Romero: Nincs még egy klub a világon, ahol olyan magasak lennének az elvárások, mint a Real Madridnál

Antonio Romero (forrás: www.youtube.com/@CarruselDeportivo)
Antonio Romero (forrás: www.youtube.com/@CarruselDeportivo)

Antonio Romero, a Cadena SER rádiójában a Real Madrid góljainak hangja, az AS publicistája. Most ‘Real Madrid: 125 años de historia blanca’ címmel könyvet jelentetett meg, amelyben egy egyedülálló klub történetét mutatja be.

A hang ereje, a kiszámíthatatlanság, az események másodpercről másodpercre történő közvetítése. Antonio Romero (1974-ben született Madridban, de az Ávila tartománybeli Santa Cruz del Valle-ből származik) az elmúlt két évtized egyik legismertebb sportújságírójaként most hátat fordított mindannak, ami eddig meghatározta a munkáját. A Cadena SER jellegzetes sárga mikrofonját számítógépre cserélte.

És írni kezdett. Sokat.

Az AS publicistájaként természetesen eddig is rendszeresen írt, most azonban megjelent első könyve, a Real Madrid: 125 años de historia blanca (Real Madrid: a fehérek történetének 125 éve), az Alianza Pop kiadásában. A kötet a Real Madrid történetének különleges epizódjait, meglepő történeteit és kevésbé ismert eseményeit tárja fel. Egy olyan klubét, amelynek diadalairól Romero a világ számos pontjáról tudósított. A rádióhullámoktól a könyvlapokig.

Először is: milyen érzés volt a mikrofont billentyűzetre cserélni, és oldalakon át írni?

“Mindenekelőtt le kellett győznöm a saját gátlásaimat. Korábban is lett volna lehetőségem könyvet írni, de mindig visszatartott a szemérmességem. Van egy Editabundo nevű ügynökség, amelynek munkatársai egyébként érdekes módon barcelonaiak. Ismerték a munkámat, volt egy könyvtervük, és azt mondták: “Figyelj, nincs vesztenivalód. Egyelőre pénzt ugyan nem fogsz keresni vele, de írj meg öt fejezetet, aztán megpróbáljuk eladni.” Megírtam az öt fejezetet, ők körbevitték a kiadóknál, és íme, itt az eredmény.”

“Nagyon odafigyeltek rám, és bíztak bennem. Nélkülük biztosan nem keltem volna fel egyik reggel azzal az elhatározással, hogy megírom a Real Madrid 125 éves történetét. Nem mertem volna belevágni.”

Gondolom, sokat töprengtél azon is, hogyan lehet újat mondani a Real Madridról, hiszen a klub történetét már szinte minden elképzelhető módon feldolgozták.

“Természetesen. Először is le kell szögezni, hogy ez nem történettudományi munka. Vannak benne történelmi adatok, hiszen nélkülözhetetlenek, de nem ezek állnak a középpontban. Ez egy könyv a Real Madrid történeteiről, anekdotáiról és kulisszatitkairól.”

“Az elmúlt 25 évről volt a legkönnyebb írni, hiszen már én is öreg rókának számítok, és negyed évszázada követem a Madridot. A kezdeti időszak viszont nagyon nehéz volt. A polgárháborúig, sőt valamivel azon túl is, viszonylag kevés ellenőrizhető dokumentum maradt fenn. Ami pedig rendelkezésünkre áll, az inkább történeti jellegű, nem anekdoták gyűjteménye. Már alig él valaki, akitől személyesen kérdezhettem volna, ráadásul nem elég életben lennie, emlékeznie is kell a történtekre. Ez okozta a legnagyobb nehézséget.”

Ma az újságírásban és az úgynevezett ‘storytelling’ világában is sokat beszélünk arról, hogy mindenekelőtt történeteket kell mesélni. Márpedig ha valamelyik klub bővelkedik ilyen alapanyagban, az a Real Madrid.

“Elég csak a szereplőkre, a mérkőzésekre, a győzelmekre, a fordításokra, az elnökökre vagy a stadionváltásokra gondolni. Elképesztő történetek. Nagyon élveztem, hogy mindezt elmesélhettem. Különösen érdekes végigkövetni, honnan indult a Real Madrid, hol játszotta az első mérkőzéseit, hogyan költözött egyik stadionból a másikba, és miként jutott el a Bernabéu legutóbbi átépítéséig.”

