A gyerekkora nem volt könnyû. A szülei korán elváltak, õ pedig az anyjával és a nagyszüleivel nevelkedett. És nem mondhatni, hogy nagy bõségben éltek. Amikor nyolcéves korában arra kérte Sandra asszonyt, hogy hadd iratkozzon be egy Pérez Zeledón-i labdarúgó iskolába, nagy szükség volt egy védõangyal megjelenésére, akinek köszönhetõ az, hogy a srác pályafutása nem egy külvárosi pályán ért véget.
Juan de Dios Madriz az Asociación Deportiva Escuela de Fútbol Integral de Pedregoso edzõje volt. A testvére beajánlott neki egy kapust, akinek különleges képességeit egy utcai játék során ismerte fel. Az edzõ elment megnézni a játékost, majd az édesanyja beleegyezésével szerzõdtette, és egyben a mentorává vált.
Szerény és kemény kezdetek
A család anyagi nehézségei miatt Juan de Dios vásárolta meg a srác cipõjét, kesztyûjét, és õ kísérte el a mérkõzésekre is. A nagylelkûsége egészen addig fajult, hogy hajnali háromra ment érte, hogy elvigye egy mérkõzésre, amit a fõvárosban, San Joséban rendeztek, két órára San Andréstõl. Kemény napok voltak, de bizonyosan segítettek Keylornak eljutni a Bernabéuba.
A korához képest meglepõen fejlett reflexei és vetõdései lenyûgözõek voltak, ezzel pedig a szerény pedregosói pályán kovácsolódni kezdett Keylor legendája. Hamarosan az egész országban tudtak arról, hogy a srác minden labdát megfog, a neve pedig már ismerõsen csengett a játékosmegfigyelõk számára. A kis Pérez Zeledón-i srácot már az ország legjobb csapatai kísérték figyelemmel, és képzelték el a saját hálójuk védõjeként.
A fiú szívesen szerepelt a mezõnyben is. “Amikor komolyan játszottunk, akkor kapus voltam, de máskor szívesen elõre mentem csatárnak” – emlékszik vissza Navas. Hétközben, amikor a barátaival szórakoztak, õ volt a kapusok réme. De amikor a csapatával lépett pályára, felhúzta a kesztyûjét, és megkeserítette a csatárok életét. Itt kápráztatta el igazán az embereket.
Keylor 14 évesen éppen egy ötödosztályú mérkõzésen, a Deportivo Saprissa tartalékcsapata ellen játszott, az ellenfél játékosmegfigyelõi elõtt. Enrique Rivers, a Costa Rica-i válogatott történelmi találatának szerzõje (amivel legyõzték a világbajnok olaszokat az 1984-es olimpián) érdeklõdni kezdett iránta, késõbb pedig ajánlatot tett neki, hogy csatlakozzon a fõvárosban az ország egyik legnagyobb klubjához.
Még gyermekként a csapattársával, Diego Quesadával érkezett a fõvárosba, akivel együtt kezdték a játékot Pérez Zeledón utcáin. A honvágy gyötörte éjjel és nappal, de egy pillanatra sem vette le a tekintetét a kijelölt útról. 15 évesen a Deportivo Saprissa klubházából nézték a japán-koreai világbajnokságot. “Egy nap én is ott fogok játszani Costa Rica kapusaként” – mondta Keylor a barátjának.
Az európai álom
Egy évvel késõbb, 2003 nyarán meghívót kapott a finnországi U17-es világbajnokságra. Egy lépéssel közelebb az álomhoz. Azt a tornát a brazil válogatott nyerte Fàbregas, Silva és Jurado generációjával szemben. Világklasszis felhozatal, akikkel Keylor együtt osztozott a fõszerepen.
Egyre közelebb került az élvonalhoz, és 2005-ben bemutatkozott a Saprissa elsõ csapatában. Hat bajnoki címet és egy Concacaf BL-t nyert, és ott volt a 2005-ös klubvilágbajnokságon is, ahol a Costa Rica-i csapat harmadik helyezést ért el. Lépésrõl lépésre egyre fontosabb lett a klub és a felnõtt válogatott életében, amelyhez 2006-ban csatlakozott. 2009-ben a Concacaf kontinenstorna legjobb kapusának választották. Ezt követte az európai utazás. Vette a bátorságot, elhagyta Costa Ricát, és az elsõ állomása az Albacete volt. Az élet ezt követõen kárpótolta mindazokért az áldozatokért, amelyeket gyerekként hozott azért, hogy megvalósítsa az álmát.
