Korábbi cikkünkben bemutattuk Tóth-Zele József rendkívüli életútját és a Real Madrid utánpótlásában végzett, több mint három évtizedes munkásságát. Most a vele készített exkluzív interjúnk első részét olvashatják, amelyben Józsi bácsi felidézi pályafutásának meghatározó állomásait, a magyar futball legendáihoz fűződő emlékeit, valamint a Real Madridhoz vezető útját.
A beszélgetés létrejöttéhez nyújtott segítségéért külön köszönettel tartozunk Dr. Kovács Barnabás nagykövet úrnak, akinek közreműködése nélkül ez az interjú nem valósulhatott volna meg.
Hogyan emlékszik vissza a füzesabonyi és egri évekre?
Füzesabonyban születtem, 1936 januárjában. Igen hideg tél volt, talán ezért is voltam egész életemben eléggé fázós. Lehet, hogy bizonyos szempontból ez is befolyásolta, hogy Spanyolországban maradtam, mert itt azért mindig melegebb van.
Kisgyerekként elkezdtünk futballozni egy ifjúsági csapatban. Az általános iskola befejezését követően Egerben jártam középiskolába, ahol szertornáztam és futballoztam is. Mindkettőt nagyon megszerettem, így hétfőtől péntekig mindkét edzésre jártam. Ekkoriban még nem határoztam el, hogy futballista szeretnék lenni.
Korábban arról mesélt, hogy teherautóval élelmiszert szállított Budapestre, és egy alkalommal az ÁVH tüzet nyitott a járműre. Ez az élmény mennyire változtatta meg Önt?
Az Egri Fáklyánál akkoriban már az NB II-ben futballoztam, és nagyon szerettek. Akkoriban a politika szerepet játszott a labdarúgásban, és mivel jobb voltam, mint a többiek, a párttitkár a saját kocsijával vitt el a mérkőzésekre, miközben a többiek nagyon egyszerű teherautókon utaztak. Kivételesen bántak velem.
Az ellenőrzési osztálynál dolgoztam, amikor hallottam a rádióban, hogy Budapesten zavargások vannak. Felmentem vonattal, mert kíváncsi voltam, és láttam, hogy ezek ugyanolyan magyar gyerekek, mint én. A Keleti pályaudvarnál egyikük megkérdezte, kinek van teherautóra vezetői jogosítványa. És kérlek szépen, én nem szóltam. Harmadjára is megkérdezték, így végül mondtam, hogy nekem van.
A forradalmároknak vittünk élelmiszer-szállítmányt a Dunántúlról. Fogtam magam, beültem, pedig életemben, ha háromszor vezettem teherautót. Volt jogosítványom, mert a párt a futballistákat kézben tartotta, de nem voltam valami jó teherautó-vezető.
Lementünk a Dunántúlra élelemért, majd másnap Szolnokra mentünk. Szolnokról visszafelé jött a döntő változás az életemben. Nemcsak azt láttam, hogy egyszerű emberek gyerekei a forradalmárok, hanem egy ÁVH-s őrült ránk is lőtt. Gondolom, a vezetőt akarta eltalálni, de pont a mellettem ülő segédvezetőt lőtte tüdőn. Gyorsan ráléptem a gázra, és bevittem a moziba, ahol a forradalom egyik legnagyobb központja volt.
Akkor rájöttem: te jó Isten, magyar emberek ezek, akik a sajátjaikra lőnek? Életem egyik legmeghatározóbb élménye volt ez. Akkor döntöttem el, hogy én még egyszer nem akarok a kommunistákkal egy asztalhoz ülni.
Eldöntöttem, hogy vagy lemegyek egy bányába dolgozni, hogy soha többé ne lássam a komcsikat, vagy elmegyek az országból. 19–20 éves voltam; baromság lett volna elpocsékolni az életemet, így elhatároztam, hogy elhagyom az országot.
Akkoriban szó volt egy külföldön játszó magyarokból álló csapatról is. Hogyan emlékszik erre a tervre, és milyen érzés volt, amikor kiderült, hogy Puskás a Real Madridhoz, Kocsis és Czibor pedig Barcelonába kerül?
