Isco, a legjobb ’10’-es
A ’10’-es játékos a fociban jellemzõen az irányítót takarja. Öt hivatalos meccsel a háta mögött a 21 éves játékos mutatókban lesöpörte a korábbi irányítók rajtjait, és itt olyan játékosokról beszélünk, mint Özil, Kaká, Sneijder vagy maga Zinedine Zidane. Nem véletlen hogy a Bernabéuban már a nevét skandálják. Isco lett a madridiak új kedvence, és Ancelottit is gyorsan meggyõzte a képességeirõl, aki nem habozott rá bízni az irányító szerepkörét már az elsõ meccstõl. A málagai játékos az eddigi öt mérkõzésbõl négyet játszott végig, és a csak a Galatasaray ellen hozta le az olasz edzõ, amikor már eldõlt a találkozó sorsa. Ancelotti eddig nem kockáztatott, Isco kulcsember a csapatában.
Hogyan teljesít az elõdeihez képest?
Kezdjük az összevetést a frissen távozott Özillel, aki szintén nagy kedvenc volt Madridban, de közel sem sikerült ilyen jóra madridi pályafutásának kezdete. A német játékos elsõ öt meccsébõl egyet sem játszott végig, és ez egészen novemberig maradt így. Kaká és Sneijder csupán egy meccset játszott végig az elsõ ötbõl, míg Zidane annak idején hármat. A francia csillag rajtja olyannyira nem sikerült jól, hogy még ki is fütyülte a mindig türelmetlen Bernabéu közönsége, amelynek nagy elvárásai voltak az akkori világ legdrágább játékosával szemben.
Nem úgy Isco esetében, aki villámrajttal indította madridi karrierjét, és olyan természetességgel irányítja a csapatot, mintha már évek óta csinálná ezt. Az eddigi találkozókon óriási szerepe volt a mérkõzések alakulásában, amiket nemcsak góljaival (három a bajnokságban, egy a BL-ben), de gólpasszaival is befolyásolt (egy-egy a bajnokságban és a BL-ben).
A spanyol játékos nagyon jó társakra lelt Cristiano, Benzema és Bale személyében, akikkel félelmetes támadónégyest alkotnak. Virtuóz cseleivel és passzaival rengeteget ad hozzá a madridiak támadójátékához, és gólerõs is egyben. Utóbbi szempont az, amit gyakran Özil szemére vetettek, hiszen elsõ góljára egészen október végéig várni kellett. Ezzel szemben Sneijder, Iscóhoz hasonlóan négy góllal indított, míg Kaká és Zidane egy-egy találatot szereztek elsõ öt meccsükön.
Özil helyére
Isco U21-es Európa bajnokként érkezett a csapatba. Izraelben három góllal segítette válogatottját a trófea elnyeréséhez. Már az elõszezon során megvillantotta tehetségét (igaz, akkor még nem talált be), és meggyõzte Ancelottit, aki még talán maga sem számított arra, hogy ennyire stabil játékosa lesz az irányító posztjára. Ez fõleg azután lett fontos, hogy Özil 50 millió €-ért az Arsenalhoz távozott, hiszen Mesut a keret egyik legjobb játékosa volt, és sokaknak nem tetszett a távozása. Az õ hiányát kellett Iscónak gyorsan feledtetni, és eddig jó úton halad. A szezon kezdetén még úgy tûnt a némettel ketten fognak versenyezni ugyanazért posztért, de mostanra egyértelmû kezdõ lett belõle, és elsõsorban Bale, Di María, Khedira és Modric fognak forogni körülötte a középpálya többi posztján.
Özilnek idõ kellett, amíg tényleg meggyõzte a madridiakat képességeirõl, és sokszor hullámzott a teljesítménye. Kakáról nem is érdemes beszélni, a vége felé már mindenkinek kínos volt, hogy még mindig Madridban játszik. Sneijder erõsen kezdett, de késõbb elvesztette a lendületét, és talán idõ elõtt távozott. Zidane rajtjáról már szó esett, a történet folytatását pedig mindenki tudja; minden idõk egyik legjobb madridi játékosaként marad meg az emberek emlékezetében.