“Például egészen másként hangzik, amikor a Real Madridot “a rezsim csapatának” nevezik, ha közben azt is megtudod, hogyan épült fel a Bernabéu. Olvasol arról, hogy a Real Madrid elnöke egy bankfiók sarkában várakozott, mert a stadionépítés finanszírozásához jegyzésre bocsátottak bizonyos részesedéseket, és fogalma sem volt, hogy a klubtagok mellé állnak-e, vagy magára marad. Hajnali hatkor, inkognitóban, kalapban érkezett a bankhoz, és már akkor hihetetlenül hosszú sor fogadta. Erről például korábban semmit sem tudtam.”

“Vagy ott van annak a története, hogyan őrizték meg a Real Madrid akkor még meglehetősen szerény trófeagyűjteményét a polgárháború kitörésekor. Ki volt az az ember, a klub első fizetett alkalmazottja, aki összegyűjtötte a serlegeket, és volt annyi lélekjelenléte, hogy hazavigye őket, nehogy elvesszenek?”

“Ezeket a történeteket vagy elolvasod valahol, vagy már senki sem fogja elmesélni neked. Pontosan ez volt a könyv célja. Hogy valaki felüsse, és azt mondja: “Hogyan költözött át a Madrid a régi Chamartínból az újba? Na, ezt a fejezetet elolvasom!” Vagy ott van egy olyan történet, amelyet magam is átéltem a rádióban, és amelyet személyesen Mijatović mesélt el nekem. A hetedik BEK-győzelem előtti sérüléséről van szó, valamint a gyógytornászához fűződő kapcsolatáról. Azt mondta neki: “Adj be egy injekciót, de senkinek ne szólj róla, mert ha elmondod valakinek, kénytelen leszek megölni.” Ez lett a fejezet címe is. (Nevet.)

Ha jól sejtem, elsősorban a kulisszák mögötti történetek érdekeltek.

“Kétségtelenül. Ugyanakkor az újságírói hivatásból fakadó óvatosságot is szem előtt kellett tartanom. Teljesen világos számomra, hogy ez a könyv madridistáknak készült. Mostanában például divatos megkérdezni, mit írtam Mourinho történetéről. Nos, ne áltassuk magunkat: ez egy Madridról szóló könyv, madridisták számára. Mourinho első időszakával kapcsolatban, ha az olvasók azt várják, hogy mindent elmesélek, amit személyesen átéltem, tudniuk kell, hogy vannak dolgok, amelyekről lehet beszélni, másokat viszont szakmai titoktartás köt. Ezeknek nincs helyük ebben a könyvben.”

“Én érdekes, esetenként kevésbé ismert történeteket szerettem volna összegyűjteni, amelyek felkelthetik a madridisták érdeklődését. Nem ebben a könyvben fogom szidni Mourinhót. Arra ott van a rádió. Csak olyasmit akartam megírni, aminek valódi jelentősége volt a Real Madrid történetében. Vagy amikor régebbi korszakokat kutatsz, rájössz, hogy a történelem ismétli önmagát. Amikor azt mondjuk, milyen rosszul távozott Cristiano Ronaldo a Real Madridtól, vagy milyen nehéz volt Sergio Ramos búcsúja, elég visszamenni Di Stéfanóig. Ő sem éppen szép körülmények között távozott. Sőt, kifejezetten csúnyán. Bernabéuval majdnem tettlegességig fajult a konfliktusuk, és gyakorlatilag soha nem békültek ki igazán. Mindezt azonban kellő tapintattal mesélem el, hogy az olvasó egy pillanatra se tévessze szem elől: Di Stéfano volt az az ember, aki megváltoztatta a Real Madrid történetét.”

Vicente del Bosque írta az előszót, a könyvbemutatón pedig Tomás Roncero és Alfredo Relaño is jelen volt. Nem jelent ez külön nyomást? Hiszen ha a Real Madrid történetével kapcsolatban akár egyetlen komoly hibát vétesz, azonnal neked esnek.

