Az AS véleményrovatában szeptember 11-én megjelent, Manuel Matamoros által jegyzett Exigencia („Igényesség”) című írás indított el bennem egy gondolatmenetet a Bernabéu közönségének sokat emlegetett igényességéről. Matamoros azt vizsgálja, hol húzódik a határ a Real Madridot hagyományosan jellemző magas elvárások és a csapatot már inkább bénító türelmetlenség között. Én azonban menet közben egy másik vágányra terelődtem.
Tudom, hogy pontatlan, és szükségszerűen igazságtalan is a szurkolók egy részével szemben, ha a Real Madrid táboráról homogén egészként beszélünk, mintha annak minden tagját ugyanazok a sajátosságok és személyiségjegyek jellemeznék.
Mégis vannak olyan viselkedésminták, amelyek annyira elterjedtek – vagy képviselőik annyira hangosak –, hogy idővel többséginek érzékeljük őket. Ez a valós vagy látszólagos többség végül személyiséget kölcsönöz a Real Madrid szurkolótáborának, vagyis „a Bernabéunak”. „A Bernabéu fütyült…”, „a Bernabéu nem szereti, ha…” – ezek a fordulatok erre a valós vagy látszólagos általánosságra utalnak, mégis mindenkire vonatkoztatják őket, sokunk bosszúságára – köztük az enyémre is.
Nos, a Real Madrid szurkolótáborának egyik egyre erőteljesebben jelentkező sajátossága, hogy lebecsüli a saját örökségét. Az anyagit is, de ami még rosszabb: a történelmit.
Arra gondolok, hogy az elmúlt hónapokban nem is egyszer hallottam hitetlenkedve madridistákat, akik lekicsinylően beszéltek a 15 BEK-/BL-győzelem értékéről. Láttam, ahogy úgy beszélnek róluk, mint valami múltbéli dologról, amivel már nem illik büszkélkedni. Láttam, ahogy a klubot és az elnököt azért bírálják, mert büszkén emlegetik az európai kupagyőzelmeket, mondván: „inkább nyerjék meg újra, és ne a múltról beszéljenek!” (Arról a múltról, amely egyébként 2024. június 1-jén történt. Nyilvánvalóan ősidőknek számít azok számára, akik így gondolkodnak.) Sőt, odáig is eljutottak, hogy még e győzelmek sportszakmai értékét is megkérdőjelezték!
Nem! Kíméljenek meg attól a szomorúságtól, amelyet a Madrid-ellenes kampányok és a közösségimédia-biznisz oltott beléjük, mert tőlem bizony nem veszik el azt, amit már megéltem. Vágyom a következő sikerekre, de ettől a már megélt győzelmek öröme nem válik semmissé. Azok az emlékeim, az életem részei. Tőlem ezt már nem lehet elvenni. A Real Madrid pedig azért lehet ma az, ami, mert korábban az volt, ami. Ha megvetjük a történelmét, éppen azt tagadjuk meg, ami megkülönbözteti minden más klubtól.
A madridista publikum – egy elnevezés, amely formájában és jelentésében is egyre inkább kikopik – mindig is híres volt az igényességéről. Erre a jellegzetességre hivatkozva próbálnak azonban olyan viselkedésformákat igazolni, amelyeknek semmi közük az igényességhez, annál inkább a szeszélyhez, az unalomhoz, a személyes elégedetlenséghez és mindenekelőtt ahhoz, hogy gondolkodásunkat korunk társadalmi és technológiai mechanizmusai befolyásolják.
