A Real Madrid edzõket szállító futószalagja nagyon is létezõ dolog. Egyesével mindenki felszállt erre a szalagra, kigördültek és máris a darálóban találták magukat, ahonnan hírnevüket és becsületüket vesztve távoztak. Ez egy érezhetõ probléma. A Bernabéu híres a játékosokra és edzõkre helyezett nyomásáról. Ha el akarjuk képzelni, mi is ez a nyomás, elég a szurkolókra gondolnunk, akik lelkiismeretfurdalás nélkül kifütyülték már Casillast, Raúlt, Zidane-t és Cristiano Ronaldót is. A valóságban senki sem képes megállítani ezt a folyamatot. Mindezek ellenére még mindig a világ legnagyobb elismerése a Real Madridhoz tartozni.
A futószalag
1910 és 1999 között 49 edzõ ült a Real Madrid kispadján. A századforduló óta 12 trénert fogyasztott el a klub, ami statisztikailag pontosan 1,25 edzõt jelent évente. Több pénz folyt be, több világsztár került a csapatba és a nyomás is jóval nagyobb lett. Többé nem volt elég trófeákat nyerni, de mindezt szemetgyönyörködtetõ játékkal kellett elérni.
Alázatosság, folyamatos gyõzelmek és “Joga Bonito” – úgy tûnik, ez az egyetlen formula, hogy egy edzõ sokáig a Bernabéuban maradhasson.
2000-2003
Amikor 2000-ben Florentino Pérez megérkezett a Real Madridhoz, a klub pénzügyi problémákkal küzdött – ez volt az egyik kulcspontja a választási kampányának. Vicente Del Bosque akkor már a klubnál volt, és a Bajnokok Ligája gyõzelmet ünnepelte. Ez a trófea legalább annyira lenyûgözõ volt, mint amennyire meglepõ a Madrid ötödik helye a bajnokság végén. Del Bosque állását a Nyolcadik megnyerése mentette meg.
Utólag már kijelenthetjük, hogy Del Bosque volt a tökéletes megoldás Florentino elképzeléseihez. A rengeteg szupersztár mellé kellett egy agy, aki odafigyel a játékosokra, hogy a futballra koncentráljanak. Del Bosque összetett karakter volt: egyrészt nyugodt körülményeket teremtett, másrészt távol tartotta a csapatot a rivaldafénytõl. Mindenkibõl a legjobbat hozta ki.
Del Bosque még az olyan el nem ismert hõsöknek is megtalálta a helyét, mint Steve McManaman. Amikor Luis Figo megérkezett, McManaman lényegében kiszorult a csapatból, ami nagyon tisztességtelen lépés volt az angol játékossal szemben. De Figo egyszerûen jobb volt, egy igazi világsztár. McManaman végül nem volt hajlandó elhagyni a Madridot, és Del Bosque feladata volt, hogy megtalálja a középpályás helyét. A spanyol mester meg is találta a sokoldalú Macca posztját, áttette õt a balszélre, amivel a Figo-Macca lett az egyik legnagyobb félelmet keltõ szélsõpáros.
Figo leigazolása nagyszerû húzás volt, de ez is csak egy rejtett teszt akart lenni – az elsõ a sok közül. Del Bosque nem tudta befolyásolni, kiket igazoljon le a klub, és kiket ne. Pérez még a kezdetén volt a klub megújult pénzügyi korszakának, annak ami olyan nagy sikert hozott a Real Madridnak, mint márka. Érdekes, hogy ez hozta meg a sikert a pályán is, egészen addig a napig, amíg Del Bosquét ki nem rúgták.
Vicente Del Bosquéban minden megvolt. Az edzõsködése alatt a Real Madrid gyönyörûen futballozott, ezüstérmesek lettek és a csapatmorál is nagyszerû volt. De egy idõ után, amikor a nagy költekezés nem hozott eredményt a pályán, minden összedõlt. Pérez a támadóknál ‘Zidane-okra’, a védelemben ‘Pavonokra’ támaszkodott. Ez egy meggondolatlan elképzelés volt. Francisco Pavón egy átlag alatti védõ volt, ezért a Real Madridnak labdabirtokláson alapuló futballt kellett játszania annak érdekében, hogy a gyenge védelmet minél kevesebbszer tegyék próbára az ellenfelek. A ‘Zidane-okból’ pedig minél többet kellett a támadósorba elhelyezni, egészen addig, amíg fel nem borult a csapategyensúly. Ez egy olyan politika volt, amit Vicente Del Bosque nem érzett magáénak.