Ausztriába egy lerombolt hídnál mentünk át. Amikor megérkeztünk a fővárosba, három-négy héttel később Ausztráliából érkezett egy magyar milliomos, aki a magyar menekültekből akart válogatottat szervezni, és Hungária néven külföldre vinni. Elkezdtem kimondottan hajtani, hogy sikerüljön bekerülnöm abba a 20–22 emberbe, akik a csapatot alkotják. Jött is az illető, hogy szerdán utazunk, majd hétfőn azt mondta: „Kérem, Puskás a Madridba akar menni, Kocsis és Czibor a Barcelonába, így maguk nem kellenek.” Rettenetes kiábrándulás volt.
Akkoriban elhatároztam magamban, hogy nem érdekel, ki jön értem, első- vagy másodosztályú csapat, de azonnal el akarok menni Ausztriából. Ekkor jött egy játékosmegfigyelő Grenoble-ból, Dél-Franciaországból, és azt mondtam neki, hogy vele megyek. Így kerültem a Grenoble csapatához.
Franciaországban olyan játékosok ellen vagy mellett futballozott, mint Raymond Kopa, Just Fontaine vagy Roger Piantoni. Mit jelentett egy fiatal magyar játékos számára ilyen futballisták között játszani?
Őszintén azt merem mondani úgy általában a menekültekről, hogy nagyon elszánt emberekké váltunk. Ott nem volt sok időnk gondolkodni és csodálkozni. Napról napra be kellett bizonyítanom, hogy igenis megfelelek játékosként. Mindenkit tiszteltem, ugyanakkor az járt a fejemben, hogy vagy futballista leszek, vagy tehergépkocsi-vezető, hiszen semmi más nem volt a kezemben. Ekkor már teljesen elhatároztam, hogy futballista szeretnék lenni.
Akkor jöttem rá, milyen kár és butaság volt, hogy az a néhány tornaedzés időt vett el a futballtól. Sokkal jobban kellett volna gyerekként fejlesztenem az egyéni technikámat. Tudtam, hogy ezen a téren többet kellett volna csiszolnom magamon.
Később a Red Star Paris játékosa lett, majd az Atlético Madridhoz került. Hogyan került képbe az Atlético?
Franciaországban olyan elfogadhatóan játszhattam, hogy a következő évben már a párizsi Red Star hívott. Az ifjúsági válogatottból ismert Ilku Péter egy éjszakai klubból tartott haza, amikor az autójával egy fa tetején kötött ki. Akkoriban mindannyian azt csináltuk, hogy az első profi szerződésünkből rögtön vettünk egy bitang nagy amerikai kocsit, mert olyat életünkben nem láttunk Magyarországon.
Péter a balesetben úgy megsérült, hogy többé nem lehetett élvonalbeli futballista. Az Atlético Madrid megkérdezte tőle, kit ajánlana maga helyett, ő pedig azt mondta, hogy menjenek el Tóth Jóskáért Párizsba. Neki köszönhetem, hogy az Atlético Madridhoz szerződtem.
Az Atlético Madridhoz sérülten érkezett, és végül nem tudott úgy kibontakozni, ahogy szerette volna. Mi volt pontosan a sérülés, és mikor vált világossá, hogy játékosként nem folytathatja?
Úgy gondolom, nagyon kevés edző lehet az életben, aki megteszi azt, amit velem Párizsban az ottani edző tett. Megsérült a jobb térdem, az edző pedig azt mondta: „József, játszanod kell!” A mérkőzések előtt így elkezdték injekciózni a térdemet, és ez teljesen tönkretette.
Amikor megérkeztem az Atlético Madridhoz, azt mondták: „Tóth úr, két évre írtunk alá, de ha egy év alatt nem jön helyre, akkor végeztünk.”
Ez történt velem az Atlético Madridnál: egy év után, 1963-ban abba kellett hagynom a futballt, mert a térdem már műtéttel sem jött volna helyre.
Mennyire volt nehéz elfogadni, hogy ilyen fiatalon véget ér a játékospályafutása?