Így a megnyert európai kupák – különösen a közelmúltban megszerzettek – lebecsülése inkább a függőségre, mintsem az odaadásra emlékeztet. Ahogy a függőt sem elégíti ki a tegnapi adag, úgy viselkedik az is, akinek a korábbi győzelmek már semmit sem jelentenek: újabbakat követel, nem a rajongó vágyával, hanem az elvonás kényszerével. Ez összhangban áll azzal, amit ma „élményfogyasztásnak” nevezünk: mintha fontosabb lenne a BL megnyerésénél elkészíteni a fényképet a Cibeles-nél, majd miután feltöltöttük a közösségi médiába, máris indulni kell a következőért. Következő helyszín, következő élmény, következő BL. Következő, következő, következő. Ezt a társadalmi viselkedést pedig táplálják a közösségi hálók különféle mechanizmusai – amelyek nem azért „hálók”, mert összekötnek, hanem mert csapdába ejtenek. Mint a halakat. Ne nevezzék ezt igényességnek.
Ami a klub gazdasági és sportszakmai értékeit illeti, ott is egyre erősebb tendencia, hogy úgy fütyülik ki a játékosokat, hogy ezt megint csak a Bernabéu „természetes igényességével” próbálják igazolni. Holott ennek sincs sok köze az igényességhez; sokkal inkább arról szól, hogy aláássák a csapat emberi tőkéjét jelentő – érdekes módon többnyire éppen a legkiemelkedőbb – játékosok morálját és értékét.
Viníciust lehet szeretni, nem szeretni vagy közömbösen szemlélni. De futballistaként, a mi játékosunkként mit mondhatunk róla? Először is: a Real Madrid történetének legjobb játékosai közé tartozik. Másodszor: még akkor is, amikor nincs a legjobb formájában, továbbra is azon játékosok közé tartozik a világon, akik a legtöbb veszélyt teremtik – akár közvetlenül a játékukkal, akár közvetetten azzal a figyelemmel, amelyet az ellenfél védelmétől megkövetelnek, védőket vonva magukra, területeket és szabálytalanságokat kiharcolva. Harmadszor: tudjuk róla, mert már bizonyította, hogy még egy rossz mérkőzésen is bármelyik pillanatban elő tudja húzni a győzelmet jelentő megmozdulást. Nem kell messzire mennünk: a Betis ellen az utolsó percekben gólpasszt adott és tizenegyest harcolt ki. Más kérdés, hogy egyiknek sem lett eredménye. Negyedszer: soha nem spórol az erőfeszítéssel. Ötödször: semmi sem indokolja, hogy ne gondoljuk, hamarosan ismét elérheti legjobb formáját.
És talán éppen itt húzódik a határ. Van, akit azért fütyülnek ki, mert rosszul játszik; Vinícius esetében viszont egyre gyakrabban az az érzése az embernek, hogy egyesek már a rossz játékát várják, mert az igazolná mindazt, amit korábban gondoltak róla. Ilyenkor a jó teljesítmény már nem öröm, hanem kellemetlen ellenérv. Ez pedig aligha nevezhető igényességnek.
Valverde esete különös. Kivételes képességű játékos, a csapat egyik pillére, következésképpen ellenségeink és az információval üzletelő spekulánsok célpontja: az ő személyével kapcsolatos hangzatos címekkel lehet pénzt keresni. Azért nevezem különösnek az esetét, mert – látszólag – kifogástalan sportolói pályafutásához ugyanilyen emberi magatartás társult. Inkább félénk, soha nem emelte fel a hangját, nyilatkozataiban szerény… Nem lehetett rajta fogást találni. Egészen addig, amíg el nem jött az alkalom: bumm! Kihasználták azt a Tchouaménivel történt, középiskolai csetepatéra emlékeztető esetet, és szinte bűnügyi történetként kezelték.
Megnyílt az aranybánya: „Valverde soha többé nem ölti magára a Real Madrid mezét” – ontotta mérgét egy úgynevezett újságíró, aki gondosan megválasztott nyelvezetével és stílusával jól értesült bennfentesnek álcázva magát ellenőrzött, megerősített információként tálalta mindezt: kész tényként. Ő és néhány másik újságíró (?) egész nyáron, nap mint nap olyan címekkel bombázta a közönséget, amelyek Fede klubtól való eltávolítását szolgálták. Mourinho nem számít Valverdére; a vezetőség nem akarja Tchouaménit és Valverdét még egy évig együtt látni, és Valverdét jelölték ki eladásra; a klub azért nem akarja őt, mert a történtek után nem viselhetné a csapatkapitányi karszalagot… Újra és újra, egyik nap a másik után, hátha lesz valami hatása.