Páratlan mutatók
Isco esetében még nem tudni, hogyan fogunk rá emlékezni, de a rajtja nem sikerülhetett volna jobbra, és még csak 21 éves, azaz lesz még ideje bizonyítani. Július 3-án lett bemutatva a Madrid új szerzeményeként és azóta csupa öröm az élete, ami statisztikáiban is megmutatkozik: 240 jó passza van eddig, amivel 83%-os a pontossági mutatója. Ez jobb, mint bármely más elõdjéé, és ez még csak egy ízelítõ abból, mit várhatunk Iscótól a továbbiakban.
Négy góljával eddig a csapat második legeredményesebb játékosa Benzemával együtt és Cristiano mögött. Találatai ráadásul rendkívül fontosak voltak a Madrid számára, hiszen a Betis elleni nyitányon a 86. percben fejelte a gyõztes gólt, az Athletic ellen õ nyitotta a gólok sorát, míg a Galatasaray ellen kucsfontosságú ponton talált be, amikor a törökök voltak fölényben. Úgy tûnik, a Madrid megtalálta a következõ évekre a ’10’-esét…
Most pedig jöjjön egy infografika az eddigi teljesítményérõl:
A színfalak mögött
Florentino menedzselése tananyag lett a Harvardon
A nagy fociklubok mára óriási költségvetésû vállalatokká váltak, és központi elemei lettek a szórakoztatói ipar egyik legfontosabb szegmensének. Elég csak belegondolni abba, hogy ha a fehér mezes úriemberek rúgják a bõrt, akkor az hány embert képes a képernyõ elé ültetni szerte a világon… A labda után futó 11 játékos mögött most már olyan gazdasági gépezet mûködik, amelyhez nagyon komoly és profi menedzsment szükséges.
A Real Madrid nemcsak egy nagyszerû futball csapat, hanem egy rendkívül sikeres cég is (ez a kettõ nem mindig jár együtt), ahogy ezt immáron a Forbes-lista elsõ helye is mutatja a világ legértékesebb futballcsapatai között. Errõl természetesen nemcsak a játékosok teljesítménye tehet, hanem az a profi gazdálkodás, amit Florentino Pérez csapata végez a klubon belül, és amely olyannyira sikeres lett, hogy a Harvard Üzleti Iskoláján is belevették a tananyagba. Aki arra járna, vagy ott tanul, John Quelch professzornál érdeklõdjön…
Che Guevara is a nézõk között
Ki ne ismerné a dél-amerikai történelem egyik legkarizmatikusabb alakjának a portréját. A „Che”-rõl lehet az embereknek jó vagy rossz véleménye (meggyõzõdésem, hogy a Che Guevara-pólós fiatal baromarcúak többsége semmit nem tud róla), de vajon ki gondolta volna, hogy az õ és a Real Madrid útjai egyszer találkoztak?
Pahíño 1948 és 1953 között volt a Real Madrid csatára. Az õ visszaemlékezései közül most azzal foglalkozunk, amelyen a csapat bogotái kalandjáról mesélt:
„1952 júniusában a Madrid Dél-Amerikába utazott egy körútra. Az elsõ két meccsünket a helyi Millonarios ellen játszottuk, amelyen ott játszott Di Stéfano, és már pletykáltak arról, hogy a Madridba igazolhat. A kolumbiai csapat mindkétszer megvert minket. A második meccsen nem adtak meg nekem egy gólt, ami szerintem érvényes volt. Az a találkozó azonban nem errõl maradt emlékezetes számomra, hanem Che Guevara jelenlétérõl. Hivatalos dokumentumok igazolják, hogy akkor kint volt a meccsünkön”.
Ernesto Rafael Guevara akkor még csak 23 éves fiatal argentin srác volt, aki éppen az orvosi egyetemen halasztott egy évet, hogy körbemotorozhassa Dél-Amerikát. Az útja során írt naplóból született meg késõbb „Che Guevara: A motoros naplója” c. film is. Ha megnézzük a naplót, az valóban említi, hogy 1952 júniusában Bogotában járt, tehát könnyen elképzelhetõ, hogy kiment a Millonarios- Real Madrid meccsre (habár erre nem tesz külön említést). A dokumentáció mindenesetre igazolja, valamelyik szemfüles utólag vehette észre a nevét… Még egy ember, akit a csapat híres nézõi közé sorolhatunk.
