Dani Carvajal, a Real Madrid és a spanyol válogatott élő legendája, továbbra is „szerelmes a futballba”. Az AS szerkesztőségébe látogatott, hogy arról a szenvedélyről beszélgessen, amely új kalandjában, a Getafénél is hajtja előre.
451 Real Madridban lejátszott mérkőzés, 27 megszerzett trófea és egy alapkő, amelyet annak idején ő maga helyezett el Valdebebasban. Daniel Carvajal Ramos hosszú évek után levetette élete mezét, a fehéret, majd néhány átmeneti hónapot követően egy kékre cserélte azt. Nem is kellett messzire mennie: néhány kilométerrel délebbre, Getaféba.
Bordalás nem akart sokáig várni, hogy pályára küldhesse. Négy hónap és huszonnégy nap tétmérkőzés nélküli időszak, valamint mindössze három edzés után Carvajal október 19-én már kezdőként mutatkozott be a Rayo Vallecano ellen (1–1), múlt hétfőn pedig a San Mamésban, az Athletic Bilbao vendégeként középhátvédként is szerepelt (4–0).
Mosolyogva, szinte szavakkal kifejezhetetlen lelkesedéssel érkezett az AS szerkesztőségébe a madridizmus ikonja, aki immár a Getafe szurkolóinak új kedvence.
Menjünk vissza egy kicsit az időben. Hogyan élted meg pályafutásodnak ezt a különleges nyarát?
Őszintén szólva rengeteget edzettem. Két hétre elutaztunk a feleségemmel, de a többi héten hétfőtől péntekig edzettem, a hétvégéim pedig szabadok voltak. Felkészülten akartam várni, hogy bármelyik pillanatban megcsörrenhet a telefonom. Aztán amikor eljött a hétvége, a gyerekekkel együtt nem akartuk az egész családot megmozgatni, inkább otthon maradtunk. Joseluval is edzettem Las Rozasban, a Spanyol Labdarúgó-szövetség edzőpályáján, a szövetség erőnléti szakembereivel…
Más sportágakat is kipróbáltál, még kick-boxoltál is.
Idén már nem annyit, de van egy edző barátom, és vele aztán rendesen megdolgoztatjuk egymást! (Nevet.) Természetesen mindig védőfelszerelésben. Nem ütjük egymást komolyan, inkább ütéskombinációkat tanít nekem, és szerencsére nem lesz bajunk. Mert ha én megütöm, utána nekem is el kell viselnem egyet! (Nevet.)
Furcsa és nehéz lehetett egyedül edzeni, nem?
Igen, ezt meg is éreztem, amikor megérkeztem a Getaféhoz. Az ember elveszíti a labdabirtoklási gyakorlatok során megszokott érzéseket, bár ezeket viszonylag gyorsan vissza lehet szerezni. A futball kontaktjáték: oda kell tenni a karodat, ütközni kell, használni a testedet. Mindez szinte ösztönösen történik. Erre megy a labda, arra megy a labda, minden sokkal gyorsabb, mint amikor egyedül edzel. Egyéni edzéssel aerob szempontból fel tudsz készülni arra, hogy készen állj a játékra, de a labdás élességet csak mérkőzéseken szerezheted vissza.
Ráadásul a bemutatkozó mérkőzéseden Álvaro Garcíát kellett őrizned…
Elképesztően gyors, valósággal repül. Ráadásul fél óra után emberhátrányba kerültünk. Fizikailag nagyon megterhelő találkozó volt. Leginkább a távolságok érzékelése és a döntéshozatal hiányzott, mert ha rossz döntést hozol, utána már nem tudod helyrehozni a helyzetet.
Harmincnégy évesen mit érzel leginkább az idő múlásából, amikor olyan játékosokat kell megállítanod, mint Nico Williams vagy Raphinha?
