Luis García Montero a Cervantes Intézet igazgatója, költő, a futball és a Real Madrid elkötelezett rajongója.
Mit jelentett a sport az élete során?
Lakótelepi gyerek voltam, az utcán nőttem fel, és ott tanultam meg futballozni. A sportág azonban, amelyet komolyabb szinten is űztem, a lovaglás volt. Lovasként versenyeztem.
A Granada és a Real Madrid szurkolója. De mi történik, ha arra kérem, válasszon közülük?
Érdekes dolog egyszerre két klubhoz kötődni. Segít abban, hogy az ember a körülményeket is figyelembe vegye. Gyerekként a Granada klubtagja voltam. Apámmal jártam a Los Cármenes Stadionba, aki egyébként szintén nagy madridista volt. A Granadának azért szurkoltunk, hogy ne essen ki a másodosztályba, vagy hogy feljusson az élvonalba. A Madridnak pedig azért, hogy bajnokságokat és BEK-trófeákat nyerjen.
Albert Camus azt mondta, mindazt, amit az erkölcsről megtanult, annak köszönheti, hogy futballkapus volt. Ön miért hálás a futballnak?
Nagyon szerettem Camus-t olvasni, mert akik lenézik a futballt, nem értik, mennyi mindent tanulhat belőle az ember. Ha játszod, nézed, és közben megőrzöd a józan ítélőképességedet, megtanít tisztelni az ellenfelet, és reálisan felmérni a saját lehetőségeidet. Én már hozzászoktam ahhoz, hogy a csapatom vereséget szenved, és nem hibáztatom érte mindig a játékvezetőket. Bár időnként valóban ők a felelősek. Ez a kettősség… Valóban megtanultam felismerni a saját hibáimat, a csapatom hiányosságait és az ellenfél fölényét. Ezt is a futball tanítja meg az embernek, feltéve, hogy nem tökfilkó.
Mit gondol, miért tűnt el mára a futball és az értelmiség közötti távolság?
Nézze, én a Bernabéuba egy író barátommal, Benjamín Pradóval járok, a Los Cármenesbe pedig Juan Vida festőművésszel vagy Antonio Jiménez Millán költővel. Manuel Vázquez Montalbánnal rengeteg mérkőzést néztem meg és beszéltem át, Mario Vargas Llosával pedig vitatkoztam is a futballról. Az értelmiségiek futball iránti szeretete egyáltalán nem elhanyagolható jelenség.
Továbbra sem értem, miért idegenkedtek korábban tőle.
Mert volt idő, amikor a futballt a manipuláció eszközeként használták. A kulturális élet szereplői pedig erre reagáltak. Csakhogy ezért nem a futballt, hanem azokat kell hibáztatni, akik visszaéltek vele.
A rossz nyelvek szerint ön nyugodt természetű ember egészen addig, amíg szóba nem kerül a futball.
Már tudom is, kitől hallotta! Víctor Manuellel és Ana Belénnel is néztem mérkőzéseket, Víctor pedig rendszeresen rám szólt. Meglepődött, mennyit reklamálok. Azt mondogatta: “Azt hittem, nyugodtabb vagy, hiszen az életben is olyan higgadt embernek ismerlek.” És valóban, olyan szurkoló vagyok, aki hiába próbál uralkodni az idegein, időnként egyszer csak elveszíti a türelmét.
A játékvezetőkkel szemben?
Nem. A saját csapatom viselkedése miatt.
Ön szerint Negreira befolyása még mindig érezhető?
Nem hiszem. Ez olyan ügy, amelyről a futball világának el kell gondolkodnia, és amelyből le kell vonnia a tanulságokat. De már semmi értelme Negreirára hárítani a felelősséget.
Vinícius probléma vagy megoldás?
Az egyéni érdemek sokszor nem tesznek jobbá egy csapatot. Vinícius nagyszerű futballista, de a Real Madrid olykor abba a hibába esik, hogy kizárólag rá építi a játékát, és közben megfeledkezik a többi lehetőségéről.
Vele vagy nélküle jobb a Madrid?
Ha a csapat túlságosan Viníciusra összpontosít, azzal megkönnyíti az ellenfél és a védők dolgát. Nagyra értékelem őt, de azt is látom, hogy a Real Madrid rengeteg lehetőséget képes kialakítani akkor is, amikor nélküle játszik.
A Racing Santander ellen az Mbappé javára megítélt tizenegyes játékvezetői ajándék volt?
Nem gondolom, hogy a Real Madrid sikereit a játékvezetők támogatásának köszönhetné. Az viszont igaz, hogy az alacsonyabb osztályú csapatok gyakran megszenvedik azt a tekintélyt, amelyet a nagy klubok a játékvezetők szemében élveznek.
