Hogy Luis de la Fuente Spanyolországa világbajnoki címre hivatott csapat, az már az Ausztria elleni első kieséses mérkőzésen egyértelművé vált. Az észak-amerikai világbajnokság során mérkőzésről mérkőzésre fejlődött, mintha immár hagyománnyá vált volna, hogy a spanyolok csak úgy nyerhetnek világbajnokságot, ha rosszul kezdenek: kétségeket hagynak maguk után, vagy pontokat hullajtanak futballtörpék ellen.
A torna utolsó két mérkőzése maradéktalanul igazolta Luis Aragonés legendássá vált szavait, amelyeket a 2008-as Európa-bajnoki döntő előtt mondott el. Az a beszéd ma már a futballmitológia része, és annyira átitatja a győztes mentalitás, hogy szinte hihetetlen: az Atlético Madrid egyik legendája mondta. Nem véletlen, hogy a „Hortaleza Bölcse” korábban a Real Madridot is szolgálta.
“A második helyezettre senki sem emlékszik. Mi vagyunk a jobbak, és mivel jobbak vagyunk, le is fogjuk győzni őket.”
Spanyolország előbb átgázolt a Globális Dél fizikai fölényével felturbózott Franciaországon, majd a döntőben a címvédő Argentínán is. Nem kapott gólt attól a két válogatottól sem, amelynek csapatkapitányai a világbajnokságok történetének legeredményesebb gólszerzői. Ez mindennél jobban mutatja annak a csapatnak a védekezési stabilitását, amely – akárcsak a legnagyobb együttesek – a labda birtoklásával védekezik.
Spanyolország olyan higgadtsággal és a saját fölényébe vetett olyan rendíthetetlen hittel játszotta végig a döntőt, hogy az már szinte a Real Madridot idézte. Olyan érzés volt nézni, mintha Zidane három egymást követő Bajnokok Ligáját nyerő csapatát látnánk a Liverpool elleni kijevi döntőben. Sőt, ahogyan a második félidőben szinte karikatúrává silányította Argentínát, engem a cardiffi BL-döntő második játékrészére emlékeztetett. Ritkán látni ekkora fölényt – vagy inkább ekkora különbséget – egy ilyen jelentőségű mérkőzésen.
Bár továbbra is ambivalens érzésekkel tekintek a Manchester City középpályására, a világbajnokságon nyújtott teljesítménye előtt csak kalapot emelhetek. Az egész spanyol futball – a spanyol futball gondolkodásmódja – Rodrigoban ölt testet. Nem egyszerűen a labdabirtoklásról beszélünk, hanem a mérkőzés ritmusának uralásáról. Az idő és mindenekelőtt a tér kontrolljáról. A futball egyik örök törvénye, hogy a legnagyobb trófeákat a középpályán nyerik meg. A bajnok Real Madrid mindig a labda birtoklásából építkezett. Csak így lehet fokozatosan, dagályként feltolni a csapatot, beszorítani az ellenfelet a saját tizenhatosára, ahol aztán a futball természetes rendje szerint előbb-utóbb megszületik a gól.
Rodrigo olyan, mint egy hangvilla. Ugyanott veszi fel a labdát a középhátvédek előtt, ahol egykor Kroos is, majd egyetlen mozdulatával megadja az ütemet. Mintha egy gálya evezőseit vezénylő kormányos volna: az egész csapat egyszerre lép előre vagy hátra az ő ritmusára. Világbajnoki teljesítménye tankönyvbe illő. Kevés ennyire magától értetődő igazolás létezik. Pontosan azokat a tulajdonságokat hozza, amelyek hiányoznak ebből a Madridból, és kijavítja mindazokat a problémákat, amelyek Toni Kroos távozása óta jelentkeznek. Vagyis azóta, hogy a csapat elveszítette győztes karakterét. Ráadásul világbajnokként érkezne. Ez nem mellékes, mert a Real Madridban a játékosok kisugárzása, aurája is alakítja a sorsukat.