Nagyon-nagyon fájt, és megmondom őszintén, a párizsi edzőmet (Jean Avellaneda – a szerk.) úgy utáltam, amiért ennyire egoista, csak az eredményeket hajszoló ember volt. Inkább mindig megszúratta a térdemet. Az sem érdekelte, hogy edzek-e vagy sem, de játszanom kellett. Azt az illetőt soha életemben nem akartam többé látni.
A játékospályafutása után edzői tanfolyamot végzett Spanyolországban, amelyen Puskás Ferenc, Kocsis Sándor és Kubala László is jelen volt. Milyen volt egy tanteremben ülni ezekkel a legendákkal?
Szép lassan, de nagyon jól befogadtak engem. Nem éreztették velem, hogy én alacsonyabb szintről érkeztem volna. Czibor viccesen megjegyezte: „Józsikám, amíg ilyen nagy a különbség, ezek mindannyian segíteni fognak téged. Puskás is és Kubala is. De majd ha olyan magas szinten leszel, mint ők, akkor nézd meg, hogy nem fognak annyit segíteni!”
Én Cziborral is nagyon jó barátságot kötöttem. Öcsi már a második napon hívott, hogy megérkeztem-e, és hogy vagyok. Utána a szó szoros értelmében nemcsak közöttünk, játékosok között, hanem a két család között is szoros kapcsolat alakult ki. Minden csütörtökön ott volt a két család Öcsi étkezdéjének kertjében. Öcsi imádta, hogy sok ember volt ott.
Amikor elérkeztünk este hét-nyolc óra tájékára, amikor Spanyolországban a jó nép elment vacsorázni, Öcsi azt mondta: „Gyere, Jóska, elmegyünk vacsorázni!”
Bözsike, a felesége még rá is szólt, mert egész nap mást sem csináltunk, csak ettünk. Ilyenkor aztán elmentünk sokadmagunkkal.
Kubala László volt a tanfolyam egyik oktatója. Milyen tanár volt? Mit lehetett tőle szakmailag tanulni?
Érdekes, hogy Laci, ahogy Öcsi is, született nagy tehetség volt. Úgy gondolkodtak, hogy magukhoz hasonlítottak másokat. Laci is úgy volt vele, hogy nem kell neki ezt meg azt elmondani, úgyis tudjuk. Sokszor elég keveset tanított, csak a nagyon lényeges dolgokat. Laci tizenegy évig volt spanyol szövetségi kapitány, és éveken át játszottak felkészülési mérkőzéseket az én csapatom ellen. Kimondottan jól dolgoztam a Laci mellett.
Azt be kell vallanom neked, hogy Laci, ahogy Öcsi is, imádta a futballt, de nem szeretett annak részleteibe belemenni. Laci is úgy volt vele, hogy aki idejön, annak már valamit tudnia kell.
Milyen volt Puskás Ferenc a futballpályán kívül? Miben különbözött attól a képtől, amelyet róla a szurkolók ismertek?
Öcsi és Laci is rendkívül jó emberek voltak. Spanyolország akkoriban nem volt túl gazdag ország, még nem volt olyan régen a polgárháború. A szó szoros értelmében segítettek azoknak, akikről tudták, hogy szegények, és nincs pénzük. Ők körbeutazták Európát, és mindenkinek elhozták Spanyolországba azt az orvosságot, amit az illető kért tőlük, de soha egy fillért sem fogadtak el érte. Szóval rendkívül jó emberek voltak.
Puskás a Real Madridban, Kocsis és Czibor a Barcelonában, Ön pedig később az Atlético Madridban játszott. Érezhető volt önök között a klubrivalizálás, vagy a magyar összetartozás mindennél fontosabb volt?
Spanyolország akkoriban nem fogadott menekülteket. Ide csak nagyon kevés magyar jött. Akkoriban Öcsi jött el megismerni engem, nem én őt. Utána én minden Atlético Madrid-edzés után mentem a Real Madrid pályája mellé, Öcsihez.