A kontroll ilyen mértékû elvesztése meg is hozta eredményét, és 2003 nyarán Del Bosquét – “kimerültségre” hivatkozva – menesztette Pérez. Pedig nem sokkal korábban a Real Madrid megnyerte a bajnokságot. Az elnök úgy nyilatkozott akkor, hogy “nem õ volt a megfelelõ edzõ a jövõre nézve.” Innentõl kezdve pedig a Real Madrid státusza az ‘Európa legrettegettebb csapatáról’ egy ‘évtized kihagyására’ változott. Florentino Pérez számos hibát elkövetett, de a legemlékezetesebb az Claude Makeléle eladása volt, aki egyszemélyben forradalmasította a védekezõ középpályás posztot. De természetesen Del Bosque távozása is legalább ennyire megviselte a klubot.
És itt kezdõdött el a történet. A Real Madrid vezetõsége öngyilkos projektbe vágta a fejszéjét. Hogyan is lehetne bárki is sikeres a Real Madrid edzõjeként, ha épp most rúgták ki az elõdöt, aki nem csak eredményeket, de népszerûséget is fel tudott mutatni? Nem is lehetett tökéletesebb edzõt elképzelni Del Bosquénál, aki nem csak nagyszerûen kezelte a világsztárokat, de még eredményes is volt. És ezt a játékosok is érezték.
“Del Bosque egy jó barát volt, egy olyan személy, akit mindig is csodálni fogok, és aki nagyon sokat segített nekem, amikor Madridba érkeztem. Imádom õt, kivételes ember, örökké a Real Madrid része lesz, és úgy gondolom, elõbb-utóbb újra Madridban fog edzõsködni, legalábbis remélem.” – Luis Figo
Del Bosque a Bernabéuból a török Besiktashoz távozott, ahol nem sikerült túl sok mindent letennie az asztalra. Ezután három évig sehol sem dolgozott, majd átvette a történelmi sikereket elérõ spanyol válogatottat. A Real Madrid futószalagja után öt év kellett, míg Del Bosque újra megtalálta a helyes utat.
2003-2006
A Del Bosque utáni érát zord évek követték. Miután a klubnak három évig egy edzõje volt, most öt edzõt fogyasztott el három év alatt. A rendszerben zûrzavar volt, semmi sem mûködött.
Amikor Carlos Quieroz megérkezett Del Bosque helyére 2003-ban, mindenki optimista volt. Õ volt Sir Alex Ferguson felderítõ elméje a Manchester Unitednél. Quieroz elhozta a ‘joga bonitót’, amire a Bernabéu vágyott. Bár ez nem volt túl nehéz mutatvány, mivel a futballtörténelem legjobb támadói a Real Madridban szerepeltek. De Quierozból hiányzott a taktikai érzék, a csapategyensúly kialakításának képessége és nem jöttek az eredmények sem.
Carlos Quieroz egy bajnokcsapatot és a világ legdrágább keretét vette át, amivel az elsõ év végén a bajnokság negyedik helyére sikerült beérnie. A Bajnokok Ligájában a Monaco ellen vérzett el a csapat a negyeddöntõben. Egy szezon tele csalódással. Quieroz annak reményében hagyta el Manchestert, hogy egy álomcsapatot irányíthat, és rengeteg trófeát nyerhet. Aztán mégis leszegett fejjel hagyta el a Bernabéut. Azonban meg kell jegyezni, hogy nem minden Quieroz hibája volt. Kért egy középsõ védõt és egy védekezõ középpályást is, de egyiket sem kapta meg. Ugyancsak meg kellett találni a helyét David Beckhamnek, pedig sokkal jobban tudta volna stabilizálni a középpályát, például Esteban Cambiassóval.