Rodrigo ideális korban van: még fiatal, ugyanakkor már a legmagasabb szinten szerzett óriási tapasztalatot. Mellette Valverdét olyannak látom, mint amilyen Fabián Ruiz a válogatottban: egy dinamikus középpályásnak, aki vertikalitást ad annak a játéknak, amelyet Rodrigo szervez. Ráadásul minden jel arra utal, hogy ő maga is szívesen öltené magára a fehér mezt. Florentino Pérez mindig érzékenyen reagált a világbajnokságokon kirajzolódó futballtrendekre. Aligha volt még ennél kézenfekvőbb igazolás: Rodri nem csupán világklasszis középpályás, hanem olyan futballista, aki képes lenne új irányba fordítani a Real Madrid sportprojektjét, amely a 2024-es londoni Bajnokok Ligája-döntő óta tévúton jár.
Az elmúlt tizennyolc évben Spanyolország három Európa-bajnokságot és két világbajnokságot nyert. Ehhez jön még egy olimpiai ezüst- és egy olimpiai aranyérem, vagyis két egymást követő olimpiai döntő, amelyek közül az elsőn szintén Luis de la Fuente ült a kispadon. Ez már nem tiki-taka. Valami egészen más. Kevesebb mint egy generáció alatt Spanyolország több nagy trófeát gyűjtött be, mint Franciaország teljes történelme során. Pedig éppen a franciák 2018-as világbajnoki sikere indította el azt a modellt, amelyet Carlo Ancelotti később „az energia modelljének” nevezett. A Real Madrid ennek a filozófiának a két legnagyobb tehetségét szerezte meg Camavinga és Tchouaméni személyében. Ez addig működött, amíg még megmaradt valami Kroos és Modrić középpályás iskolájának örökségéből.
Ma azonban a francia modell kifulladt. A játék megértését alárendeli a puszta fizikai és technikai fölénynek. A Franciaország elleni 2–0-s világbajnoki elődöntő ennek tökéletes szimbóluma volt: hiába halmozol fel félelmetes támadótehetséget, ha nincs mögöttük egy agy, amely rendszerré szervezi őket. A Real Madrid ugyanezzel küszködik immár két éve. Három kivételes támadója van, mégsem tud igazán működni. Az „energia-modell” ráadásul mindig is idegen volt a Real Madrid hagyományaitól. Mourinho első korszakának legendás „rock and roll futballja” sem létezhetett volna Xabi Alonso nélkül, aki karmesterként irányította a csapatot. A XXI. század minden nagy Real Madridjának volt egy meghatározó középpályása, aki körül minden forgott, mint a bolygók a Nap körül. Redondo, Zidane, Xabi Alonso, Modrić, Kroos…
Ma már nyugodtan beszélhetünk spanyol modellről, amelynek legfontosabb ismérve a versenyintelligencia. Ebből a szempontból a Real Madrid jelenlegi keretében több olyan játékos is található, akik legutóbbi teljesítményük alapján egyszerűen nem rendelkeznek ezzel a versenyösztönnel. Ez az egyik legfontosabb oka annak, hogy a csapat két idény óta távol maradt a legnagyobb trófeáktól. Cristiano Ronaldo mondta Rio Ferdinandnak adott interjújában: a spanyolok – akárcsak minden igazán sikeres csapat – pontosan tudják, mi a szerepük a közösségen belül. Ez egy organikus modell. A játékosok egy központi tengely körül mozognak, amely egységet, értelmet és harmóniát ad az egész rendszernek. Rodrigo futballja a Real Madrid futballja. És a klub sportvezetése újabb súlyos – ráadásul ugyanazt a hibát ismétlő – döntést hozna, ha Mourinho második madridi projektjét is ugyanazzal a fekete lyukkal indítaná el a gépezet közepén, amely az elmúlt két évben megbénította a csapat működését.
