Gergő

A norvég játékos 16 évesen érkezett meg a Real Madridhoz. Óriási médiafigyelem kísérte minden egyes megmozdulását, a sajtó és a szurkolók is nagy elvárásokat támasztottak feléje. Aztán Ødegaard újra és újra kölcsönbe került, először Hollandiába, majd a Real Sociedadhoz, és mivel azután sem lett meghatározó játékos a Real Madridban, eligazolt az Arsenalhoz. A norvég középpályással a The Players Tribune készített interjút, mi most ebből a Real Madridról szóló részt közöljük.

Szóval, ezek után miért választottam mégis a Real Madridot? Sokat beszélgettem erről az apámmal és a családommal. És, hát arra jutottam, hogy a Real Madrid az mégis csak a Real Madrid. Akkor nyerték meg a Bajnokok Ligáját, a világ legjobbjai játszanak ott.

Akkoriban rajongtam Iscóért, annyira finoman bánt a labdával. Nagyon kedvelem az ilyen típusú játékosokat. De nem ezért igazoltam oda, hanem azért, mert a Madridnak volt egy B csapata, ahol azonnal versenyképes körülmények között tudtam kipróbálni magam. Ráadásul a Castilla edzője Zidane volt. Úgy éreztem, ez a tökéletes választás.

Mielőtt hivatalosan is jeleztük volna a madridiak felé, hogy őket választottam, emlékszem, ültünk otthon a kanapén apukámmal és Real Madrid meccset néztünk a TV-ben. Egyszer csak odafordult hozzám és megkérdezte: Eljött az idő? Most már jelezni kellene nekik?

Nagyon sokat beszélgettünk a döntésről, mert nehéz volt nemet mondani a többi nagyszerű klubnak. De aztán mégis megtettük.

Hetek óta el volt mentve a telefonjába piszkozatként az üzenet, valami olyasmi volt, hogy “Martin úgy döntött, hogy szeretne csatlakozni a klubhoz, ha még önök is szeretnék őt leigazolni”.

Csak annyit mondtam neki, hogy “küldd el!”

Beszéljünk kicsit a bemutatásom napjáról. Még most is irtó furán érzem magam, ha rágondolok. De tudom, hogy akkoriban sokat beszéltek erről az emberek. Igazából egyből meme lettem. Szeretném most elmesélni, mi is történt.

Küldtek egy repülőgépet értünk Norvégiába. Nagyon-nagyon korán volt, mikor felkeltem, még félig aludtam. A hajam össze-vissza állt, nem volt időm lefürödni, csak felvettem az első ruhát, amit találtam, beraktam a táskámba egy kicsivel elegánsabb ruhát is, és mentünk a géphez. 

Azt gondoltam, hogy mikor Madridba érünk, majd a hotelben lesz még időm lezuhanyozni, átöltözni, de ez nem így történt. Mikor földet értünk, akkor esett le, hogy egyből megyünk az orvosi vizsgálatra, utána pedig egyből jön a sajtótájékoztató. 

Csak arra tudtam gondolni, hogy ”várjál már, most tényleg egyből jön a sajtótájékoztató?”

Egy pillanattal később már ott ültem a madridi legenda, Emilio Butragueño mellett – aki egy rendkívül elegáns öltönyt viselt, természetesen. És indult is a bemutatásom.

Tudom, hogy mindenki látta ezeket a képeket.

Ott ülök abban a régi melegítőben, le sem zuhanyoztam, a hajamat próbálom valamennyire rendbe tenni a kezemmel.

Ez volt életem legfontosabb napja, az egész világ engem nézett. Én voltam a játékos, akiért a Real Madrid a legnagyobb klubokkal küzdött meg, erre úgy néztem ki, mint egy iskolás kisfiú, aki a stadiontúráról érkezett meg.

Butragueño épp bemutatott engem, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy:

Istenem, bárcsak átöltöztem volna.

Vagy valaki szólt volna előre.

Miért nem szólt senki??? Hahahaha!

A másik dolog, ami akkor a fejemben járt, az a Megerősítésem. Ha nem tudod, mi is ez pontosan, akkor elmesélem. Ez egy közös ünneplés a gyerekeknek Norvégiában, amivel azt ünnepeljük, hogy felnőttek lettünk. Az enyém 15 évesen volt. Csak a családom és a legközelebbi barátaim voltak ott, aztán a ceremónia végén eljött az idő, hogy egy rövid beszédet mondjak.

Én pedig lefagytam. Túlságosan szégyenlős voltam, hogy beszéljek a családom előtt. Az emberek előtt, akikkel a legkényelmesebben érzem magam. A futballpályán magabiztos voltam. De beszélni mások előtt? Áh, kizárt.