De itt ez a lényeg. A Real Madridnál ez a munka része, amivel rengeteg edzõnek szembe kellett néznie. Azt mondták, ez a világ futballjának csúcsa.
A portugál szakembert a klublegenda, José Antonio Camacho váltotta a kispadon, de elég rövidre sikerült a közös munka. Camacho napok alatt elvesztette az öltözõ támogatását, emellett nagy ellenzõje volt a galaktikus politikának, és a csapat is rettenetes állapotban volt. Raúl a legrosszabb idõszakát élte, Samuel egy két lábon járó katasztrófa volt, és a csapat nem sokkal korábban egy megalázó, 3-0-ás vereséget szenvedett a Bayer Leverkusentõl a Bajnokok Ligájában. Távozása elõtt a spanyol mester az Espanyol ellen elveszített mérkõzésen be sem cserélte Beckhamet és Raúlt.
A szezon alig kezdõdött el, de Camachót szeptemberben kirúgták. Õt Mariano García Remon követte, aki korábban sikeres Real Madrid játékosnak mondhatta magát. Remon Camacho asszisztense volt, onnan léptették elõ. Nem tartott sokáig az õ edzõsködése sem, hiszen újévkor menesztették, miután 20 mérkõzésbõl csupán 12-t tudott megnyerni a csapat.
Ekkor érkezett Vanderlei Luxemburgo, aki Európában még ismeretlen névnek számított. Luxemburgo egy sikeres brazil edzõ volt, aki korábban sem játékosként, sem edzõként nem szerepelt Európában. Mivel brazil volt, és sikeres, megért egy próbát. És Luxemburgo fogta a csapatot és a gyõzelmekre vezette. Az elsõ hét mérkõzését megnyerte a Real Madriddal.
A klub abban az évben egyetlen trófeát sem nyert, ami nem igazán tetszett a vezetõknek. Ennek ellenére Luxemburgóval kezdte meg a szezon a csapat, de karácsony elõtt mégis menesztették a gyenge eredmények, és az élvezhetetlen játék miatt. A legemlékezetesebb vereséget a Barcelonától szenvedte a csapat, amikor Ronaldinho egymaga végezte ki a Real Madridot a Bernabéuban. A mérkõzés 3-0 lett, és Eto’o is betalált. Pont az a két ember okozta a legnagyobb kárt a Madridnak, akiket Florentino Pérez könnyedén megszerezhetett volna, de lemondott róluk. Azon az estén Luxemburgo érthetelenül gyenge középpályás duót küldött a pályára Beckhammel és Pablo Garciával. A csapat teljesen szétesett.
Nem sokkal azelõtt, hogy a brazil edzõ elveszítette állását, elveszítette a szurkolók támogatását is. A legutolsó találkozóján Luxemburgo a hazai publikum elõtt lecserélte Ronaldót, és helyére Thomas Gravesent küldte be, amit a következõ skandálás kísért: ‘fuera, fuera, fuera!’ (‘takarodj, takarodj, takarodj!’)
Pérez rendkívüli értekezletet hívott össze, majd Vanderlei Luxemburgo hazautazott Brazíliába. Egy újabb edzõ, aki a csúcsot akarta elérni, de csak a futószalag újabb darabja lett. A Del Bosque utáni éra elsõ éve borzasztóra sikeredett, egy év alatt három edzõ váltotta egymást.
A klub következõ trénere Juan Ramon Lopez Caro lett, aki fél évig bírta a gyûrõdést. Lopez Caro decemberben váltotta Luxemburgót, miután meg voltak elégedve a Real Madrid B-nél mutatott munkájával. Az elsõ mérkõzésén vereséget szenvedett a csapat az Olympiakosztól a Bajnokok Ligájában. Tulajdonképpen a találkozóinak csak a felét tudta megnyerni a Real Madriddal. A szezon végén Florentino Pérez lemondott elnöki posztjáról, és Lopez Caro munkájára sem tartott igényt az új elnök, Ramón Calderon.
Folytatjuk a második résszel!