Egy madridista szerint a Real Madrid a spanyol országimázs legjobb nagykövete?
Engedje meg, hogy politikailag korrekt választ adjak: szerintem a spanyol válogatott az. Nagyon jól futballozik, komoly sikereket ért el, és képes összekötni az egész spanyol államot anélkül, hogy közben egymásnak kellene esnünk.
Zavarná, ha a 2030-as világbajnokság döntőjét végül Marokkóban rendeznék?
Én azt szeretném, ha Madridban lenne. Szerintem ott is kellene megrendezni, de ismét visszatérnék a körülmények mérlegelésének fontosságához. Próbáljunk meg senkit sem megsérteni, és elmagyarázni, hogy a jogos, észszerű és logikus szempontokat figyelembe kell venni, de mindezt anélkül, hogy konfliktust gerjesztenénk olyanokkal, akik esetleg hátrányosan kerülnek ki a döntésből.
Ki nyeri a bajnokságot?
Tárgyilagosan nézve, bár a Madrid most sokkal jobb formában van, úgy gondolom, hogy a Barcelonának kedvezőbbek a kilátásai.
És a Bajnokok Ligáját?
Láttam játszani a Bayernt és a PSG-t, mindkettő nagyon erős csapat. De a Madrid éppen az ilyen ellenfelekkel szemben képes igazán felülmúlni önmagát.
Hogyan fogadta Mourinho visszatérését, miután korábban elismerte, hogy nem különösebben rajong érte?
Jó edzőnek tartom, bár a természete időnként megnehezíti a kapcsolatát a játékosokkal. Ancelotti iránt különösen nagy rokonszenvet éreztem. Mourinho érkezése hirtelen, nagy horderejű stratégiai húzásnak tűnt, és remélem, hogy hosszú távon beváltja a hozzá fűzött reményeket.
Milyen ügyesen cselez, Luis!
Nem, nem! Most, hogy ő a Real Madrid vezetőedzője, természetesen Mourinho pártján állok.
Ha könyvet írna a futballról, melyik gondolat az, amely semmiképpen sem hiányozhatna belőle?
Mindig eszembe jut Rafael Alberti verse, amelyet Plattkónak, a Barcelonában védő magyar kapusnak, a ‘szőke medvének’ ajánlott. Mert szerintem a futballról beszélni annyit jelent, mint a csodálatról beszélni.
Önnek is van egy futballverseket tartalmazó antológiája.
Igen, az Un balón envenenado (magyarul nagyjából Mérgezett labda – a szerk.). A versek olvasása és írása közben ráébredtem, hogy az objektivitás sokszor egyszerűen lehetetlen. Ha az emberben érzelmek élnek, olykor a saját érzéseihez és legbensőbb meggyőződéséhez kell hűnek maradnia.
Volt olyan futballista, akiről valamelyik irodalmi szereplő vagy író jutott eszébe?
Hadd kezdjem Enrique Portával, gyerekkorom egyik futballistájával, aki a Granada játékosaként gólkirály lett. Őt Lorcával azonosítom, aki szintén rendkívül fontos szerepet játszott az életemben.
És Lamine Yamal?
Őt egy fiatal költőnőhöz, Rosa Berbelhez tudnám hasonlítani, aki szintén kivételes tehetség. Mindkettejüktől nagyszerű jövőt remélek, és azt kívánom, hogy a hírnév ne feledtesse el velük a felelősségüket, amely bizony igen nagy.
Ki jut eszébe Mbappéról?
Nagyszerű játékos. Antonio Muñoz Molina.
Milyen volt az együttélés a fájdalmasan korán elveszített Almudena Grandesszel, aki szenvedélyes Atlético-szurkoló volt?
A két klubhoz való kötődés a családomban is megjelent, és ez nagyon tanulságos. Almudena fanatikus Atlético-szurkoló volt, és a gyerekeim is azok. Elisa lányom még azelőtt beíratta a kisunokámat, Candelát az Atlético klubtagjai közé, hogy betöltötte volna az első életévét.
Hányszor maradt vacsora nélkül egy-egy meccs után?
Almudena sokkal szenvedélyesebben szurkolt az Atléticónak, mint én a Real Madridnak. De mindketten tudtuk, hogy a futball a legfontosabb dolog a nem fontos dolgok között. Sokkal könnyebb együtt élni valakivel, aki más csapatnak szurkol, mint olyasvalakivel, akinek gyökeresen eltér az irodalmi ízlése, a politikai meggyőződése vagy az élethez való viszonya.
Vagyis ez a világ intelligens szemlélete.
Ha nem szerettem volna Galdóst, Almudenával sokkal nehezebb lett volna együtt élnünk, mint pusztán azért, mert én a Real Madridnak szurkoltam.