“Először is nagyon hálás vagyok Vicentének, aki eleinte nem volt teljesen meggyőződve az ötletről, de később meglátta benne a lehetőséget. Tulajdonképpen ugyanígy voltam vele én is. A könyvbemutatóra pontosan tudtam, kiket szeretnék meghívni. Az egyikük Roncero volt, mert ha a Real Madrid történelmi emlékezetéről beszélünk egy hatvan-hatvanegy éves emberrel, akkor ott kell lennie Tomás Roncerónak. Ráadásul a barátomnak tartom. A másik Alfredo Relaño, aki először mondta nekem: “Figyelj, írj egy publicisztikát az AS-nak, aztán meglátjuk, közöljük-e, és milyen fogadtatása lesz.” Ő adta meg nekem ezt a lehetőséget. Ráadásul a labdarúgás és a Real Madrid történetének kiváló ismerője. Úgy éreztem, ők ketten a legalkalmasabbak arra, hogy elkísérjenek a bemutatóra.”

A sok fejezet közül melyiket élvezted a legjobban megírni, és melyikkel szenvedtél a legtöbbet?

“A Keselyű Ötösének korszakáról írtam a legnagyobb élvezettel, mert olyan emberekkel beszélgethettem, akik gyerekkoromban a példaképeim voltak. Ez az egyik legszebb dolog az újságírói hivatásban: lehetőséged nyílik arra, hogy azok meséljenek neked a saját történetükről, akiket egykor bálványoztál.”

“Manapság ez nem egészen így működik. Ha odamennék Cristiano Ronaldóhoz, és azt mondanám neki, hogy “meséld el, hogyan távoztál, üljünk be valahová egy kávéra”, valószínűleg elküldene melegebb éghajlatra. De ha Míchelt, Sanchíst vagy bármelyiküket kérdezed, szívesen elmesélik.”

“Azzal az időszakkal is sokat küszködtem, amelyet személyesen is jól ismertem, mert rengeteget kellett válogatnom az emlékek között. Voltak történetek, amelyek megérdemelték volna, hogy bekerüljenek a könyvbe, de nem írhattam meg őket, mert továbbra is a Real Madrid ügyeivel foglalkozom, és a szakmai tisztesség nem engedte, hogy nyilvánosságra hozzam őket. A polgárháborúig és az azt követő időszakig tartó történeti kutatás szintén sok nehézséget okozott.”

A Keselyű Ötöséről Roncero is írt könyvet, amely bizonyára segítségedre volt.

“Rengeteg könyvet használtam. Juanito fiával kapcsolatban például sokat segített az édesapjáról készült életrajzi kötet. Juanito egészen elképesztő figura volt. Ha Ronceróra hallgatok, az egész könyv kizárólag róla szólna. Végül egy teljes fejezetet kapott, amelyben szerintem sikerült megfelelően bemutatnom az alakját. Már csak azért is, mert nehéz olyan embert találni, akiről mindenki ugyanazt gondolja, Juanito esetében viszont szinte mindenkinek megegyezik a véleménye: csapattársaknak, ellenfeleknek egyaránt. Ott van például az az eset, amikor megtaposta Matthäus fejét, majd később meghívta egy bikaviadalra, és egy torreádorkardot ajándékozott neki. Amikor megláttam a közös fényképüket… Egészen elképesztő, amikor valaki személyesen meséli el ezeket a történeteket. Juanito a könyv és a Real Madrid történetének egyik legkülönlegesebb szereplője.”

Talán azért is fontos mindez, hogy a fiatalabb generációk, amelyek már csak a jelenlegi játékosokat ismerik, Juanitóról, Bernabéuról, Del Bosquéről vagy Molownyról is olvashassanak. Hogy az emlékezet ne kopjon ki az idő múlásával, és ne ragadjunk bele a jelen kizárólagosságába.

“Sajnos manapság annak, ami nem található meg a YouTube-on, már nagyon nehéz dolga van. Ha ez a könyv arra jó lesz, hogy egy fiatal Madrid-szurkoló az édesapjától hallva kedvet kapjon a Bernabéuról szóló fejezet elolvasásához, akkor már elértem a célomat.”

Végső soron a könyvek egyre inkább afféle időkapszulákká válnak.

