Az igazi Sergio Ramos? Talán azt mondanád rólam, hogy egy lázadó vagyok, akinek van tartása. Olyan ember vagyok, aki nem akar mindenkivel kijönni; egy srác, aki kimondja amit gondol, még akkor is, ha ez neked nem tetszik. Mindig megmondom az embereknek, amit gondolok. Úgy nõttem fel, hogy a helyi bikaviadalok matadorai inspiráltak. Mondhatnád, hogy megvan bennem egy matador néhány tulajdonsága. Korábban fontolgattam, hogy ezt a hivatást választom, de a futball sokkal boldogabbá tesz, mint a bikaviadal. Mindenesetre kötõdöm ehhez a világhoz, mivel a családom és a városom mindig nagy bikaviadal-rajongó volt.
A pályán ez magabiztosságként mutatkozik meg. A legjobb példa erre a tizenegyes, amit a 2012-es labdarúgó Európa-bajnokság elõdöntõjében lõttem Portugália ellen. Ez nem sokkal azután volt, hogy kihagytam egy büntetõt a Bayern München ellen a Bajnokok Ligája elõdöntõjében. Annak akkoriban nagyon komoly hatásai voltak, de ez lényegében mindennel így van, amit Sergio Ramos tesz. A családom megszenvedte azt a hibát, különösen édesanyám és testvérem, úgyhogy adni akartam nekik valamit. Ezért is vállaltam azt a büntetõt Portugália ellen, illetve ezért is emeltem át úgy, mint Panenka.
A meccs elõtt megkérdeztem Vicente Del Bosque-tól, hogy lõhetem-e így, ha esetleg tizenegyesekre kerülne sor. Õ csak nevetett, majd azt mondta, hogy ha eljön a pillanat, úgysem merem majd megtenni. Én erre csak annyit válaszoltam, hogy ha ott lesz a lehetõség és én leszek az elsõ… És ez is történt. Ez a pillanat azóta is elkísér.
A gyõzelem, a siker Spanyolországgal, ami nagyban köszönhetõ a Real Madrid és a Barcelona játékosainak, akik leültek és elsimították a nézeteltéréseiket. Lehetett hallani pletykákat arról, hogy Pique és köztem gondok vannak, de sosem volt vele problémám. Sok idõt töltöttem már vele, nagyszerû, jószívû srác. Ezek a sztorik a sok El Clásico miatt kaptak szárnyra: Bajnokok Ligája, bajnokság, Király-kupa… Igaz, hogy volt egy kis feszültség ezek után a meccsek után, néha túlságosan nagy, de megoldottuk és továbbléptünk.
Egyébként optimistának is mondanám magam, de az is igaz, hogy sosem elégszem meg a múltban elért eredményekkel. Számomra fontos, hogy elõre tekintsek, hogy folyamatosan menjek tovább. Nem élhetsz a múltban. Ennek a szemléletnek is köszönhetõ, hogy bármerre is járok, érzem a szurkolók szeretetét. Úgy gondolom, hogy a szurkolók így értékelik az erõfeszítéseket, amit a szakmádban teszel. Ez a hozzáállás egyébként visszavezethetõ néhány gyerekkori hõsömre is: Puyol, Fernando Hierro, Maldini. Helyi szinten Javi Navarro, Pablo Alfaro, ’Tiburon’ (Cápa) Prieto. Nagyon örülök, hogy sok gyereknek most Sergio Ramos a példakép.
Magamat romantikusnak mondanám, a testvéreim közül biztosan a legromantikusabbnak. De ha már a bátyámról van szó, akkor elmesélek egy sztorit, amibõl látszik majd, hogy nem csak szerelmes, de harcos típus is vagyok. Amikor 15 voltam, a bátyám pedig 23, akkor egymás ellen játszottunk egy barátságos meccsen. Én védõ voltam, õ pedig csatár. Az õ pályájukon játszottunk; mindenki ott volt a környékrõl. Volt egy tipikus testvérek közötti ugratás a meccs közben, amikor azt mondtam neki: ’Óvatosan, ez most komoly, meccsünk van.’ Úgy tûnt, hogy elnevette magát, de engem ez nem érdekelt. Aztán a kapus kirúgta a labdát, én felugrottam, a könyököm kint volt és véletlenül szájon vágtam. A bíró még csak a sípjába sem fújt, pedig egy kicsit vérzett a szája. Tíz perccel késõbb az edzõje látván, hogy jobb vagyok nála, lecserélte: ’Nem zavar, hogy a 15 éves öcséd mindenben lenyom téged?’ Azóta is hallgatom ezt a történetet…