Raúl visszaemlékezése a Fradi elleni meccsrõl
Az 1995-96-os szezonban Raúl González Blanco 17 évesen debütált a Bajnokok Ligájában. Elsõ meccsét az Ajax elleni elsõ csoportmeccsen játszotta a sorozat késõbbi gólcsúcstartója. Az igazán emlékezetes mérkõzés 2 fordulóval késõbb, a Ferencváros ellen következett, amelyen mint ismert, 6-1-ra nyert a Madrid a Bernabéuban. A fiatal csatár három gólt vállalt a hatból azon meccsen, amelyrõl késõbb így emlékezett vissza:
„A mérkõzést követõ napokon nagyon sok kommentár született arról, hogy most akkor a Madrid ilyen jó, vagy a Ferencváros ilyen rossz. Ezt nem tartottam igazságosnak, hiszen az eredmény önmagáért beszélt. Az is hozzátartozik a dologhoz, hogy a magyar ellenfélnek nem sok köze volt ahhoz a magyar focihoz, amelyrõl még nekem mesélték korábban, hogy egy igazi csoda volt”.
„Azt hiszem a Ferencváros rosszul mérte fel az erõviszonyokat, amikor támadólag állt fel, és ez lett az oka a kiadós vereségnek. Szerencsés voltam, hogy az elsõ kettõ, és az utolsó gólt is én lõttem. Rajtam kívül még Zamorano lõtt kettõt és Hierro egyet. Amikor öt perccel a vége elõtt belõttem a hatodikat, Míchel a nyakába emelt. Azt a meccset két dolog miatt nem fogom soha elfelejteni: Míchel gesztusa és az elsõ gólom a Bajnokok Ligájában.”
Azt, hogy mennyire Raúl meccse volt ez, jelzi, hogy két gólja mellett adott egy gólpasszt, és a lõtt egy kapufát, amibõl aztán gól lett. A spanyol a budapesti „visszavágón” is betalált, így gyorsan megismerhették õt a magyar szurkolók. A Fradinak sem kellett szégyenkeznie, hiszen 5 ponttal végül harmadik lett a csoportjában, a késõbbi döntõs Ajax és a Real Madrid után. A BL akkoriban 16 csapatos volt, így még nagyobb szó a magyar csapat szereplése. A Real Madrid végül a továbbjutás után a késõbbi gyõztes Juventusszal került össze a negyeddöntõben, és 1-2-es összesítéssel kiesett.
Aki kicsit nosztalgiázna, az itt nézheti meg a mérkõzés bõ összefoglalóját magyar kommentárral.
A sorozat elõzõ részei:
- Elsõ rész
- Második rész
- Harmadik rész
- Negyedik rész
- Ötödik rész
- Hatodik rész
- Hetedik rész
- Nyolcadik rész
- Kilencedik rész
- Tizedik rész
- Tizenegyedik rész
- Tizenkettedik rész
- Tizenharmadik rész
- Tizennegyedik rész
- Tizenötödik rész
- Tizenhatodik rész
- Tizenhetedik rész
- Tizennyolcadik rész
- Tizenkilencedik rész
- Huszadik rész
- Huszonegyedik rész
Taktikai szemmel: Dortmund – Real Madrid
Még egy év sem telt el, de úgy tûnik, mintha egy évszázada történt volna. Tavaly még egy gyors, dinamikus Madridot láttunk, amely felõrölte a riválisait, a Camp Nouból elhozta a három pontot, és a Bayern ellen, egy a végsõkig kiélezett összecsapáson esett csak ki, oly közel a tízedikhez. A keret fiatal és ambiciózus volt, és úgy tûnt még nem érték el a csúcsot, de a szomorú igazság az, hogy a csapat megállt a fejlõdésben.