A tapasztalatoddal ellensúlyozod. Jobban tudsz helyezkedni, felismered, mikor kell megakadályozni egy megindulást, és azt is, milyen játékossal állsz szemben. Tudod, kit kell szorosan megtámadni, amikor háttal áll a kapunak, és kinek érdemes valamivel több területet hagyni, mert rendkívül gyors. Ezeket a dolgokat az életkoroddal nyered meg, miközben valamennyit veszítesz a végsebességedből és a gyorsulásodból. A futballisták az elmúlt évtizedekben egyre jobban vigyáznak magukra, ezért idősebb korban is képesek csúcsteljesítményt nyújtani. Az utóbbi Aranylabdákat harminc év feletti játékosok is megnyerték, például Modrić, Messi vagy Cristiano, és a döntősök között is szinte mindenki elmúlt már harminc. Kane ugyanannyi idős, mint én.
Hogyan viselted, hogy nem játszhattál, miközben továbbra is hajtott a futball iránti szenvedély?
Ez a szenvedély születésem óta bennem van. Éppen ez volt a döntő abban, hogy végül a Getaféhoz szerződtem. Szeretem a futballt. Az az atmoszféra, amelyet a minap, a San Mamésban éreztem, mielőtt kifutottunk a pályára, mindennél többet jelent számomra. Ettől érzem magam szerencsésnek. Újra futballistának akartam érezni magam, szenvedélyből játszani, és ugyanúgy élvezni a játékot, mint gyerekkoromban.
Luka Modrić azt mondta, el sem tudja képzelni az életét futball nélkül. Honnan tudja egy játékos, hogy eljött a visszavonulás ideje? A teste jelzi, a fejében dől el, vagy mindkettő számít?
Egyetértek azzal, hogy én szeretném eldönteni, mikor nem akarok többé játszani, mikor nem szeretném már átélni ezeket az érzéseket. Vagy amikor a tested jelzi, hogy nem bírja tovább, esetleg elveszíted a lelkesedést, amellyel reggelente edzésre indulsz.
Mennyire befolyásolta a folytatás melletti döntésedet, hogy súlyos sérülésből épültél fel, majd egy teljes, egészségesen eltöltött évben is alig jutottál játéklehetőséghez?
Nagyon. Októbertől kezdve majdnem egy teljes évet sérülten töltöttem, utána pedig kevés lehetőséget kaptam. Ez csak még inkább felerősíti benned a vágyat, hogy újra belülről élhesd át a futball örömét. Döntő szerepe volt abban, hogy folytatni akartam.
Sergio Ramosról is meg kell kérdeznünk. Beszéltél vele a helyzetéről, arról, hogy esetleg ő is visszatérhetne a futballba a Getafe játékosaként?
Igen, beszéltem vele. Azt mondta, nálunk nehéz lenne, mert öt-hat középhátvédünk is van. Elmesélte, hogy továbbra is készül, hátha adódik számára valamilyen lehetőség. Nyitott az ajánlatokra, ha talál valamit, ami igazán felkelti az érdeklődését. Egészen elképesztő, milyen megszállottan edz és készül…
Gyerekkorod óta a Real Madrid akadémiáján nevelkedtél. A Valdebebas edzőközpont alapkövének letételéről készült híres fényképen is szerepelsz. Mit érzel most, hogy másik csapat mezét viseled?
Van, hogy miután elvittem a gyerekeket az iskolába, megszokásból majdnem rossz lehajtón fordulok le, és Valdebebas felé indulok! (Nevet.) Elképesztő búcsúztatásban volt részem, életem egyik legszebb élménye volt. Amikor kiléptem az utcára, és éreztem a madridisták szeretetét, hallottam, ahogy megköszönik mindazt, amit tettem, és arra kérnek, hogy egyszer térjek vissza, az mindennél többet jelentett nekem. Többet, mint a trófeák. Az, hogy a szurkolók büszkék arra, ahogyan a klubért küzdöttem, számomra a legnagyobb elismerés. Most a Getafénél új kihívásként tekintek a helyzetemre, és nagyon lelkes vagyok, hogy ismét játszhatok.
Hogyan élted meg kívülről a Clásicót?
Ideges voltam. Szerintem fantasztikus mérkőzés volt. Mindkét csapat remekül játszott, de különösen a Madrid, amely egyetlen pillanatra sem hátrált meg. A Real Madrid odacsapott az asztalra. Kívülről egészen más átélni egy ilyen találkozót, de én a Madrid mezében néztem végig.
