Lehet, hogy nem éppen a legjobb az időzítés egy ilyen íráshoz, és lassan az is köztudomású, hogy nem tartozom Mbappé legnagyobb rajongói közé. Mégis, sok más kérdés mellett egy ideje ez is foglalkoztat: mit adott valójában a francia érkezése a Real Madridnak, és mennyiben alakította át azt a csapatot, amelybe két éve megérkezett?
Vannak dolgok, amelyeket nem is annyira meglátni, mint inkább elfogadni nehéz. Minél jobban vágyunk valamire, annál nagyobb elvárásokat támasztunk vele szemben. Az Mbappéra való hosszú várakozás egy eszményképet teremtett a madridisták tudatában, egy sosem létezett legenda alakját vetítette elénk: nem egyszerűen egy nagyszerű futballistára vártunk, hanem ‘A Kiválasztott’ eljövetelére. Ezt az eleve elrendeltséget az európai futball nagyszínpadára a Monacóval berobbanó Mbappé emléke – amelyet az évek némileg eltorzítottak –, valamint az oroszországi világbajnokságon nyújtott teljesítménye alapozta meg. A nyarak múlásával az átigazolás örök ígérete – amely újra és újra meghiúsult, mindig újabb halasztást szenvedett – azt az elképzelést táplálta, hogy előbb-utóbb Di Stéfano és Cristiano Ronaldo örököse érkezik meg a Bernabéuba.
Csakhogy két idény alatt a valóság felülírta az álmokat. Kíméletlenül, ahogyan a Real Madridnál mindig kíméletlenül tör utat magának a valóság, amikor a Madrid – ez a győzni akarás vad ösztönéből emberi szervezetté formált jelenség – nem nyer: Mbappé talán a klub történetének legrosszabb galaktikus igazolása.
Kylian Mbappé a nagyság ellentéte, a versenyszellem antitézise. Napóleon állítólag többre tartotta a szerencsés hadvezéreket azoknál, akik egyszerűen csak jók voltak. Mbappé jó, de nem elég jó – legalábbis ahhoz semmiképpen, hogy igazolja a Real Madrid történelmi szupersztárjaként neki tulajdonított státuszt. És úgy tűnik, a gondviselés sem különösebben kegyes hozzá. Sőt, inkább éppen ellenkezőleg. A futballban nagyon fontos a megérzés, az ösztön, a megfoghatatlan. Mostanra pedig világos: ha Mbappé egy XVIII. századi hadihajó matróza lenne, már rég a tengerbe vetették volna, mert balszerencsét hoz.
Vagyis Mbappé mindeddig éppen az ellenkezőjét mutatta annak, amit az általa viselt fehér mez természete megkövetel, és annak a birodalomnak is, amelynek felemelkedését tizennyolc évesen ígérte. Az a Maradonából, Benzemából és Ronaldo Nazárióból összegyúrt elegy, az a Targaryen-sárkány, amely minden egyes szélen megindulásakor úgy festett, mintha hatalmas szárnyakat bontana, fokozatosan zsugorodott össze egy középszerű góllövővé, a statisztikák puszta halmozójává.
Azért mondom, hogy talán ő a legrosszabb galaktikus igazolás, még Hazard-t is felülmúlva, mert Hazard-tól nem a tejjel-mézzel folyó Kánaánt vártuk. Mbappétól igen. Ráadásul Mbappénak a világ legjobb csapatának tortáján kellett volna a habnak lennie. Pontosan ilyen volt Ancelotti Madridja, amikor megérkezett: egy folyamatosan fejlődő gépezet, soraiban egy leendő aranylabdással. Ehhez képest Mbappé nemhogy nem adta meg azt az utolsó, döntő pluszt, amely Vinícius és Bellingham Madridját a következő dinasztiává emelte volna, hanem éppen azzal, hogy nyilvánvalóan – és látszólag visszafordíthatatlanul – összeférhetetlen a csapat vezérjátékosával, felborította azt, ami papíron a modern futball legjobb támadósora volt.
A Betis elleni mérkőzése végérvényesen megerősítette mindazokat a benyomásokat és felismeréseket, amelyek az elmúlt két idény során fokozatosan felszínre kerültek. Egy ilyen gólátlaggal rendelkező futballistának meghatározónak, döntő jelentőségűnek kell lennie ahhoz, hogy csapata megnyerje a bajnokságot. A valóság azonban az, hogy rekordjai a statisztikák hajszolásából, a súlytalan ellenfelek elleni fölény kihasználásából születnek. Emlékszem, néhány évvel ezelőtt egyes madridisták – talán én magam is – gúnyosan Eibarman-nek nevezték a barcelonai pályafutása alkonyán járó Messit, utalva a bajnokságban szerzett, jelentőség nélküli mesterhármasaira és arra, mennyire feltűnően eltűnt az Európa-kupa nagy mérkőzésein.
Mi valójában Mbappé? Alig több egy újabb Eibarman-nél. Egy játékos, aki mérkőzésről mérkőzésre olyan technikai hiányosságokat mutat a kapu előtti befejezésekben, az egy az egy elleni helyzetek megoldásában, sőt olykor még a cselekben és a labdaátvételekben is, amelyek méltatlanok a kategóriájához, a fizetéséhez és a hírnevéhez. Egy csatár, aki nem tud megfelelően helyezkedni a tizenhatoson belül, és fejjel sem jelent veszélyt. Egy támadó, akinek rendkívül szűk a csel- és lövésrepertoárja, és akinek nimbuszát elsősorban elsöprő fizikai fölénye tartja életben.
Joggal merül fel a kérdés: mi történik majd, amikor az évek múlásával Mbappé elveszíti azt a robbanékony sebességet, amelynek köszönhetően jelenleg szinte megállíthatatlan, amikor beindul a védők mögé?
Viníciusról sok mindent lehet mondani, de két dolog vitathatatlan: pályafutását folyamatos fejlődés jellemezte, és még ma, a rosszabb mérkőzésein is ő az a madridi támadó, aki a legtöbb veszélyes helyzetet és gólszerzési lehetőséget teremti.
Mbappé Viníciusszal való nyilvánvaló összeférhetetlensége arra emlékeztet, amit rövid ideig Benzemával kapcsolatban is láthattunk. Karim francia válogatottba való visszatérésekor történt, a 2020-as Európa-bajnokságon. Valami valóban nem működik, különösen akkor, amikor Mbappé technikailag kivételesen képzett, kreatív, fantáziadús futballisták mellé kerül. És most, miatta, eszembe jut az a rendkívüli páros, amelyet Vini és Benzema alkotott a Tizennegyedik Bajnokok Ligáját megnyerő Madridban – és legszívesebben elsírnám magam.
Van még valami, ami tovább súlyosbítja az Mbappéval kapcsolatos problémát: érinthetetlen. Még Mourinhónál is van három futballista, aki bármilyen rosszul alakuljon a mérkőzés, egyszerűen soha nem hagyja el a pályát. Ez mindent eltorzít, és jelentősen rontja a csapat esélyeit arra, hogy bajnok legyen – ha ugyan nem teszi eleve lehetetlenné.
Mbappé Florentino Pérez nagy stratégiai fogadása. Nyilvánvaló, hogy a Real Madrid egész futballszakmai koncepciója ebben az ötéves időszakban köré épül: a három szent tehén közül ő a legszentebb tehén. Mégis egyre erősebb az érzés, hogy ha a minap Carles Espí lett volna a pályán a La Cartujában, a Madrid legkésőbb egy óra elteltével lezárta volna a Betis elleni mérkőzést.
És közben csak telnek az évek, mennek el a bajnokságok és úsznak el a trófeák.