Több minden terelte el a figyelmet ettõl a ténytõl. Elsõk között említhetjük Cristiano Ronaldo fantasztikus teljesítményét, azét a játékosét, aki baj esetén mindig elõhúzott valamit a cilinderbõl, és megmentette a csapatot (mint pl. City vagy a United ellen). Igaz, ebben az idényben õ sem mindig segíthetett, és a bajnokságon mutatott bukdácsolás már elõre jelzett valamit a kellemetlen dortmundi igazságból: baj van.
Árulkodó jelek
Pedig voltak erre utaló jelek. Ha a Madrid eddigi idényét nézzük, akkor nem igazán tudunk felsorolni olyan produkciókat, amelyek igazán meggyõzõek lettek volna. Egyedül a Barcelona elleni Szuperkupa (2-1) és Kupa-visszavágón (1-3) mondhattuk azt, hogy a csapat tényleg szenzációsan játszott. Akár a Manchester United elleni nyolcaddöntõket nézzük, akár a Dortmund és a City elleni csoportmeccseket (azaz a nemzetközi szinten komoly összecsapásokat), ugyanazt láttuk: a játék nem az igazi, de van egy Cristiano Ronaldo a csapatban, aki valahogy mindent megold a végén. Az eredmények csillapították a kedélyeket (fõleg a Barcelona elleni gyõzelmek), de most látható, mennyire csalóka, ha az eredményekbõl és nem a mutatott játékból indulunk ki.
A Dortmund elleni csoportmeccseken Klopp már megmutatta mi a legjobb taktika a Madrid ellen: kivonni a játékból Xabi Alonsót, és átvenni a középpálya felett az irányítást. Idén már a bajnokságban sem sikerült megtalálni ennek az ellenszerét, aminek az lett a vége, hogy a Madrid, történetének legrosszabb rajtja után, idõ elõtt kiszállt a bajnokságért való küzdelembõl. Erre máig nincs egy rendes megoldása Mourinhónak: ha Xabit kivonják, meghal a madridiak játéka.
A fizikai fölény az esetek nagy részében elég volt idén arra, hogy a csapat behúzza a meccseit, de amikor a rivális ebben a tekintetben felnõtt vagy fölé nõtt a madridiaknak, akkor nagy gondok voltak, és tényleg nem maradt más terv hátra, mint bízni Cristianóban. Ha a Madrid soros ellenfele bírja a tempót, azzal gyakorlatilag semlegesítik a játékukat. A németek pedig pont ebben jók: sokat futnak, folyamatosan harcolnak minden labdáért, eközben pedig precízek és labdabiztosak. A Madrid és a Barça elhitte, hogy lehet kocogva meccseket nyerni, mivel a spanyol bajnokságban ez valóban mûködött, de a BL-elõdöntõkön világossá vált, hogy ez csak hamis álomba ringatta a két spanyol óriást.
Várni arra, hogy más hibázzon
Ezek után menjünk bele abba, ami szerdán történt. Mourinho a következõ kezdõt küldte ki a pályára:
—————————-Diego López—————————–
Ramos————Varane————–Pepe——–Coentrao
———————-Khedira————–Alonso——————-
Özil————————–Modric———————-Cristiano
——————————–Higuaín——————————-
Az eltiltott Arbeloa helyére Ramost vitte ki a mester a jobbszélre (az eredeti pozíciójára), Pepét meg Varane mellé a védelem tengelyébe. Az, hogy négy elég deffenzív védõt állított Mourinho a kezdõbe, és elõttük a szokásos Khedira-Alonso tengelyt a középpályára, mutatja a portugál óvatosságát. Modric szereplése volt talán a legnagyobb meglepetés, hiszen a Betis ellen kezdõ volt, és kisebb sérülés miatt le kellett cserélni. Végül Di María helyére õt állította be a kezdõcsapatba, amin lehet vitatkozni, de hozzá kell tenni, hogy az argentinnak, a beállítása után alig volt jó megoldása. Elöl azért nem meglepõ a küzdõsebb Higuaín beállítása Benzema helyére, mivel az eddigi idegenbeli BL-meccseken mindig ez volt a felállás, hogy aztán a visszavágóra az agilisabb franciát tegye be Mourinho. A Betis ellen Benzema kezdett, tehát erre a lépésre lehetett számítani.