“Nekem már az is megfelel, ha nem egy billegő asztal lábát támasztják ki vele.” (Nevet.)

A történelem emlékeit őrzik, hiszen egyre kevesebben vannak, akik például még elnökként ismerték Bernabéut. A fiatalok ma rábukkannak egy videóra, amelyen Bernabéu alaposan kiosztja az újságírókat, és teljesen megdöbbennek.

“Akik megélték azt a korszakot, mindig azt mondják, hogy hajlamosak vagyunk azt hinni, mindent mi találtunk fel, pedig ez egyáltalán nincs így. Nagyon sok párhuzam van Santiago Bernabéu és Florentino Pérez között, különösen a sajtóval fenntartott szeretet-gyűlölet kapcsolatukat illetően. Bernabéunak is viharos viszonya volt az újságírókkal. Időnként alaposan kiosztotta őket, ugyanakkor neki is megvoltak a kedvenc, hozzá közel álló újságírói. Mára minden megsokszorozódott, elsősorban a szereplők számát tekintve, de a lényeg ugyanaz maradt: az elnök viszonya a sajtóhoz. “Ez madridista, az pedig antimadridista, mert én, az elnök, így mondom.” Ezt nem az újabb generációk találták ki.

Az elmúlt negyedszázadban a Cadena SER jellegzetes sárga mikrofonjával a kezedben követted végig a Real Madrid diadalait. Melyik mérkőzésről vagy pillanatról gondolod úgy, hogy örökre bevonult a történelembe?

“Ha a Real Madridról beszélünk, nagyon nehéz választani. De három egymást követő Bajnokok Ligája-győzelmet végigkövetni olyan kiváltság, amelyben más újságíróknak valószínűleg már nem lesz részük. Mi pedig azon kevesek közé tartozunk, akik mindháromról tudósíthattak. Borzasztóan nehéz lesz ezt valaha megismételni. Ugyanakkor a fordítások idényét élveztem a legjobban. A Liverpool elleni döntőben már szinte én is megnyugodtam. Amikor pedig véget ért a mérkőzés, az emberek szinte úgy reagáltak: “Micsoda szar döntőt játszottatok!” Annyira hozzászoktunk már az adrenalinhoz, hogy mindenki újabb, 93. percben szerzett gólt és újabb elképesztő fordítást várt.”

A nyolcvanas évek szurkolói a maguk legendás európai fordításairól beszélnek, de szerintem az újabbak messze felülmúlták azokat.

“Azokban a régi fordításokban már ott volt a csírája annak, amiből a Real Madrid ma is táplálkozik, de amit az utóbbi években láttunk, az felülmúlhatatlan. Ha tárgyilagosak akarunk lenni, be kell látnunk, hogy amit mi átéltünk, azt borzasztóan nehéz lesz valaha újra megtapasztalni.”

A Real Madrid képes ciklikusan megismételni a saját történelmét. Voltak, akik gúnyolódtak Juanito szellemén vagy a “körömszakadtáig kiharcolt bajnoki címen”, de a fordítások éve vitathatatlan teljesítmény volt, hiszen Európa legerősebb csapataival szemben történt mindez.

“Hallottam már barcelonaiakat, köztük Guardiolát, Xavit vagy Iniestát is úgy fogalmazni: “Ilyesmire csak a Real Madrid képes.” Amikor a legnagyobb riválisod is elismeri, hogy bizonyos dolgokat csak a Madrid tud megcsinálni, az azt bizonyítja, hogy ők is abban a tudatban nőttek fel, hogy a Real Madrid ebből a szempontból különleges. Persze mindig akad néhány okostojás, aki megkérdezi: “És idén hol van Juanito szelleme?” Éppen az a szép benne, hogy csak egészen kivételes pillanatokban jelenik meg, amikor senki sem számít rá, és amikor valami igazán nagy dolgot kell megnyerni. Például amikor Carvajal és Vallejo belső védőként játszik a Manchester City ellen, és a Madrid mégis győz.”

Ez már szinte a misztikum világába tartozik, nem?

