Az igazság az, hogy kevés rosszabb dolog létezik az unalomnál. A futball pedig augusztusban éppen olyan unalmas tud lenni, mint egy parlamenti ülés. Sőt, talán még annál is unalmasabb. Ez a nyár végtelenül hosszúnak érződik…
Olyan korán kezdődött minden a váratlan választásokkal, aztán jött a világbajnokság a maga érzelmi hullámvasútjával, hogy most már úgy tűnik, mintha mindez száz éve történt volna. Ráadásul a bajnokság ugyan szombaton elrajtol, de valójában csak két hét múlva kezdődik igazán, hiszen – ahogy mindenki tudja – amíg a Real Madrid nem lép pályára, addig minden sorozat csupán bemelegítés.
Írhatnék most Rodrigóról. Vagy a védekező középpályás szerepköréről, arról a nélkülözhetetlen posztról, amelyről az elmúlt években annyit beszéltünk, hogy lassan külön antológiát lehetne kiadni belőle. Csakhogy mindez olyan végtelenül unalmas lenne, hogy nem érné meg. Szinte sértés volna az olvasó intelligenciájával szemben.
De mi is történt valójában Rodrigóval? Mert néhány nappal ezelőtt még az internet népe – vagyis azok a szerencselovagok, akik ma bennfentesnek, streamernek vagy youtubernek nevezik magukat, miközben valójában csak a régi „pénzlehúzó” mesterség modern képviselői – azt állították, hogy az üzlet már lezárult. Egyik napról a másikra immáron a Barcelona játékosa lett, méghozzá pontosan ugyanazokra a megfoghatatlan érvekre hivatkozva, amelyekkel korábban – százszázalékos valószínűséggel, mintha egy telefon töltöttségi sávját néznénk – bizonygatták, milyen közel áll a Real Madridhoz.
Senki sem tud semmit. Régebben a mesék közvetítésének monopóliuma az újságíróké volt. Mára azonban liberalizálódott a piac. Ma már bármelyik kamerával és YouTube-csatornával felszerelkezett sehonnai megélhet abból, hogy kihasználja azt az emberi gyengeséget, amely mindannyiunkban ott él: szeretjük elhinni azt, amit hallani akarunk.
Különösen megnevettetett, amikor olvastam, hogy Törökországban letartóztattak egy sportújságírót – vagy valami hasonlót –, mert hamis átigazolási híreket terjesztett. Még jobban szórakoztatott a gondolat, mi történne, ha ugyanez a világban tömegesen megtörténne. Olyan méretű razziára lenne szükség, hogy az összefogdosottakkal akár a népvándorlás iránya is megváltoztatható lenne.
A Real Madrid szinte vatikáni némaságba burkolózó kommunikációs politikája valóságos szabad prédává teszi a terepet ezeknek a szélhámosoknak, nevetséges figuráknak és vastag bőrű alakoknak. Florentino újraválasztása óta még magasabb szintre emelték a hallgatást: már az új igazolásokat sem mutatják be. Semmi. Egyetlen nyomorúságos sajtótájékoztató sem. Pedig Florentino mindig is élvezte ezeket a bemutatókat…
Furcsa ez az egész, bár illeszkedik a klub hagyományaihoz. A Madrid egyszerűen lemásolja a többi klub legvéletlenszerűbb közösségimédia-stratégiáit, és ennyiben ki is merül a kommunikáció. A tartalom a TikTok-függő gyerekeknek készül, de valódi tájékoztatás alig történik. Sőt, talán kevesebb, mint valaha – pedig ezen a téren már eddig sem volt könnyű alulmúlni önmagukat. Lehet, hogy valamilyen rekordot akarnak felállítani.
Ha már így alakult, én még tovább mennék. Megszüntetném a mérkőzések előtti sajtótájékoztatókat, és főleg az utána következőket. Ne szólaljon meg senki sem a vegyes zónában, sem a sajtóteremben. Töröljük el a híres hivatalos közleményeket is – még a gyászjelentéseket is. Semmit. Nulla kommunikáció. Egy tökéletes, vegytiszta silenzio stampa.
Na, az valóban új irányzatot teremtene ebben az információval túlterhelt, a végletekig összekapcsolt és digitális szeméttel elárasztott világban.
Egyetlen dologról azonban beszámolt a klub: a mezszámokról. Mindig érdekes látni, hogy egy játékos melyik számot választja, amikor valóban választhat. Sokat elárul a személyiségéről, sejtet valamit a jelleméből, gyerekkori álmaiból vagy szakmai ambícióiból. Arról is képet ad, hogyan tekint önmagára.
Raúl Asencio esetében például világosan látszik a különbség aközött, aminek gondolja magát, és ami valójában. Carvajal és Varane 2-es mezét választotta. Én is azt hittem egy ideig, hogy egy új Nacho lehet belőle, de eddig inkább hibára hajlamos védőnek bizonyult, mint Ancelotti-féle „pesszimistának”.
Cucurella a 17-es számot választotta, amely a modern Real Madrid történetében szinte kultikus jelentőségű. Van Nistelrooy és Arbeloa is ezt viselte – két olyan játékos, akiket a Bernabéu közönsége különösen szeretett.
Különösen tetszik, hogy Huijsen – ahogy a bikaviadalok nyelvén mondják – bátran előlépett, és a 4-es mez mellett döntött. Bár első idénye nem sikerült kiemelkedően, és a világbajnokságról is lemaradt, a vele kapcsolatos várakozások továbbra sem változtak. A Real Madridot nem egyetlen nap alatt lehet meghódítani, Huijsennek pedig a fizikai fejlődés mellett bátorságra is szüksége lesz. A 4-es mez átvételével világos üzenetet küldött: önmagát Ramos és Hierro örököseinek sorába helyezi, abba a vérvonalba, amelyhez tartoznia kell, ha valóban nagy karriert akar befutni Madridban. Ez egyértelmű szándéknyilatkozat. És ezt örömmel látom.
Ami viszont aligha változik, az Mbappé esete. Ő továbbra is úgy jár-kel a világban, mintha egy félisten lenne. Modrić 10-es meze egyszerűen úgy áll rajta, mint tehénen a gatya. Máig nem tudok hozzászokni. Talán azért, mert rá kellett jönnöm: van valami, ami még az unalomnál is rosszabb. Amikor az ember rádöbben, hogy amire olyan régóta vágyott, az valójában mégsem az, aminek hitte.