Azt nagyjából tudjuk, hogy a madridiak nem irányítják a meccseket, hanem az ellenfél hibáit használják ki. Remekül kontráznak, de rendesen felépített támadásokat már keveset látunk, olyanokat meg alig, amelyeken a védelem, középpálya és a csatársor is részt vesz. Ha megnézzük a statisztikát, akkor imponáló ugyan Özil és Cristiano összjátéka, és az abból született gólok, de ez arra is figyelmeztet minket, hogy a Madrid összjátéka nagyrészt ennyibõl áll: Özil passzol, Cristiano betalál, ez pedig egy bizonyos szint fölött édes kevés. Persze lehet csodálni a villámgyors kontrákat, és a nagyszerû passzokat, de a jó futball ennél összetettebb elemeket követel.
Erre jó példa az, amit pályán láttunk: a Madrid legjobb támadása a 88. percben történt, amikor Cristiano egy az egy ellen ugrott ki Weidenfellerrel szemben, de ezen kívül nem sok vizet zavart a csapat, csak amikor Hummels egy tõle szokatlan hibát követett el, amit Higuaín és Cristiano könyörtelenül kihasznált. Igazi reakciós foci: a Madrid ahhoz ért a legjobban, hogy a labdát átadja a riválisnak és várjon a megfelelõ pillanatra. A baj ezzel, hogy ehhez futni is kell a rivális után, és nyomást gyakorolni a középpályájukra, hogy egy labdaszerzéssel meginduljon a támadás. Ez az, amibõl nagyon keveset láttunk szerdán. A másik probléma a szélek lezárása volt: Schmelzer, a balszélen úgy szaladt át a madridi védelmen, mint kés a vajon, és két dortmundi gólban is benne volt.
Reális még a továbbjutás?
A Madrid idén három próbálkozásból sem tudta legyõzni az eddig veretlen Dortmundot, márpedig a továbbjutáshoz, nemcsak, hogy nyerni kellene, hanem rögtön 3 góllal… Szinte lehetetlen feladat. Az idegenben lõtt gól számíthat valamit, hiszen a királyiaknak valóban nem kell sok, hogy betaláljanak, és Madridban történtek már nagy fordítások, ahogy azt az oldalunkon is megírtuk.
Hatékonyság, kontra, befejezés; ezek a madridiak erõsségei. Ezzel szemben ott találjuk a dortmundiak futómennyiségét, bár ahogy azt szerdán láthattuk, a többiben sem kell félteni õket. Kisebb csodának kellene bekövetkeznie ahhoz, hogy ne német házidöntõt lássunk Wembleyben, de ha van csapat, amely képes arra, hogy elhiggye, még van esélye a továbbjutásra: az a Real Madrid. Ha pedig van hit, akkor van remény…
Elõzõ részek:
A színfalak mögött
Raúl, a Chicago Cubs dobója
A focisták gyakran más sportágak rajongói is egyben, és nem ritkán kipróbálják magukat ezekben. Ezúttal egy errefelé igen szokatlan sportról, a baseballról lesz szó, amelyet Raúl próbált ki egy pár dobás erejéig, amikor a Real Madriddal az észak-amerikai körúton volt.
Az eset még 2005-ben történt, amikor a csapat, a már szinte szokásos USA-túráján vett részt, és ennek elsõ állomása volt Chicago. Mielõtt a csapat összemérte volna az erejét a Chivas Guadalajara együttesével, tett egy látogatást a legendás Chicago Cubs stadionjában.
A chicagóiaknak nem akármilyen dobó jutott arra a napra: Raúl González Blanco magára öltötte a Cubs szerelését és baseball sapkáját, majd néhányszor elhajította a labdát. Nem gyakori esemény látni egy focistát baseballozni, de miután hangos ováció fogadta a csatár próbálkozását, arra lehet következtetni, hogy egyáltalán nem végezte rosszul a dolgát.
Never, never, never
2003-ban David Beckham érkezésétõl volt hangos a nyár. Beckham körül mindig is nagy volt a felhajtás, és legtöbbször nem a játéka miatt, hanem a pályán kívüli megjelenéséért, Victoriával való kapcsolatáért, stb… Ha valaki nem követte akkor az eseményeket, elképzelni is nehéz, milyen nagy felhajtás volt a Real Madridba igazolása körül.
