José Mourinho egy olyan ember benyomását kelti, aki örök életében futballedzõ volt, pedig igazából csak az elmúlt tizenkét évben volt topmenedzser. Egy évtized alatt Mourinho két Bajnokok Ligáját, spanyol, angol, portugál és olasz bajnokságot nyert. A gyõzelmek ellenére a portugál úgy gondolja, hogy van fontosabb dolog is a futballban, mint a gyõzelem. Ez is az egyik olyan dolog, amit szeretne átadni a fiának. Amikor a srác kifut a pályára a barátaival, Mourinho csak egy tanácsot ad neki: „Érezd jól magad.”
Emlékszik az elsõ alkalomra, amikor belépett egy stadionba?
Nem emlékszem, mivel szinte futballpályára születtem. Azon a napon, amikor édesanyám életet adott nekem, egy nagyon fontos mérkõzést játszottak a szülõvárosomban, Setúbalban. Édesapám is játszott azon a meccsen, és a csapatból kellett elrohannia a kórházba. Igazából ettõl a pillanattól kezdve minden emlékemnek van valamilyen szintû köze a futballhoz.
Édesapja egy profi játékos és edzõ volt. Mit tanult tõle?
Becsületességet. Közhelyesnek tûnik manapság, hogy azt mondjuk, legyünk becsületesek, de én igazán hiszek ebben. Becsületesnek kell lenned magaddal és a körülötted lévõkkel. Én megpróbálom ezt a munkámban is véghezvinni, és ezt is fogom tenni a végsõkig.
Szokott nosztalgiázni?
Nem. (Kis szünet. A szerk.) Most, hogy már majdnem ötven éves vagyok, és a szülõvárosom készül egy kis ünnepséggel a tiszteletemre, másképp látok dolgokat. Egy ötvenedik születésnap egy kerek évforduló, nagy jelentõséggel. Mostanában a feleségemmel sokat beszélünk az eddig eltelt idõrõl. Épp azon gondolkodtunk, hogy amikor járni kezdtünk, én csak tizenhat voltam, õ pedig tizenöt. Mindenre emlékszem, amin együtt mentünk át, amit felépítettünk, és nem tudom megállni, hogy mosolyogjak, amikor erre gondolok.
Édesanyja tanár volt, a felesége filozófiát hallgatott, Ön pedig egyetemi diplomát szerzett testnevelésbõl. Úgy tûnik, ez mind-mind segített Önnek az edzõvé válásban. A futballban egyre nagyobb jelentõsége van a nem látható dolgoknak?
Manapság egyre nehezebb edzõnek lenni. Egy menedzser ma nem lehet olyan, mint tíz, húsz vagy harminc éve. Ez egy olyan szakma, ami folyamatosan fejlõdik. Egy menedzser feladatai ma sokkal nagyobb területet fednek le, mint hogy kiválaszt tizenegy játékost, taktikai edzést tart vagy cserél egy meccsen. Emlékszem egy beszélgetésemre az egyik egyetemi tanárommal az elsõ napomon. Nagyon idegesítõ hallgató voltam, ezt be kell látnom. Azoknál a tantárgyaknál, amelyeket szerettem, próbáltam a dolgok mögé nézni, és mindent kisajtoltam a tanáraimból. De azokat, amelyeket nem tartottam érdekesnek, hanyagoltam. Az egyik elsõ órámon Lisszabonban történt az egyik ilyen eset. Mondtam a tanáromnak, hogy „edzõnek készülök, és nem tudom, mit keresek az osztályában”. Õ erre azt válaszolta, hogy „ha nagy futballedzõ akarsz lenni, akkor nem csak a futballt kell ismerned”. Igaza volt.
Egyszer azt mondta, hogy Ön nem egy tipikus portugál. Dolgozott Portugáliában, Angliában, Olaszországban. Vannak nosztalgikus gondolatai ezekkel az országokkal kapcsolatban?
