“Elmondom hát mindenkinek. Próbáltam súgni, szájon és fülön, mindnyájatoknak, egyenként, külön.”(Karinthy Frigyes: Előszó) Nekifutok mégegyszer, fáradhatatlanul. És nem azért, hogy felkorbácsoljam az indulatokat, pusztán egy higgadt, emberi párbeszéd reményében. Megpróbálom tisztességesen összefoglalni az ellenérvet, mielőtt elmondom, miért nem győzött meg.
Épp Szilasi László Tavaszi hadjárat című kötetét forgatom. Ez önmagában legfeljebb azért említésre méltó, mert olvasok, sőt, tudok olvasni. Az irodalom azonban e tajtékos időkben képes csillapítani az ember lelkét, kellő nyitottság esetén pedig még átgondolásra, mérlegelésre, számvetésre is ösztökélhet. Az Espanyol elleni mérkőzés másnapján értem ahhoz a részhez, amikor a betegségéből felépülő Eötvös József báró Szakmári Ádám kérdésére válaszolva sommázza mindazt, amit a szólás és a vélemény szabadságáról gondol. Nem egyszerűen jogként beszél róla, hanem a gondolkodás és a társadalmi fejlődés egyik alapfeltételeként.
A szólásszabadság nem azért fontos, mert minden kimondott vélemény helyes, bölcs vagy ártalmatlan. Éppen ellenkezőleg: azért fontos, mert az igazság csak akkor ér valamit, ha kiállja a tévedéssel való ütközést. Aki elhallgattat egy véleményt, kétféleképpen veszíthet. Ha az elhallgattatott félnek igaza van, megfosztja magát az igazságtól. Ha nincs igaza, akkor attól a lehetőségtől, hogy saját igazságát az ellenkező állásponttal szemben próbára tegye, pontosítsa és megerősítse. A szabadság ára tehát a kényelmetlenség. Hallani olyasmit is, amivel nem értünk egyet. Elviselni a vitát. Kockáztatni, hogy esetleg nekünk nincs igazunk. Aki ezt a bizonytalanságot nem vállalja, annak maradnak a közhelyek, az alkalmazkodás és a hallgatóság ízléséhez igazított vélemények.
Vinícius kapcsán egy ideje ennek az ellenkezőjét látom. Szekértáborok alakultak házon belül, s az érdemi vitának vajmi kevés az esélye.
Vinícius OUT!
Az egyik oldal azt állítja – na, nem feltétlenül az alábbi hangnemben és stílusban –, hogy Vinícius szerződéshosszabbítása a legrosszabb dolog, ami az elmúlt években a Real Madriddal történt, és Florentino Pérez legnagyobb hibája azóta, hogy 2009-ben visszatért a klub élére. Úgy vélik, Viníciust pontosan két évvel ezelőtt, piaci értékének csúcsán kellett volna eladni. Fájdalmas döntés lett volna, kétségtelen, de pénzügyi szempontból kiváló üzletnek, sportszakmailag pedig kifizetődő lépésnek tartották volna. Más kérdés, hogy valóban létezett-e az az állítólagos ajánlat, amely olyan összegről szólt, amilyet sokan közülük elképzelni is alig tudnak.
Szerintük Viníciusnak sajátos, szeretettel és gyűlölettel teli viszonya van a labdával. Zavarba ejtőnek tartják visszagondolni azokra az időkre, amikor sportszergyártók reklámjaiba illő cseleket mutatott be, majd azt látni, hogy mára ugyanazzal a problémával küzd, amelyet annak idején sokan Fernando Torres szemére vetettek: rengeteget fut, hatalmas erővel és lendülettel, de amikor meg kell játszania a labdát – akár lő, akár passzol –, szinte elfogadhatatlanul magas hibaszázalékkal teszi. Úgy látják, 2026 augusztusának végére Vinícius teherré vált a Real Madrid számára: teljesítménye nem indokolja a fizetését, a pályán pedig több problémát okoz, mint amennyit megold.