Sokat beszéltek arról, hogy bekerülsz-e a világbajnoki keretbe. Hogyan élted meg azt a különös helyzetet, hogy akár világbajnok is lehettél volna, miközben klubcsapatod sem volt?
Az élet nem mindig úgy alakul, ahogyan elképzeljük, és ezt el kell fogadnunk. Természetesen szerettem volna ott lenni a világbajnokságon, és világbajnoki címet nyerni, de spanyolként így is világbajnoknak érzem magam. Ferran gólját én is ugyanolyan örömmel ünnepeltem, mint bárki más. Ami a klubkeresést illeti, hosszú folyamat volt, mert nem akartam akárhová igazolni. Elsősorban a feleségem és a gyerekeim nyugalmát, biztonságát tartottam szem előtt.
Beszéltél Luis de la Fuentével arról, hogy végül nem vitt ki a világbajnokságra?
Igen, beszéltem a szövetségi kapitánnyal, és megértettem az álláspontját. Ha engem beválogat a huszonhat fős keretbe, akkor egy olyan csapattársam maradt volna ki, aki a teljesítménye alapján megérdemelte volna a helyet. Utólag nézve helyes döntés született, hiszen világbajnokok lettünk. Hálás vagyok az őszinteségéért, mert a kevés játékpercem miatt a körülmények nem voltak ideálisak, és ezt természetesen elfogadtam.
Valverde továbbra is bizonyítja, hogy a világ egyik legjobb szélső védője…
Rendkívül sokoldalú. A fizikai adottságainak köszönhetően valósággal repül fel-alá a pályán, nagyszerűen rúgja meg a labdát, és elképesztően nagy területet képes bejátszani. Nagyon jól teljesít.
Huszonhárom évet töltöttél a Real Madrid akadémiáján és első csapatában. El tudod képzelni, hogy egyszer edzőként vagy vezetőként visszatérj a klubhoz?
Jelenleg a játékot élvezem. Hogy mit hoz a jövő, azt csak Isten tudja. Lehet, hogy utánpótlásedző leszek, esetleg vezetői vagy protokollfeladatokat látok el… De inkább a pálya mellett, a mindennapi munkában tudom elképzelni magam. Az utánpótlásban vagy edzőként, mert szeretem az aktív munkát.
Melyek a legkedvesebb emlékeid a Real Madrid első csapatában eltöltött tizenhárom évedből?
Minden kétséget kizáróan a bemutatásom napja. Aztán a Tizedik Bajnokok Ligája-győzelem, amellyel kezdetét vette egy tizenkét évig tartó aranykorszak. Nagyon fiatal csapat voltunk, olyan saját nevelésű játékosokkal, mint Nacho, Morata vagy Joselu. És természetesen a búcsúztatásom napja.
Azért egy Bajnokok Ligája-döntőben gólt szerezni, majd a mérkőzés legjobbjának lenni sem lehetett mindennapi élmény.
Egészen fantasztikus volt, de bennem az érzelmekkel teli pillanatok és az emberektől kapott szeretet mélyebb nyomot hagytak.
Az Aranylabda-szavazáson a negyedik helyen álltál, amikor elszenvedted azt a borzalmas sérülést. Hányszor gondoltál arra, hogy jobb lett volna, ha akkor nem teszed oda a lábadat?
Kettő nullára vezettünk, és az utolsó percben jártunk. De ilyen vagyok. Édesanyám gyakran mondogatja mostanában: „A Getafénél már vigyázz magadra, oszd be az erődet, ne menj oda minden labdáért.” Én pedig azt felelm, hogy nem tudok így futballozni. Az már nem én lennék. Azért futhattam be ezt a pályafutást, mert minden edzésen és minden mérkőzésen a maximumot hoztam ki magamból. Így tekintek erre a sportra, és ezen nem fogok változtatni. Persze az élet nem mindig fenékig tejfel. Az Európa-bajnokság után elszenvedett sérülés súlyos csapás volt, de igyekeztem a pozitívumokat keresni. Sokkal több időt tölthettem otthon, élvezhettem a gyerekeim gyermekkorát, és a rehabilitáció különböző szakaszain túljutva mentálisan is sokkal erősebb lettem. A súlyos sérülés rengeteget érlelt rajtam.
