséget ünnepelni kellene, nem pedig vállalati stílusú rosszalló fejcsóválással fogadni. Ez a sport lényege. És az életé is. Néha hagyni kell, hogy az érzelmek nyersen törjenek felszínre, és meg kell élni a pillanatot. Egy világbajnokságon különösen. Ne kasztráljuk az őszinteséget. Ne próbáljuk elrejteni a véleményeket. Ne térjünk vissza azokhoz a kiüresedett mondatokhoz, hogy „a végén a srácok nagyszerű munkát végeztek” és a hozzájuk hasonló, agyzsibbasztó közhelyekhez.
Mindkettőjüknek lehet igaza. Anglia valóban nem játszott jól, és Tuchel következetesen hangsúlyozza a torna kezdete óta, hogy csapata – a Mexikó elleni idegenbeli mérkőzést és a Horvátország elleni találkozó első fél óráját leszámítva – elmaradt a várakozásoktól. Maga is elismerte, hogy a válogatott még mindig keresi az identitását – pedig éppen ezt ígérte, amikor átvette a csapatot. Abban tehát semmi új nem volt, amit mondott. Legfeljebb a hangsúlyban és az időzítésben.
– Nem vagyok elégedett a teljesítménnyel… – nyilatkozta a mérkőzés lefújását követően.
Ugyanakkor Bellinghamnek is minden oka megvolt arra, hogy visszavágjon Tuchel szavainak, és megvolt hozzá az önbizalma is. Nem kell ebből veszekedést, öltözőn belüli megosztottságot vagy valamilyen mélyebb konfliktust gyártani – még akkor sem, ha korábban is akadt már feszültség kettőjük között. Ebben nincs semmi visszataszító.
Talán az sem ártana, ha Tuchel időnként nyilvánosan is megdicsérné Bellinghamet. Tartozik neki ennyivel. Hiszen Anglia már kiesett volna erről a világbajnokságról, ha nincs ez a fiatal középpályás, aki kivételes képességeivel és erőteljes személyiségével húzza magával a csapatot. Ugyanakkor Tuchel módszere láthatóan működik. Lehet, hogy több benne a korbács, mint a mézesmadzag, de sikerül kihoznia Bellinghamből a legjobbat, aki erre a pályán válaszol.
A torna előtt még az is kérdés volt, hogy egyáltalán kezdő lesz-e. Ma már ennek az ellenkezőjét elképzelni is nehéz. Lehet felnagyítani a meccs utáni nyilatkozatokat. Vagy elfogadhatjuk, hogy két szenvedélyes, túlfűtött ember egyszerűen őszintén elmondta, mit gondol, anélkül hogy elrejtette volna az érzéseit. Ha ez végül sikerre vezeti Angliát, ugyan ki fog panaszkodni? Ha pedig nem nyerik meg a világbajnokságot, bizonyára lesznek, akik majd ezt hozzák fel magyarázatként. Csakhogy ez logikátlan lenne.
Bellingham nem Anglia problémája. Ő a megoldás. Korábban előfordult, hogy úgy tűnt, nem mindig a csapat érdekeit helyezi előtérbe. Most ezt már senki sem vetheti a szemére. Tuchel ugyan bírálta a teljesítményt, de dicsérte a válogatott mentalitását. És ezen a világbajnokságon senki sem mutatott erősebb mentalitást Jude Bellinghamnél. Miért várnánk tehát tőle, hogy csendben, szó nélkül elfogadja a szövetségi kapitány értékelését?
Olyan vélemények is megjelentek, hogy a csapattársai „megdöbbentek” Bellingham nyilatkozatán. Ugyan már. Ez azt feltételezné, hogy az elmúlt 54 válogatott mérkőzésén egyáltalán nem figyelték, milyen ember. Mindig is kimondta, amit gondolt. Különösen az öltözőben. Sőt, talán ott a leginkább. Ezért egyetlen játékost sem lephetett meg a meccs utáni nyilatkozata. És Tuchelt sem.
Sokat beszélünk hitelességről. Aztán amikor valaki valóban hiteles, máris rosszallóan nézünk rá. Pedig Tuchel és Bellingham egyaránt hiteles. Mindketten alfaegyéniségek – ennek minden előnyével és hátrányával együtt –, és egyikük sem rejti véka alá az érzelmeit. Ez is egyszerre az erősségük és a gyengeségük. Éppen ez hiányzott Angliából korábban.
A 2014-es brazíliai világbajnokság kudarca után Wayne Rooney arról beszélt, hogy az angol válogatottból hiányzott a kellő ravaszság. Tuchel és Bellingham viszont rendelkezik ezzel. Van bennük él, győztes mentalitás, nem kötnek könnyen kompromisszumot, és nem kérnek bocsánatot azért, amiben hisznek. És sikeresek. Természetesen Tuchelnek szövetségi kapitányként kezelnie kell ezt a helyzetet. A véleménykülönbség nem válhat lázadássá. Az önbizalom nem csaphat át gőgbe. Ugyanakkor az angol válogatott háza tájáról semmi sem utal arra, hogy Bellingham jelenleg akár csak megközelítené ezt a határt. Mindenki ugyanazt mondja róla: alapvetően egy jó modorú, tisztelettudó srác. És egy egészen kivételes futballista.
Talán Tuchelnek egyszerűen át kellene ölelnie Bellinghamet, és elintézni az egészet egy mosollyal. Nem kell ebből többet csinálni annál, ami valójában. Mindketten ugyanazért dolgoznak. Azért, hogy felkerüljön az a második csillag az angol válogatott mezére. Harry Kane mellett Jude Bellingham jelenti Anglia legnagyobb reményét arra, hogy ez sikerüljön.