Azzal is érvelnek, hogy ahhoz, amiért Vinícius ezt a fizetést kapja, hozzátartozik a környezet hatásainak megfelelő kezelése. És itt a füttykoncertekről beszélnek, nem azokról a gyalázatos dolgokról, amelyeket a Metropolitanóban vagy a Mestallában vágtak a fejéhez, és amelyeket egyetlen embernek sem volna szabad soha végighallgatnia. Szerintük a busás fizetéssel – különösen most – együtt jár az az elvárás is, hogy képes legyen összpontosítani, és kizárni mindazt, ami nem tartozik a játékhoz. Úgy látják, Vinícius szinte minden mérkőzésen elveszíti a fejét, és arra hívják fel a figyelmet, hogy érdemes lenne megnézni, a lapjai hány százalékát kerülhette volna el valamivel több higgadtsággal vagy jobb helyzetfelismeréssel.
Ha félretesszük a körülötte kialakuló vitákat, sportszakmai szempontból is lesújtó a véleményük: Vinícius elmúlt két évben nyújtott teljesítményét siralmasnak tartják. Úgy vélik, Rodri Aranylabdája teljesen kibillentette az egyensúlyából, annak ellenére, hogy a sporttörténelem legnagyobb intézménye egy emberként állt mögötte. Érvelésük szerint a Real Madrid nem engedheti meg magának, hogy olyan játékossal futballozzon, aki az általa megjátszott labdák rendkívül nagy részét elveszíti, vagy rosszabb helyzetet teremt belőlük. A „mennyi mindent adott nekünk” érvelést sem fogadják el, mert szerintük, ha ezen az alapon közelítünk a kérdéshez, érdemes volna azt is megvizsgálni, valójában ki adott többet a másiknak: Vinícius a Real Madridnak, vagy a Real Madrid Viníciusnak.
Ha pedig túllépnek a szigorúan sportszakmai szempontokon, azt mondják, nem akarnak olyan játékost a csapatban, aki előbb a lecserélésekor viselkedett tiszteletlenül Xabi Alonsóval, majd az általa közzétett közleményben ismét megtette ugyanezt. Érvelésük szerint utóbbinak önmagában elegendő oknak kellett volna lennie az azonnali távozásához.
Tudják, hogy erre aligha kerül sor, mégis úgy vélik, hogy a Real Madrid keretét az átigazolási időszak hátralévő napjaiban Vinícius eladásával lehetne a leginkább megerősíteni. Megköszönnék neki mindazt, amit a klubbal együtt nyert, és elmondanák, hogy a Real Madrid mindig az otthona lesz. Vagy akár ezt sem. Számukra a lényeg ugyanaz: távozzon. Inkább ma, mint holnap.
BAILA, Viní!
És van a másik oldal (ide sorolom magamat is), amely érvrendszerét – többek között – arra építi, ami szombaton is történt. Mert ez Vinícius Jr. valósága. Az egyetlen valósága nagykorúsága óta. Kivételt legfeljebb a Bajnokok Ligája és a válogatott jelent, két, a spanyol futballétól alapvetően eltérő közeg. Innentől – a magam kényelmére – egyes szám első személyben folytatom.
A Cornellàban rendezett mérkőzés végén Mourinho azt mondta, hogy Vinícius ‘bullying’ áldozata. Ezzel pedig szépen felsorakoztatta maga ellen az egész csőcseléket. A témában leginkább a sportújságírás hivatásos képviselői és a hozzájuk hasonlók szólaltak meg, többségükben vitatva a portugál edző kijelentését, sokan estek neki farizeusi felháborodással szaggatva ruháit. „Ez nagyon komoly téma, ne bagatellizáljuk el” – mondják azok, akik évek óta éppen azt bagatellizálják, hogy egy embert hétvégéről hétvégére módszeresen sértegetnek és zaklatnak emberek ezrei – olyan újságírók helyeslése mellett, akik még tapsolnak is hozzá. Harmincöt éve nézek futballt, és még soha nem láttam ehhez foghatót, semmilyen téren: büntetlenül maradó támadások a pályán, rasszista rigmusok, megalázó cikkek és általában véve egy fiatalember dehumanizálása, akinek egyetlen bűne, hogy fellázad mindez ellen. Nem mindig példamutató módon, ez igaz – de ki követelhet példamutató viselkedést ilyen körülmények között? Teszem hozzá, nem ez az egyetlen bűne, a megbocsáthatatlanabb, hogy a Real Madrid játékosa.