A mentális erőd valóban megkérdőjelezhetetlen. Egy trófea sorsáról döntő büntetőt Panenka-módra értékesíteni… Előre eltervezted, vagy rögtönöztél?
Amikor tudtam, hogy én rúgom a hatodik tizenegyest, és éppen úgy alakult, hogy ha betalálok, megnyerjük a sorozatot, már biztos voltam a dolgomban. Luka is ott volt, és Luka tudta, hogy a büntetőimet általában a kapu valamelyik oldalába lövöm…
Vagyis elárulta volna a kapusnak?
Livaković éppen abba az irányba vetődött, Luka pedig utána azt mondta: „Ha nem a győzelemért rúgod, biztosan nem próbálkozol Panenkával!” (Nevet.) De szerencsére jól sült el. Szép emlékek ezek.
Te, Nacho és a többiek… Olyan saját nevelésű játékosok, akik több BEK-et és Bajnokok Ligáját nyertek, mint a Barcelona egész történelme során. Milyen jelentősége volt annak az összetartozásnak, amelyet a Castilla akkori generációja, Morata, Joselu és a többiek képviseltek?
Nagyon szerencsés generáció volt a miénk a Castillában. Az öltöző számára rendkívül fontos ez az összetartozás-érzés, amikor valaki alulról érkezik, és magával hozza az akadémián elsajátított értékeket. Manapság persze nagyon nehéz közvetlenül a Castillából az első csapatba kerülni, de ha elmész máshová, ahogyan én is tettem, az felkészíthet arra, hogy később visszatérj.
Most, hogy belülről is látod, jobban érted Bordalás sikerének titkát a Getafénál?
Igen. Az edző folyamatosan hajt, hogy a lehető legtöbbet hozza ki belőled. A fiatal játékosoknak mindig azt mondom: „Akkor kezdjetek aggódni, amikor az edző már semmit sem mond nektek. Az sokkal rosszabb.” Bordalás intelligens edző, aki pontosan tudja, hogyan kell megszorítani a csavarokat, hogy mindenki a maximumot nyújtsa.
Melyik edző mellett érezted magad a legjobban?
Sok edzővel dolgoztam, és mindegyiküktől tanultam valami hasznosat. De akivel a legtöbb időt töltöttem, és akivel a legtöbb sikert értem el, az Carlo volt. Szinte a második apám. A második időszakában már más volt a kapcsolatunk, mert én is a csapatkapitányok közé tartoztam. Látta, ahogyan felnőttem, ezért Carlót választanám.
Más edzőktől, például Zidane-tól, Lopeteguitől, Xabitól vagy Arbeloától is tanultál?
Igen. Mindenkitől igyekszem átvenni a pozitív dolgokat. Nagyon empatikus ember vagyok, és mindig megpróbálom az edző helyébe képzelni magam, amikor nehéz döntéseket kell meghoznia.
Ennyire megviseli az embert, ha nem nyer a Real Madriddal?
Nem mondanám, hogy felemészt, de fáj. A Real Madridnál ugyanis a lehető legmagasabbak az elvárások. Két évet trófea nélkül tölteni nagyon nehéz volt, különösen úgy, hogy mindezt csapatkapitányként éltem át.
Milyenek voltak azok a legendás fordítások, amikor a Bernabéu szinte őrültekházává változott?
Sok pénzt adnék azért, hogy még egyszer átélhessek valami hasonlót. Tényleg. El sem tudjátok képzelni… Az a hangulat, amely ezeken a Bajnokok Ligája-mérkőzéseken kialakul, egyszerűen leírhatatlan. Számomra az egyik legfontosabb pillanat az, amikor a hangosbemondón keresztül közlik, hogy „hat perc a hosszabbítás”, és a stadion egyszer csak átalakul. Mindannyian rendkívül szerencsések voltunk, hogy ezt átélhettük. A Bayern elleni elődöntőben (Carvajal vélhetően a 2022-es, Manchester City elleni BL-elődöntőre utal – a szerk.) például Asensio éppen csak annyira ért bele a labdába, hogy az tisztán Rodrygo elé kerüljön. Courtois elképesztő védéseket mutatott be, már a teljesítőképességünk határán jártunk, aztán egyszer csak megszületett az a gól, és minden megváltozott.