Nem túlzás azt állítani, hogy az egész szezont kitették az angollal foglalkozó cikkek és címlapok. Tudva levõ volt, hogy Florentino kiszemeltje, de természetesen minden oldal hevesen tagadott. Ez ilyenkor szokásos eljárás: a Santiago Bernabéuban javában folytak a tárgyalások, Beckham iskolát keresett Madridban a gyerekeinek, de természetesen minden érintett úgy tett, mintha semmi nem történne.
A legmesszebb ebben maga Florentino ment el, aki csupán egy hónappal azelõtt, hogy lezárult volna a transzfer, még hevesen tagadott egy angol újságírónak, az azóta mitikusnak számító „never, never, never” mondattal. Spanyolországban ezt viccesen azóta is arra mondják, amikor valami olyasmit tagadunk, ami valószínûleg be fog következni. A legtöbben nem tudják, hogy az eredeti válaszában Florentino nem három, hanem összesen hét alkalommal mondta ki a „never”-t, ami szó szerint így hangzott: „Never, never, never, never. Nothing, never, never, never. Not now. Not ever.”
„Soha ne mondd, hogy soha”, mondhatnánk az elnöknek, ugyanis Beckham végül mégis Madridban kötött ki (amit persze õ pontosan tudott), a mondatból pedig szállóige lett.
Makákónak hívott, majd közös képet akart velem…
Roberto Carlos egyik interjúján elõkerült a rasszizmus témája. A Real Madridban töltött 11 idénye alatt a balszélsõ elnyerte a szurkolók tetszését, még a riválisok között is. Lehetett szeretni a szabadrúgásait, felfutásait és a vidám karakterét is. Volt azonban egy hely, ahol mindig is utálták, ez pedig a Nou Camp volt: ebben a stadionban Roby Carlos nem egyszer kapott rasszista inzultust, amirõl maga a brazil így nyilatkozott:
„A Barcelona stadionjában értek engem inzultusok. Azt gondolom, hogy a bõrszín az élet semelyik területén nem lehet a megkülönböztetés alapja. Azok a szurkolók, akik azért mennek ki egy focimeccsre, hogy zaklassák, sértsék és szidják a profi játékosokat, ne pedig tapsolják õket, egyszerûen nem intelligens emberek. A Camp Nouban átélt élményeim elgondolkoztattak a dolgon, és tanúja lehettem annak is, hogyan változik meg egyes emberek reakciója.
Amikor 1997-ben, elõször játszottam a Camp Nouban, egy „hölgy”, aki közel ült a pályához, a következõt ordította felém: „Makákó! Te egy makákó vagy!”. Ránéztem és annyit mondtam neki: „Miért sérteget engem? Nyugodjon meg, és legyen észnél.”
Amikor másodszor mentem ugyanoda, ugyanez a nõ szólított meg, hogy üdvözöljön. Viszont akkor lepõdtem meg a legjobban, amikor harmadik alkalommal jártam ott, a nõ akkor is ott volt, és ezúttal megkért arra, hogy közös képet csináljak vele… Azt a következtetést vontam le, hogy az intelligens szurkolók elõbb-utóbb rájönnek arra, hogy egy stadionban élvezni kell a meccset, nem gyûlölködni.”
A sorozat elõzõ részei:
- Elsõ rész
- Második rész
- Harmadik rész
- Negyedik rész
- Ötödik rész
- Hatodik rész
- Hetedik rész
- Nyolcadik rész
- Kilencedik rész
- Tizedik rész
- Tizenegyedik rész
- Tizenkettedik rész
- Tizenharmadik rész
- Tizennegyedik rész
- Tizenötödik rész
- Tizenhatodik rész
- Tizenhetedik rész
- Tizennyolcadik rész
- Tizenkilencedik rész
- Huszadik rész
Taktikai szemmel: Real Madrid – Galatasaray
Mourinho már a kezdõk összeállításánál váratlant húzott azzal, hogy Arbeloa helyett Essient rakta be jobbhátvédnek. A spanyol védõnek az utóbbi idõben voltak gyengébb meccsei, és a Zaragoza elleni hétvégi bajnokin is idõ elõtt lecserélte Mou, bizonyítva ezzel, hogy a csapatban nincsenek érinthetetlen játékosok. Benzema szintén a kezdõben kapott helyett, de ez már nem volt akkora meglepetés, hiszen a hétvégén Higuaínt játszatta végig a portugál, és várható volt, hogy a franciát – akinek egyébként nagyon jól megy a BL-ben, a mostanival együtt 4 gólnál tart a szériában – a mai meccsre tartalékolja.