„A bullying olyan agresszív, az áldozat számára nem kívánt magatartás, amely időről időre megismétlődik. Az agresszor és az áldozat közötti – valós vagy érzékelt – erőfölény jellemzi, és fizikai, érzelmi vagy pszichés károkat okoz. Három alapvető ismérve van: a szándékosság, a magatartás ismétlődő jellege és az erőviszonyok egyenlőtlensége – a bullying célpontja úgy érzi, hátrányban van a másik féllel szemben annak mérete, ereje, népszerűsége vagy társadalmi helyzete miatt.”
Ha valaki ezek után sem látja, hogy ez a meghatározás tökéletesen ráillik arra, amit a brazil támadó évek óta elszenved, legyen szíves elmagyarázni, miért nem. Kérem, írja le! Mert szerintem ez bullying, egyszerűen és minden további nélkül. És attól, hogy Mou volt az első, aki habozás nélkül ki is mondta ezt a szót, még nem lesz kevésbé találó. Attól, hogy korábban senki nem mondta ki, vagy legalábbis nem így fogalmazta meg, még nem lesz kevésbé igaz. Sőt – ismétlem –, talán még inkább az, mert az igazság akkor mutatja meg magát igazán, amikor valaki végre áttöri a tabut és kimondja azt, mit sem törődve a magukat erkölcsileg feddhetetlennek tartók felháborodásával.
A meghatározás egyik különösen érdekes eleme az erőviszonyok egyenlőtlensége. Ez az ismérv különösen, már-már fájdalmas pontossággal illik az előttünk álló esetre. Viníciust egyénként rendszeresen – vagyis szinte szabályszerűen –, mindenféle előzetes sértés nélkül támadják emberek ezrei a lelátó viszonylagos névtelenségének biztonságából. Ennél jobb példát nehéz volna találni az erőviszonyok egyenlőtlenségére. Ami pedig a pályán elszenvedett belépőket és támadásokat illeti, ott az erőfölényt ezek megszokott büntetlensége teremti meg. Ha tudod, hogy büntetlenül rúghatod Vinit anélkül, hogy lapot kapnál – márpedig ezt az első osztály valamennyi védője pontosan tudja –, akkor olyan hatalmat gyakorolsz az áldozatoddal szemben, amellyel ő nem rendelkezik, és amely igazságtalan előnyt biztosít számodra. Ez az erőviszonyok egyenlőtlensége.
Ugyanez igaz arra az újságíróra is, aki dehumanizáló – olykor, mint láthattuk, akár rasszista felhangoktól sem mentes – cikket ír vagy tirádát ad elő a brazilról. Vini ezzel a verbális támadással szemben nem tudja megvédeni magát. Tiszta erőfölény.
Ez a helyzet, vagy állapot gyakorlatilag azóta része az életének, hogy Spanyolországba érkezett. Tizennyolc éves volt, amikor egy tartalékcsapatok közötti derbin az Atlético egyik játékosa fejbe harapta. És ez azóta is tart.
Azok között, akik szerint mindez nem bullying, sokan vannak olyanok, akik azt állították – és állítják ma is –, hogy a majomhangok, a „dögölj meg”, a „szaros néger” és egyéb, hasonló megnyilvánulások nem rasszizmusnak minősülnek, hanem olyan nézők érthető reakcióinak, akiket Vinícius a viselkedésével provokál és felidegesít. Ennek bizonyítékaként azt hozták fel, hogy ugyanezek az emberek más fekete játékosokkal szemben nem használnak ilyen kifejezéseket. Vagyis ezek szerint Vinícius a hibás: ő az a fekete játékos, aki nem fér bele az általuk megszabott keretekbe. És hát a rivalizálás néha összekuszálja az ember fejében a dolgokat – tudjuk jól. Ilyen érvelés még bíróságon is elhangzott.