Visszatekintve el tudtad volna képzelni, hogy ilyen pályafutásod lesz a Real Madridban?
Amikor visszanézel, rájössz, milyen elképesztően nehéz évről évre megtartani a helyedet a Real Madrid kezdőcsapatában. Éppen ezért óriási tisztelettel tekintek az olyan legendákra, mint Raúl, Sergio Ramos, Marcelo, Roberto Carlos, Cristiano vagy Modrić, akik ezt hosszú éveken át meg tudták tenni. Az emberek egy idő után kissé beleunnak abba, hogy mindig ugyanazokat az arcokat látják. Ez természetes. Rendszerint mindenki változást követel, új igazolásokat szeretne, kíváncsi arra, hogyan játszik majd az új futballista… Hosszú időn keresztül a csúcson maradni azonban rendkívül összetett feladat, rengeteg munkát és önfeláldozást követel.
Amikor 2012-ben Leverkusenbe igazoltál, elárultad, hogy otthonról még egy adag fabadát, a hagyományos spanyol babos egytálételt is becsomagoltak a bőröndödbe. Később a sok izomsérülés miatt teljesen személyre szabott étrendre váltottál. Ez az egyik kulcsa annak, hogy a mai futballisták tovább maradhatnak a csúcson?
2021-ben, a visszatérő izomsérüléseim után változtattam a táplálkozási szokásaimon. Az élsport egyre inkább az NBA-ben megszokott irányba halad, ahol a játékosok saját erőnléti edzőbe, fizioterapeutába és táplálkozási szakemberbe fektetnek, hogy a lehető legtovább meghosszabbíthassák pályafutásukat a legmagasabb szinten.
Azért néha megengedsz magadnak egy kis kilengést?
Mindennek megvan a maga ideje. Egy vasárnapi mérkőzés után például nyugodtan rendelhetek egy McDonald’s-menüt a gyerekeimmel, és élvezhetem. Semmi baj nincs ezzel. Cristiano a végletekig precíz életmód mintaképe, de bizonyos alkalmakkor azért lehet lazábban kezelni a dolgokat. Néha arra is szükség van, hogy az ember kicsit elengedje magát, elmenjen a barátaival szórakozni, természetesen mindig szem előtt tartva, hogy kit képvisel.
Amikor manapság azt halljuk, hogy a futballistákból hiányzik az éhség, az pusztán újságírói közhely, vagy játékosként is érzékeled ezt?
Nem egyszerű újságírói kitaláció, de szerintem nem arról van szó, hogy hiányozna az éhség. Az új generációk már nem úgy élik meg az utcai futballt, mint mi annak idején. De amikor pályára lépnek, mindenki győzni akar.
Nagyon jól ismered Viníciust. Milyen ember valójában? Úgy gondolod, hogy most nehéz időszakon megy keresztül?
Fantasztikus ember. Elképesztő vidámságot hoz az öltözőbe. Soha nem habozott a vállára venni a csapatot, és akkor is kérte a labdát, amikor a legnehezebb helyzetben voltunk. Ezt nagyon meg kell becsülni. Olyan játékos, aki soha nem bújik el. Azt gondolom, hogy Vini számára most nyilvánvalóan kellemetlen a helyzet. Ott van a minapi kiállítása, a találgatások, hogy játszania kellene-e, vagy sem… Ez senkinek sem könnyű. De Vini már sokkal nehezebb helyzetekből is talpra állt. Nyugodtnak kell maradnia. Nemrég hosszabbította meg a szerződését, még hosszú évek állnak előtte, fantasztikus játékos, és biztos vagyok benne, hogy hamarosan újra azt az ellenállhatatlan Vinit látjuk majd.
Mitől ennyire különleges Harry Kane, hogy Aranylabdát nyerhetett?
Ugyanannyi idős, mint én, és teljesen megérdemli az Aranylabdát. Rendkívül intelligens játékos. Ha megnézed, nem különösebben gyors, és nem is a cselezőkészsége emeli ki, mégis képes teljesen felborítani az ellenfél taktikai elképzeléseit. Akár a saját tizenhatosod előteréig is visszalép labdáért, hogy ezzel területet szabadítson fel valamelyik gyors szélsőnek. Jól fordul le az emberéről, remekül lát a pályán, és elképesztő góllövő. Kicsit Karimra emlékeztet, bár nem egészen ugyanolyan klasszikus középcsatár. Mindketten jobbá teszik a körülöttük játszókat.