Azt biztos az egyik olyan napon mondtam, amelyen nem igazán éreztem magam Portugálnak. Nagyon fiatalon megértettem, hogy ha szakmailag fejlõdni akarok, akkor világot kell látnom. Ahhoz, hogy jobbá váljak, utaznom kell, és új kihívásokat kell keresnem. Amikor megkezdtem az edzõi munkát, akkor Portugáliában, Angliában, Olaszországban és Spanyolországban akartam dolgozni. És ezt el is értem. Ha a Real Madridnál befejezõdik a munkám, nem tudom, hova sodor az élet.
A munkája ki van téve a nagy nyilvánosságnak, illetve a folyamatos elemezgetéseknek. Gondolt már arra, hogy bedobja a törölközõt?
Nem, soha. Azok a pillanatok, amelyeket társadalmi szinten megél az ember, nem többek egy pillanatnál. Az a pillanat, amikor a fiad megkér rá, hogy inkább ne menj vele az iskolába, hogy nyugodtan tudjon élni, vagy amikor a feleséged megkér, hogy inkább maradj a kocsiban, amíg õ bevásárol. Ezek nagyon speciális esetek. Ezt a kis árat kell megfizetnem azért, hogy egy olyan szakmában vagyok szakember, amelyet szenvedélyesen szeretek. Az életem nem egy színjáték.
Fontosabb a futball, mint amennyire kellene, hogy legyen?
A futball egy egyedülálló szociális jelenség. Ez a leguniverzálisabb nyelv. Több ember él a földön, akik a futball nyelvén beszélnek, mint akik mondjuk angolul vagy spanyolul. A labdarúgás minden kontinensen jelen van, egy olyan szociális jelenség, amely a különbözõ vallású, fajú, kultúrájú embereket összehozza. Ezért van óriási felelõsségünk. Manapság, ha egy játékos elkövet egy hibát, akkor annak óriási visszhangja van. Emiatt még nagyobb a nyomás. A mai játékosok vállán óriási a teher.
Gondolja, hogy a mai csúcsjátékosok jó példát mutatnak a fiataloknak?
Sok szempontból igen, néhányból nem. Én már nem vagyok húsz éves, ahogy õk, mégis követek el hibákat. Nem számít, hogy mennyi érzelmi intelligenciát viszel a viselkedésedbe, vannak pillanatok, amelyeket nem tudsz kontrollálni, és végül hibázol. A média ezekbõl a pillanatokból csinál mindig nagy ügyet. Ez pedig érthetõ, hiszen manapság a sajtóban is hatalmas a verseny, és a digitális forradalom miatt nekik is nehéz a helyzetük. Talán mindenkinek segítenie kellene a másikat, hogy inkább a pozitív példák domináljanak a negatívakkal szemben.
Hogy látja a gyermekei jövõjét?
Nehéznek. Elég szerencsés vagyok, hogy van egy feleségem, aki egyszerre képes az édesanyjuk és édesapjuk lenni. Nem tagadhatom le elõttük, hogy sok szempontból kitüntetett helyzetben vannak, de pontosan emiatt sokszor nehezebb is a dolguk. A feleségem az, aki biztosítja, hogy a való világban éljenek. Azt kell mondanom, hogy a mai világ borzasztóan bonyolult.
Érzi a szurkolók szeretetét?
Sokkal jobban, mint ahogy azt néhányan gondolják. Sok olyan szurkoló van, még a rivális csapatok támogatói között is, akik csodálnak és tisztelnek mint szakembert és mint embert.
Még mindig ambiciózus? Mi az, amit még el akar érni?
Folyamatos harcban állok saját magammal. Az ambícióm az, hogy mindig a legjobb próbáljak lenni. Szerencsére sok címet nyertem már, és ebbõl a szempontból nem vagyok megszállott. Mindenesetre egyre többet gondolok másokra, a csapatom tagjaira, a támogatóimra, a játékosaimra. Remélem, hogy ez jót tesz nekem.