Vinícius esetében Spanyolországban eddig huszonhat feljelentést tettek rasszista incidensek miatt. Huszonhatot. Nincs még egy futballista, sőt más sportoló sem, aki ennek akár csak a közelében járna.
Mindössze két spanyolországi mérkőzés elég volt ahhoz, hogy kiderüljön: a helyzete nem fog megváltozni. Életében először lépett pályára a Riazorban, mégis úgy fütyülték, mintha a Celta legnagyobb sztárja lenne. Az sem számított, hogy a Deportivo történetében a Madrid – Vinícius csapata – rendkívüli szövetségesnek bizonyult, olyannyira, hogy akár egy teret is elnevezhetnének róla Riazor kellős közepén. Vinícius pályára lépett a Teresa Herrera-kupán, és máris füttykoncert fogadta.
Aztán jött az első tétmérkőzés. Ugyan mi baja lehet eleve az Espanyol szurkolóinak Viníciusszal? Fogalmam sincs. A kanócot az ifjú Calatrava gyújtotta meg, amikor labda nélkül belerúgott a 7-esbe. Sárga lapot ért volna. Nem kapta meg. Ahogy oly sokszor, az egész stadion látta, csak a partjelző nem – pedig van fénykép arról, hogy néhány méterre állt –, ahogy a játékvezető sem, és természetesen a VAR sem. A VAR, amelyik egyszer azért nem avatkozik közbe, mert nem teheti, máskor meg azért, mert nem akar.
A statisztikák azt mutatják, hogy a Viníciust őrző, szorosan fogó ellenfélnek átlagosan több mint fél órára van szüksége ahhoz, hogy sárga lapot kapjon – ha egyáltalán kap. A mérkőzések első szabálytalanságainak többségét Vinícius szenvedi el. Ráadásul általában különböző ellenfelektől. Ez taktika. Ami a játékvezetői hármasból hiányzik. Vagy talán nem is hiányzik: egyszerűen úgy tesznek, mintha nem látnák. Ezúttal végül maga Calatrava kapta az első sárga lapot, sportszerűtlen viselkedésért, a 32. percben. Ugyanennél az esetnél Vinícius is besárgult.
Túl sok éve tart már ez ahhoz, hogy véletlen legyen. Épp ezért érdemes figyelni más, beszédes statisztikákra is: a La Ligában Lamine Yamal őrzői átlagosan minden harmadik elkövetett szabálytalanság után kapnak sárga lapot; Vinícius őrzői csak minden tizenhatodik után. A piros lapok esetében Vinícius őrzői minden 68 súlyos szabálytalanságra kapnak egy kiállítást, Lamine ellenfelei viszont minden tizenegyedikre. Európában ugyanakkor Lamine és Vinícius mutatója azonos: mindkettőjük ellenfelei minden harmadik szabálytalanság után sárga lapot kapnak. Minden harmadik után. Mindkettőjük esetében.
Ó.
A probléma az, hogy a héten az Espanyol játékosa, aki hátbarúgta a földön fekvő Vinícius-t, ellátogat majd egy másik stadionba, és senki nem fogja kifütyülni. Egyetlen médium sem irányítja rá a célkeresztet, nem lesz egyetlen újságíró sem, aki az ellenfelet arról kérdezné majd, mit gondol róla vagy korábbi tettéről. Senki nem fogja megkérdezni az Espanyol edzőjét sem, tervez-e bármilyen intézkedést vele szemben, tanácsolta-e neki, hogy higgadjon le, felszólítják-e arra, hogy fogja vissza magát, vagy esetleg pszichológushoz küldik. Azaz a szombati agressziót mindenféle következmény nélkül megússza. És ezt Vinícius következő ellenfele is pontosan tudja.