Ezek után nézzük meg, hogyan állt ki a Madrid:
——————————-Diego López——————————-
Essien———–Varane—————-Ramos———-Coentrao
——————–Khedira——————Alonso———————
Di María————————-Özil————————-Cristiano
———————————Benzema———————————
Az említett Essien-Arbeloa cserén kívül semmi meglepõ nincs, a gálakezdõ szaladt ki a pályára, a szokásos 4-2-3-1 felállásban.
A törököknél Fatih Terim a Schalke ellen is bevált 11 embert küldte ki a pályára, egy meglehetõsen offenzív 4-3-1-2-es felállásban, ami ilyen szempontból meglepetés volt, hiszen mégiscsak a Real Madrid otthonában léptek fel. Terim, a csapat legnagyobb sztárjai közül egyet sem hagyott ki a kezdõbõl, amely így nézett ki:
—————Drogba———————–Yilmaz———————–
——————————-Sneijder————————————–
——-Inan——————Felipe Melo————Hamit Altintop—-
Riera————Nonkeu—————–Kaya——————Eboué
———————————Muslera————————————
Döntõ elsõ 30 perc
Ilyen elõzmények után nem meglepõ, hogy a Real Madrid támadóalakzata sok teret talált a mérkõzés elején. A Galatasaraynál nem elég, hogy ennyire támadólag álltak ki, ott voltak még Eboué felfutásai, amelyek után a védõ nem nagyon sietett visszazárni, és a Madrid pont ezt használta ki az elsõ gólnál (Cristiano Ronaldo, 9. perc). A „blancók”-nak, ha úgy tetszik, ez a specialitásuk: a lassan visszazáró játékosok helyére villámgyorsan betenni a labdát, amely taktikához tökéletesen simulnak az olyan profilú sztárjai, mint a remekül passzoló Özil és a villámgyors Cristiano. A gól nagyon jól illusztrálja azt, amit a Real Madrid játéka képvisel: nagy nyomás, sok labdaszerzés, gyors passzok, gyors emberek, üres területekre való befutás, dinamizmus.
A két csapat között nagy a minõségbeli különbség, a törökök pedig egy olyan dologban akarták felvenni a versenyt a Madriddal, amiben a legnagyobb a szakadék. Belefutottak egy zseniális Özilbe, akinek az elsõ félidõben minden labdája veszélyes volt, egy Cristianóba, aki „csak” a szokásos klasszisteljesítményt nyújtotta, és a BL-meccseken ihletett Benzemába, aki nagyszerûen fejezte be Essien beadása után a második gólt (29. perc). A ghánai kezdõbe állítását Mourinho újabb nyerõ húzásai közé sorolhatjuk.
Varane újabb tökéletes meccse
Nem mintha a Madrid védelme nem végezte el volna tisztességesen a dolgát. Mourinho is ennek a szekciónak a munkáját emelte ki a meccs után, mondván, egy ilyen alap nélkül nem lehet úgy lubickolni elõl, ahogyan azt Cristianóék tették. Ha már a védelemrõl beszélünk, természetesen ki kell emelni Varane-t, aki újfent egy klasszis-csatárt törölt le a pályáról. Messi és Van Persie után most Drogbán volt a sor, hogy megtapasztalja, milyen a világ egyik legjobb formájában lévõ védõje ellen játszani. Az elefántcsontparti egyetlen egyszer tudott túljárni az eszén az egész meccsen, de a sikeres lefordulása után fölé lõtt. Beszédes adat, hogy Varane, 17 labdaszerzése mellett, egyszer sem szabálytalankodott. Nem véletlenül szorította ki a közel sem ennyire tiszta Pepét, akinek szabálytalanságai okoztak már nagy bajt a Madridnak. Videós összeállítást itt lehet megnézni a törökök elleni tanári mutatványáról.