“Van egy tízéves kisfiam, aki futballozik, és időnként a Real Madrid vagy az Atlético Madrid korosztályos csapatai ellen játszanak. Szerintem nincs még egy klub a világon, ahol olyan magasak lennének az elvárások, mint a Real Madridnál. Sehol sem ünneplik ennyire a győzelmet, és sehol sem bírálják olyan keményen a vereséget. Szerintem ebben rejlik a titok. A Real Madrid Alevín A csapatának gyerekei 12-1-re nyernek, aztán bosszúsan mennek haza. Az edzőjükkel együtt. Mert kaptak egy gólt.”

Ezt a szemléletet már gyerekkorukban beléjük nevelik, és belülről válik a részükévé.

“Ez az elvárásszint olyan, mint Asterix és Obelix varázsitala. Ennek köszönhető, hogy amikor megnyerik a BEK-et, Carvajal és Arbeloa leülnek, és azt mondják: “Ma ünneplünk, holnap pedig nekivágunk a következőnek.” Ilyesmi egyetlen másik csapatnál sem létezik. Ez a valóság. Megérkezik az elnök, és azt mondja: “Ezt megnyertük, most meg kell nyernünk a következőt.” És mindezt már a győzelem ünneplésének estéjén.

Lassan a beszélgetés végére érünk. Meghozta a kedvedet az írás, vagy egyelőre szeretnél egy kis szünetet tartani a következő könyv előtt?

“Voltak pillanatok, amikor azt kérdeztem magamtól, hogy “mi a fenének vágtam bele ebbe az egészbe?”. De végül nagyon szép könyv született. Ha most azt kérdezed, szeretnék-e újabb könyvet írni, azt mondom, nem. Hagyjatok egy kicsit fellélegezni. A fiatal újságíróknak viszont adnék egy tanácsot: mindent írjatok le! Nagyon bánom, hogy nem jegyeztem fel mindazt, amit az évek során átéltem. A memória megcsal bennünket.”

Mert aztán elmeséled, hogy Roberto Carlost a Ferrarijában interjúvoltad meg, és az emberek nem akarják elhinni.

“Arra emlékszem, hogy a Ferrariban készítettem interjút Roberto Carlosszal. De arra már nem, hogyan kerültem oda, vagy hogy előtte hétszer is nemet mondott-e. Vagy amikor a Moszkvából hazafelé tartó repülőgépünk egyik hajtóműve meghibásodott, és vissza kellett fordulnunk Moszkvába. Emlékszem Helguera rémült arcára, de rengeteg olyan részlet elveszett, amelyet személyesen éltem át, csak éppen nem írtam le.”

Ezeket majd megőrizzük az emlékirataid számára.

“Amikor annak idején a COPE körüli események történtek, felajánlották, hogy írjak róluk könyvet. Soha nem fogom megírni, pedig szerettem volna, mert szakmailag és emberileg is nagyon nehéz időszak volt. Magamnak kellett volna leírnom az egészet, hogy majd a visszavonulásom után elővehessem. Nem azért, hogy eladjam.”

“Emlékszem az első BEK-döntőre, amelyen pálya mellől tudósító riporterként dolgoztam. Glasgow-ban volt, a kilencedik BEK-győzelem alkalmával. De la Morenának köszönhetően bejutottam a csapat zártkörű ünneplésére a szállodában, és onnan jelentkeztem be az El Larguero műsorába. Szerettem volna mindent feljegyezni, mert ilyesmi már valószínűleg soha nem fog megismétlődni. Nagyon sok mindennek kellene megváltoznia ahhoz, hogy négy-öt rádiós újságíró újra ott lehessen a Real Madrid egyik Bajnokok Ligája-győzelmét követő zártkörű ünnepségen.”

Erre mondják, hogy mi, újságírók néha többet érünk azzal, amit elhallgatunk, mint azzal, amit elmesélünk.

“Pontosan így van, és ezt büszkén kell vállalnunk. Ha egy csapat mindennapjait szorosan követed, nem írhatsz minden szűrő nélkül életrajzot egy olyan játékosról, akivel folyamatosan kapcsolatban állsz. A kellemetlen dolgokat ugyanis nem mondhatod el, amíg közvetlen közelről tudósítasz róla. Mindig szükség van bizonyos távolságra.”

Forrás: AS (Carlos Forjanes)
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK