Jesús Bengoechea, a La Galerna alapító-főszerkesztője közeli barátságot ápolt a 2021-ben elhunyt Antonio Escohotadóval, a spanyol filozófiai élet egyik legeredetibb, provokatív gondolkodójával és szenvedélyes madridistájával. Barátságukból közös könyv is született a Real Madrid történetéről (La forja de la gloria). Bengoechea most egykori barátja nyelvfilozófiai gondolatából kiindulva mutat rá arra, milyen könnyen tévesztjük össze egy futballista pillanatnyi formáját a valódi képességeivel.
A bevezető alapjául a 2021-es megemlékezésünk szolgált.
Fájdalmasan hiányzó barátom, Antonio Escohotado bizalmatlanul tekintett azokra a filozófusokra, akik angolul írtak. Közülük egyedül Hume-ot tartotta igazán nagyra. “Mit várhatunk a gondolkodás terén egy olyan nyelvtől, amely még a ser és az estar között sem képes különbséget tenni?” – érvelt.
A spanyol nyelv ugyanis két különböző igével fejezi ki azt, amit az angol egyetlen to be igével old meg: a ser elsősorban azt jelöli, hogy valaki vagy valami micsoda, milyen lényegi tulajdonságokkal rendelkezik, míg az estar inkább az adott pillanatban fennálló állapotra utal. Más szóval: nem ugyanaz, hogy valaki rossz játékos, vagy hogy éppen rosszul játszik.
Naponta madridisták tucatjaival beszélgetek a közösségi oldalakon. Bár a beszélgetések spanyolul zajlanak, képtelen vagyok nem Antonio szavaira gondolni, és arra a következtetésre jutni, hogy ezek a barátaim valójában angolul gondolkodnak, még ha a mondandójukat végül más nyelven fogalmazzák is meg. Nem tesznek különbséget a ser és az estar között.
Az utóbbi időben a madridisták körében az egyik leginkább elterjedt nézet az, hogy Camavinga nagyon rossz futballista. Nem arról van szó, hogy gyengébb időszakon megy keresztül, hogy játékbeli vagy önbizalmi válsággal küzd, még ha ez a válság hosszúra is nyúlik. Nem. Hanem arról, hogy egyszerűen rossz játékos. Nem rosszul játszik. Rossz játékos. ES. Ilyen. Ez a lényegi tulajdonsága.
Amikor arra kéred őket, gondolják át az álláspontjukat, és felveted annak lehetőségét, hogy Camavinga talán jó futballista, aki történetesen most rossz formában van – ami azért egészen más –, makacsul ragaszkodnak az eredeti véleményükhöz. Képtelenek túllépni rajta. Lehet, hogy Valladolidban vagy Limában születtek, de úgy gondolkodnak, mintha Basingstoke-ból vagy Arkansasból érkeztek volna. Az árnyalatnyi különbség még csak meg sem érinti őket.
Persze igaz, hogy nem éppen az árnyalt gondolkodás aranykorát éljük. Ezt a különbséget azonban különösebb nehézség nélkül fel kellene ismernünk, ha az angol nyelv – Escohotado legnagyobb felháborodására – nem sodort volna magával bennünket is az efféle megkülönböztetések hiányába.
Camavinga fiatal kora ellenére szó szerint minden lehetséges trófeát megnyert a Real Madriddal, némelyiket többször is. Egészen pontosan két Bajnokok Ligáját, két spanyol bajnokságot, két klubvilágbajnokságot, két európai Szuperkupát, két spanyol Szuperkupát és egy Király-kupát. Igen, tudom, hogy Mariano Díaz is tekintélyes trófeagyűjteménnyel rendelkezik a Real Madridnál. Csakhogy Camavinga ezeknek a sikereknek a többségében érdemi szerepet vállalt, akár kezdőként, akár csereként beállva. A Wembley-ben rendezett Bajnokok Ligája-döntőben ő játszott a csapat középpályájának közepén.
Lehet valóban rossz futballista az a játékos, akit az imént leírtam? Nem lehetséges inkább, hogy két idényen keresztül egyszerűen rossz formában volt, és most kezd ismét megmutatni valamit abból a játékosból, aki valójában? Mint például azzal a fantasztikus megmozdulással, amelynek köszönhetően győztünk a Camp Nouban.
Vinícius esetében még ennél is meghökkentőbb torzulásnak lehetünk tanúi. Vini kétségtelenül nincs jó formában, amióta a kelleténél jobban megviselte, hogy valaki úgy döntött, elorozza előle az utóbbi évek leginkább lefutottnak tűnő Aranylabdáját. Most azonban már nem egyszerűen azt állítják róla, hogy nincs jó formában. Hanem azt, hogy tulajdonképpen nem is olyan jó futballista.
Az antimadridista mozgalom propagandagépezete olyan történelmi revizionizmusnak veti alá a szurkolótáborunkat, amelyen valójában nevetnünk kellene. Ehelyett azonban ez a szemlélet sajnálatos módon sok madridistában is gyökeret ver. Ezek szerint ugyanis nem arról van szó, hogy Vini válságban van. Hanem arról, hogy “valójában soha nem is volt akkora játékos”.
Érdemes vajon a nevetséges történelemhamisítást félretéve ugyanazt a visszatekintést elvégeznünk a brazil támadó esetében is, mint Camavingánál? Sőt, ez még tanulságosabb. Vinícius tizennégy trófeát nyert, hárommal többet francia csapattársánál. Két Bajnokok Ligáját, három spanyol bajnokságot, három klubvilágbajnokságot, két európai Szuperkupát, három spanyol Szuperkupát és egy Király-kupát. Két Bajnokok Ligája-döntőben is gólt szerzett, és ezekkel a találatokkal győzelemhez segítette a csapatát.
Tizennyolc évesen a vállára vette a Bernabéut, és elviselte a rivális szurkolótáborok, valamint a sajtó részéről érkező, sokszor minősíthetetlen, olykor egészen visszataszító ellenszenvet. Mindezek ellenére egy pillanatra sem szűnt meg ragyogni. Az elmúlt öt évben valószínűleg ő az a világklasszis futballista, akinek a megmozdulásaiból a leghosszabb olyan videó-összeállítást lehetne elkészíteni, amelytől a nézőknek tátva maradna a szájuk. És most erről a játékosról is el akarják hitetni velünk, hogy rossz futballista.
Mintha nekünk is csak az angol to be állna rendelkezésünkre, amely nem teszi lehetővé, hogy különbséget tegyünk a tartós tulajdonság és a pillanatnyi állapot között. Vini két földöntúli gólt szerzett Japán ellen, Eduardo pedig egyértelmű jeleit mutatja a javulásnak. Mindketten kiváló futballisták. Az elmúlt időszakban rosszul játszottak, most pedig azért küzdenek, hogy visszataláljanak a legjobb formájukhoz.
Valamennyien tudjuk, hogy a Real Madridnál mindig csak a legutóbbi mérkőzésed számít. És ez még az optimistább megközelítés. A valóság ugyanis az, hogy kizárólag a következő mérkőzésed számít. Csakhogy bénító szorításba kerülünk, ha minden figyelmünket a pillanatnyi változásokra összpontosítjuk, és közben megfeledkezünk a tartós értékekről. Vissza fognak térni a legjobb formájukhoz, mert kibaszott jó futballisták.
Az angol determinisztikus nyelv, amely már a tudatalattinkat is formálja. Az angolban – Escohotado gondolatmenetét követve – nem azt mondják, hogy “gyorsan vezet”, ami nyitva hagyná annak lehetőségét, hogy az illető egyszer majd másként vezessen. Inkább úgy fogalmaznak: he’s a fast driver, vagyis “ő olyan ember, aki gyorsan vezet”. Ezzel pedig egy olyan címkét ragasztanak rá, amelytől első látásra szinte lehetetlen megszabadulni. Mintha a gyors vezetés nem egy adott cselekvés jellemzője, hanem az ember megváltoztathatatlan tulajdonsága lenne.
Escohotado egyébként az írásban burjánzó jelzőket is elutasította, amelyeket annyira az angolszász gondolkodásmód sajátjának tartott. Ugyanígy idegenkedett a határozószóktól is, amelyek az igékkel kapcsolatban töltenek be hasonló szerepet. Olyan írásmódra törekedett, amely mindkettőt nélkülözi. Nekem pedig az a benyomásom, hogy az angol nyelv, amelyet egyébként tökéletesen beszélt, igazán csak a rock and roll miatt lelkesítette. Egyébként ez a dal, méghozzá pontosan ebben a változatban, volt a kedvence. De ez már a hiányzó barátom emlékével együtt járó nosztalgia világához tartozik.
Bármilyen elemzésbe fogunk tehát, beleértve a futballról szólókat is, öleljük magunkhoz felejthetetlen Antoniónkkal együtt Cervantes nyelvének gazdagságát. Különösen akkor, amikor a nyelv legbensőbb természete a reményt táplálja. Ser és estar. A maga helyén mindkettő.
Félre a jelzőkkel! Bassza meg az angol nyelvtan és az elviselhetetlen determinizmusa! Éljen a spanyol nyelv, amely már önmagában hordozza a megváltás lehetőségét!
A Real Madrid Camavinga és Vini nélkül is nagyszerű formában van most. De bármelyik nap, amikor a legkevésbé számítunk rá, ismét tanúi lehetünk annak, hogy a Madrid ugyanolyan nagyszerű lehet, amilyen mindig is volt, miközben ők ketten újra felragyognak.