Egy évvel később pedig ott ülök a Real Madrid sajtóközpontjában egy régi melegítőben.

El tudod képzelni?

Nagyon távol voltam a komfortzónámtól. Ha megnézed a képeket, látni a ijedtséget az arcomon.

Aztán eljött az idő, hogy beszélnem kellett. Ott volt a fejemen az a nagy fülhallgató, én pedig konkrétan sugdolózni kezdtem norvégul: “Ő, igen… ez egy nagy megtiszteltetés. Őőő, nagyon büszke vagyok…”

Közben azt gondolom, az a pillanat sokat segített nekem abban, hogy az emberek jól ítéljenek meg.

Mert amint híres leszel, azt várják tőled, hogy egy bizonyos módon viselkedj. Mint egy szuperhős, aki bármit megtehet. Az egy dolog, hogy futballozol, emellett jól kell tudnod beszélni, legyél magabiztos, mutass meg mindig mindent magadból. De ez nem reális.

Azt gondolom, az a sajtótájékoztató segített az embereknek átélni, hogy min is megyek épp keresztül. Egy csendes, visszahúzódó srác voltam. Ahogyan egy 16 éves fiútól elvárható, akár manapság is.

Néhány nappal a bemutatásom után jött az első edzésem, ami nagyon szürreális volt. Még nem voltam elég idős ahhoz, hogy autót vezessek, szóval apukám vitt el edzésre, hogy aztán Iscóval, Ronaldóval, Modrićcsal, Ramosszal, Bale-lel és Benzemával focizzak. Mintha csak a suliba dobott volna el.

Csak arra tudtam gondolni, hogyan fognak fogadni engem ezek a játékosok az öltözőben. Itt ez a fiatal srác, aki nem beszél spanyolul. De mindenki nagyon kedves volt velem, akik pedig beszéltek angolul – Kroos, Modrić, Ronaldo – még inkább gondomat viselték az elején. Tanácsokat adtak és sokat segítettek.

Legyünk őszinték, nem hiszem, hogy valamelyikük is aggódott amiatt, hogy egy 16 éves norvég srác kiszorítja őket a csapatból.

A klubbal azt a tervet dolgoztuk ki, hogy minden nap az első csapattal edzek, de leginkább a Castillában fogok meccseket játszani. Először ez nagyon jó ötletnek tűnt, aztán egy idő után kiderült, hogy igazán semelyik csapatban sem találtam meg a helyem.

A B csapattal kevés időt töltöttem, így nem igazán volt meg velük a kapcsolat. Az első csapatnál csak egy srác voltam, aki idejár edzeni, de meccseken meg nem vagyok ott. Kicsit kívülállónak éreztem magam. 

Ez a feszültség aztán meglátszott a játékomon is, mert kevésbé vállaltam be a cseleket, a váratlan húzásokat, amik egyébként jellemezték a játékomat. Sokkal inkább a biztonsági megoldásokat választottam, az lett a célom, hogy ne hibázzak, ahelyett, hogy játsszam a játékot.

Mert mindig arra törekedtem hogy különbséget teremtsek. Vállaljam be a cselt, a kockázatos passzt. Most már teljesen értem, hogy mi történt akkor. Egy kisgyerek voltam még, de aztán megtanultam, hogy könyörtelennek kell lenned. Le kell szarni mindent, és meg kell mutatni a pályán, ki is vagy valójában.

Eltelt néhány év, és nem igazán léptem előre.

A sajtó egyből megtalált, jól jött nekik a körülöttem kialakított hype. Könnyű célpont voltam. Aki közelebbről is ismer, tudja, hogy sokat mosolygok, de kívülről sokszor tűnhetek morcosnak. Emiatt könnyedén tudtak arról írni, hogy mennyire nehezen megy a beilleszkedés.

Emlékszem egy címlapra, amin az állt: “Martin Ødegaard: most vagy soha?”

Én meg úgy voltam, hogy: “most vagy soha? De hát még csak 18 éves vagyok.”

Talán, ha spanyol lennék, több időt adtak volna nekem a fejlődésre. Őszintén szólva, nem tudom. De, végül is, így működik a hype-gépezet. Nincs köztes állapot a modern fociban. Vagy te vagy a történelem legjobb igazolása vagy egy szar vagy.