Mbappét viszont jóval közelebbről is megfigyelhetted…
Valóságos szörnyeteg. Egészen elképesztő volt, amit a minapi Clásicón művelt. Azóta megnéztem egy összeállítást is a megmozdulásairól, és egyszerűen nem lehetett volna jobban őrizni. Cubarsí néhány alkalommal megpróbálta megakasztani a futását, belekapaszkodott, de Kylian még így is magával húzta… Vágtában viszi magával a védőket. A fizikai adottságait tekintve az egyik legerősebb játékos, akit valaha láttam.
Azért van egy másik futballista is, akit úgy hívnak, hogy Cristiano Ronaldo…
Cristiano biztosan eléri az ezer gólt. És meg is érdemli. A fegyelem, a kitartás mintaképe. Az emberek hajlamosak elsősorban az utolsó éveire emlékezni, de aki nem látta őt a Real Madridban, különösen itt, Madridban, az valami egészen rendkívüliről maradt le. Ezt látni kellett volna. És nemcsak a pályán, hanem az öltözőben is. Emlékszem, egy fontos Bajnokok Ligája-mérkőzés előtt odajött hozzám, és azt mondta: „Figyelj, te csak érj fel, és add be a labdát. Én ott leszek.” Te pedig ilyenkor azt gondoltad: „Úristen, most bárkit felfalok, aki elém kerül, és az összes labdát beadom neked!” (Nevet.) Elképesztő tekintélye volt. Valóságos ragadozó volt a tizenhatoson belül.
Most viszont a Getafénél egészen más világba kerültél, ahol a célok is teljesen eltérnek.
Amikor elkezdtem a Leganésnél, három bajnoki címet nyertünk, aztán a Real Madridhoz kerültem… A Getafénél először játszom olyan csapatban, amelynek a bennmaradásért kell küzdenie. Ez teljesen másfajta nyomást jelent. Minden egyes győzelmet úgy szeretnék megélni és értékelni, mintha trófeát nyernénk. Nagyon jól érzem itt magam. Rendkívül boldoggá tesz, hogy újra futballistának érezhetem magam, és ismét játszhatok. Meggyőződésem, hogy a csapat kilábal ebből a helyzetből, újra győzni fogunk, és ismét élvezhetjük a futballt.
Milyen most a Getafe öltözőjének hangulata a rossz sorozat után?
Nagy szükségünk van a pontokra. Az utolsó két mérkőzésen kilenc gólt kaptunk, ezért védekezésben rendbe kell tennünk néhány dolgot, hogy ismét az a kellemetlen, szívós Getafe legyünk, amely ellen senki sem szeret játszani. A futball szépsége, hogy csütörtökön már kupamérkőzésünk van, vasárnap pedig a Sevilla ellen hazai pályán egy igazi döntő vár ránk.
A minap egyébként háromvédős rendszerben, a három középhátvéd egyikeként szerepeltél.
Igen, a Madridban is játszottam már így néhányszor. Az edző felhívott, hogy beszéljen velem erről, én pedig azt mondtam neki: „Akár bal oldali szárnyvédőként, akár támadó középpályásként, vagy bárhol máshol akarsz játszatni, ahol úgy gondolod, hogy segíthetek a csapatnak, ott leszek.” Mindig tiszteletben tartom az edző taktikai döntéseit.
És végül az utolsó kérdés. Leganésben már megbocsátották neked, hogy a Getaféhoz igazoltál?
Hát… (Nevet.) Van némi rivalizálás a két klub között, hiszen szomszédos városokról beszélünk, de jelenleg legalábbis más szinten vannak. Úgy gondolom, az én posztomon a Getafénak nagyobb szüksége volt erősítésre. Nagyon-nagyon boldog vagyok, hogy újra futballistának érezhetem magam. Akik ismernek, tudják, hogy amikor aláírtam a szerződésemet, fülig ért a szám.