Egy alkalommal Öcsi és Di Stéfano elkezdtek lábbal kosárlabdázni, és aki veszített, az fizette az első sört ebéd előtt. Rendszeresen együtt ebédeltem velük. Di Stéfanóval is nagyon jó barátságban voltam.
A játékospályafutása befejezése után a Moscardó ifjúsági csapatánál dolgozott. A Real Madrid korosztályos csapata ellen két mérkőzésen is döntetlent ért el. Hogyan emlékszik erre a két mérkőzésre?
Az életemnek ez egy másik olyan fordulópontja, mint az ÁVH-s lövés. El sem tudtam volna képzelni, hogy a füzesabonyi Tóth József, aki nem volt nagy játékos, az edzői munkájával kitűnik a Moscardónál. A Real Madrid ifjúsági csapata akkoriban 8–1-es, 10–0-s eredményeket ért el. Az én csapatom ellen a mi pályánkon 0–0 lett, míg a visszavágó 1–1-re végződött.
José Santamaría ezek után megkereste Önt. Mit mondott pontosan, amikor felajánlotta, hogy dolgozzon a Real Madridnál?
Jött Santamaría, és azt mondta nekem: „Te, Józsi, eljönnél hozzánk edzőnek?” Te jó Isten, mondom, jól hallok? Mondtam, hogy repülök. Így kerültem a Real Madridba.
Mennyire volt nehéz magyarként bekerülni a Real Madrid szakmai rendszerébe? Érezte, hogy bizonyítania kell?
Igen, de amikor már láttam, hogy a futballból kell megélnem, minden tudásomat és erőmet belefektettem. Nem volt könnyű. Az én természetem miatt sem, mert a Real Madridnál volt egy szabály: nem volt szabad kritizálni a másik edző csapatát. Én erről nem tudtam. Minden hétvégén volt az edzők között egy megbeszélés, ahol mindenki elmondta, mit és hogyan játszottak. Én, kis buta, amit láttam, az alapján elmondtam a kritikámat.
Aztán rájöttem, hogy itt senki sem szereti, ha kritizálják. De később sokan azok közül, akik hibáztak, nem maradtak harminc évig a Real Madridnál.
Körülbelül két hónapja voltam a Real Madridnál, amikor hívatott Santiago Bernabéu.
Odamentem, ő szívta a szivarját, és azt mondta, foglaljak helyet. Azt mondta: „Na, idefigyeljen, Tóth úr, maga az én gyerekeimmel ne kiabáljon!” Na, mondom, mondja meg gyorsan, hogy kirúg, és megyek innen a fenébe. „Na, idefigyeljen! Mondja meg minden játékosnak, hogy kinek mit kell csinálnia a mérkőzésen és a félidőben, és aki nem csinálja, még akkor is, ha a csapat legjobbja vagy a csapatkapitánya, annak két hónapig ezt a fehér dresszt ne adja oda!” Mondom, akkor ez mégsem dob ki egyből. Amikor mentem kifelé, még azt mondta nekem: „Tóth úr, azt mondják, magának nagyon jó a szeme. Meglátja, kiből lesz első-, másod- vagy harmadosztályú futballista.”
Innen lett a „Jó szemű José” című film címe, amelyet Kovács Barnabás készített rólam.
Aztán mentem a hónap végén a fizetésemért, és dupla összeget kaptam. Gondoltam, hibáztak, így a következő hónapban majd nem kapok fizetést. Erre a következő hónapban is dupla fizetést kaptam. Szóltam a lányoknak, hogy hibáztak már a múlt hónapban is, mire azt mondták, hogy nem, ezt Don Santiago kérte.
Úgyhogy ha ma kérdezik, gyorsan rávágom: hogyne lennék már madridista!
Exkluzív interjúnk második részében Tóth-Zele József a Real Madrid utánpótlásában eltöltött évtizedekről, a klub tehetségkutató rendszeréről, valamint olyan legendás játékosok felfedezéséről mesél, mint Emilio Butragueño és Míchel. Emellett szó esik a későbbi generációk tehetségeiről és a madridi klubhoz fűződő személyes emlékeiről is.
Hamarosan folytatjuk!