Figyelj, szeretném tisztázni, hogy nem panaszkodom a Real Madridnál töltött időszakra. Egyáltalán nem. Jó tett nekem az az időszak. Rengeteget tanultam arról, mibe kerül felérni a csúcsra. A legjobb játékosokkal edzettem, tőlük tanulhattam, a példaképeimet nézhettem minden nap. Pályára léphettem a Santiago Bernabéuban. Megtanultam, hogyan legyek kemény és hogyan nézzek szembe a kihívásokkal. Emiatt is vagyok ma az, aki.

De hiába éltem át egy kemény időszakot, egy pillanatra sem feledkeztem meg egészében szemlélni a dolgokat. Mindig az járt a fejemben, hogyan változtathatnék, hogyan válhatnék jobbá. Mert sohasem leszek attól boldog, hogy csak edzek a világ legnagyobb klubjánál és néha kapok néhány percet. Mindig azon gondolkodtam, mit kell tennem ahhoz, hogy meg tudjam mutatni, mire is vagyok képes. Pontosan ezért döntöttem a távozás mellett.

Amíg Norvégiában játszottam nagyon sok csapat érdeklődött irántam. Néhány évvel később meg azt tapasztaltam, hogy nem igazán állnak sorba értem a kérők.

Amikor FIFA-ban Karrier módot játszol és a Real Madridból a Heerenveenbe igazolsz, akkor azt gondolhatod, hogy valami nem okés. Ezzel nem a holland focit szeretném megbántani! Számomra hatalmas élmény volt Hollandiában futballozni. Megkaptam folyamatosan a játéklehetőséget, és éppen erre volt szükségem. Sokat köszönhetek ennek az időszaknak:

Heerenveenben sokat fejlődtem emberként, a Vitesse-ben pedig sokat fejlődtem játékosként.

Heerenveenben már volt jogsim, így az apámnak nem kellett többet edzésre vinnie engem. Megtanultam egyedül lenni és felelősséget vállalni. Aztán a Vitesse-ben találkoztam Leonid Slutsky-vel. Egy ragyogó edző. Bízott bennem és bízott a képességeimben is, és nem kérte, hogy mindig alkossak valami maradandót. Sokat segített fejleszteni a döntéshozatali képességem és a csapatmunkámat. Nem sokkal később újra sikerült bevállalni a kockázatos passzokat.

Két és fél év kölcsönjáték után készen álltam arra, hogy visszatérjek a La Ligába, és legalább két évig a Real Sociedadban játsszak. Egy csodálatos klub, egy csodálatos helyen, A szurkolók elképesztő módon kapcsolódnak a csapathoz.

Valamiért a baszk kultúra nagyon hasonlít a norvéghoz. Az emberek távolságtartóak, de amint a szívükbe férkőzöl, nagyon védelmezőek és gondoskodók lesznek. Egy leszel közülük. Imádtam ezt az érzést.

Jól ment a játék és szerettem ott játszani, de mikor egy év után a Real Madrid hívott, úgy gondoltam, most meg kell ragadnom ezt a lehetőséget. Ez volt az álmom 16 éves korom óta.

Nagyon jó kapcsolatom volt Zidane-nal, mikor a B csapatnál volt az edzőm. Odafigyelt rám és gondoskodott rólam, ezért nagyon bíztam benne, hogy most ez menni fog. Most pedig ő hívott, hogy szeretné, ha visszatérnék Madridba.

Aztán covidos lettem. A 2020/21-es szezon első két meccsén kezdő voltam, de nem voltam száz százalékos állapotban. Messze elmaradt a teljesítményem attól, amire képes vagyok, aztán nem igazán kaptam már meg a lehetőséget. Szinte egyáltalán nem játszottam. Közben meg a Real Sociedad meccseit néztem a TV-ben, és csak az járt a fejemben, hogy még mindig ott lehetnék.

Sokat gondoltam erre.

A januári átigazolási időszak előtt sokat beszéltem az ügynökömmel:

“Figyelj, csinálnunk kell valamit… Nem azért jöttem vissza, hogy üljek a padon. Játszani szeretnék, enélkül nem fogok fejlődni.”

Próbált megnyugtatni engem, mondta, hogy épp nem rég mondtuk le egy kölcsönszerződést azért, hogy visszatérjünk Madridba. Mindig is azt mondtam, hogy stabilitásra van szükségem, és most, öt hónappal később máris tovább akarok állni? De akkor már döntöttem.

Csak is köszönettel tartozom a Real Madridnak, hogy megadták a lehetőséget egy 16 éves srácnak. Mindenki nagyon segítőkész volt, szóval, nem okolok senkit azért, amiért ez nem ment. Találnom kellett egy helyet, ahol kiteljesedhetek, ahol megtalálhatom az otthonom.

És ezt Észak-Londonban találtam meg.