És persze hogy van. Beszennyezi a légkört, kételyt és ellenszenvet szül, kedvét szegi az embernek: mérgez. Emiatt, bár az utóbbi mérkőzéseken elcsendesedtek a személyét érő kritikák, érezni lehet a levegőben, hogy lesben állnak. Egy hibára várnak, egy grimaszra, egy rosszkor jött tüsszentésre.
És folytathatnánk tovább, kiterjesztve mindezt csapatunk bármely más játékosára, akit ezek a modern kritikák érnek. Olyan kritikák ezek, amelyek a madridizmus régi, legendás szigorúságára hivatkoznak, miközben valójában nem jobb játékot követelnek, hanem éppen az ellenkezőjét idézik elő – hogy aztán igazolhassák azt a valójában egészen máshonnan eredő dühöt, amelyet a Real Madrid ellenségei, illetve azok gerjesztenek, akik ugyan nem maguk építik fel ezeket a kampányokat, de saját üzleti hasznukra kihasználják őket.
A modern futball körül kialakult információs piac alapvetően megváltoztatta azt is, hogyan nézzük a saját csapatunkat. Az újságírás egy része ma már nem elsősorban információt, hanem figyelmet értékesít, mellé pedig megérkezett a tartalomgyártók egész iparága. Önmagában ezzel sem lenne probléma. A gond ott kezdődik, amikor nem az információ a termék, hanem a kattintás; az információ csupán az eszköz, amellyel megszerezzük. Ezt nem lehet a hétköznapi valóság bemutatásával elérni. El kell torzítani az információt, hogy érzelmeket és benyomásokat gyártsanak. Az, hogy Valverde és Tchouaméni között történt valami teljesen hétköznapi, nem hoz kattintást – botrányt kell csinálni belőle. Az, hogy Vinícius teljesítménye ugyanúgy természetes hullámzást mutat, mint bármely más futballistáé, nem eladható – azt kell írni: „Már senkit sem tud megverni egy az egyben!”
Persze üzlet csak ott születik, ahol van rá piac. És van. A modern társadalom jelentős része inkább nem dolgozza ki saját gondolatmenetét, hanem készen megvásárolja, mint az ételt. Egy kattintás vagy érintés, és pillanatok alatt ott van, fogyasztható és emészthető: a pizza, a hamburger, a sushi – és a kész vélemény.
Így aztán egyre inkább fogyasztókat, semmint híveket látunk. Innen már csak egy lépés az a furcsa ellentmondás, hogy ugyanaz a madridista, aki Vinícius vagy Valverde leigazolását követelné, ha egy másik klub mezében látná őket, a Real Madrid játékosaként már szabadulna tőlük. Ugyanez történik a trófeákkal is: mielőtt megszerezzük őket, mindennél fontosabbak; amikor már a mieink, egy darabig ünnepeljük őket, aztán mintha lejárna a szavatosságuk.
Én nem szeretnék így szurkolni. Örömmel tölt el, hogy azok a játékosok, akiket már akkor lenyűgözőnek tartottam, amikor elkezdték pályafutásukat a Real Madridban, még ma is a csapat tagjai. És annak is örülök, hogy a Real Madrid 15 BEK-/BL-győzelméből kilencnek személyesen lehettem tanúja.
Éppen ezért hatalmas a bizalmam – szinte bizonyosság –, hogy hamarosan újabbakat látok majd, méghozzá többes számban. De amíg ez megtörténik, sőt akkor is, ha nem történne meg: azt, amit már megéltem, senki nem veheti el tőlem!
Hala Madrid!