A Galatasaray keveset mutatott, és amit mégis kiharcoltak, annak túl nagy ára volt a védelmükben. A nagyvonalúan kitámadó Eboué az elsõ félidõ végén akár szépíthetett is volna hibáin és az eredményen, de szembetalálta magát egy másik nagyszerû formában lévõ madridival: Diego Lópezzel, aki folyamatosan bizonyítja rátermettségét a kezdõposztra, és egy nagy kérdõjelet hagy Casillas visszatérésére. Ez volt egyébként az elsõ olyan BL-meccs ebben az idényben, amikor érintetlen maradt a madridiak hálója (elöl már jobban megy, a 2011-es BL-elõdöntõ óta nincs olyan, hogy ne találtak be volna legalább egyszer).
Ramos és Alonso megint eljátszotta
A második félidõre Fatih Terim már egy védõt küldött be Sneijder helyére, és ezzel valamennyire csillapította a Madrid támadásait, bár kérdés, hogy ebben mennyire volt benne az, hogy visszavettek a hazaiak. Mourinho a 65. percig várt az ilyentájt szokásos Benzema-Higuaín csatárcserével. Megint csak bejött a húzás, hiszen 8 perccel késõbb, az egyébként szintén nagyon jó meccset játszó Xabi Alonso beívelése az argentin fejét találta meg, aki senkitõl nem zavartatva, tökéletes mozdulattal továbbította a labdát a hálóba (73. perc). Ez volt a negyedik fejesgólja a Madridnak az idei kiírásban, ami a legtöbb, holtversenyben a Uniteddel, a Celtickel és a Galatával.
Késõbb Burak Yilmaz nem kapott meg egy jogos 11-est, és a jogtalan sárga miatt a törökök elvesztették a visszavágóra az egyik legjobbjukat (aki mondjuk ezen a meccsen ezen kívül nem sokat mutatott). Mourinho lépett, és a szerkezetileg nem lényeges Özil-Modric csere után, beküldte a hajrára Pepét, hogy stabilizálja a középpályát. A végén arra is volt idõ, hogy két felesleges (Modric, Essien), és két „elõrelátó” (Xabi Alonso, Ramos) sárgát gyûjtsenek be a madridiak. A nehezét megcsinálta a csapat, az elõdöntõkre pedig remélhetõleg már tiszta lappal indulhatnak a Madrid kulcsemberei (most egy fokkal ügyesebben csinálták, mint három éve az Ajax ellen, amikor eltiltás és súlyos pénzbírság lett a vége).
Három év alatt a harmadik elõdöntõ kapuján
A Galatasaray elleni odavágó inkább tûnt egy csoportmeccsnek, semmint egy komoly téttel bíró BL-negyeddöntõnek, és három egymást követõ évben, Mourinho Madridja gyakorlatilag már az elsõ meccsen eldönti az elõdöntõbe jutást (2011: Real-Tottenham 4-0, 2012: APOEL – Real 0-3). A Madrid korábbi nemzetközi szerencsétlenkedését látva ez szembetûnõ haladás, ami pont egybeesik portugál tréner érkezésével.
Látható, hogy ezen a meccsen nagy volt a hazaiak fölénye, de a 3-0-s gyõzelemhez ugyanúgy hozzátartoznak Mourinho egyes húzásai, és védelem jó teljesítménye, hiszen akár egy 4-1-es gyõzelem sokkal rosszabb eredménynek számított volna. Mourinho csapatainál nem véletlen, hogy a nulla kapott gól a kiindulási alap (két éve a Barcelona elleni elõdöntõben is ez volt a terv, ami aztán csúnyán dugába dõlt), és talán ezért is szokás õt, a párharcok specialistájának nevezni.
Elõzõ rész:
A színfalak mögött
A nap, amikor Raúl elcsitította a Camp Nout
Vannak ilyen és olyan gólok. Egyesek a szépségük miatt vonulnak be a történelembe, mások az ünneplésük módja miatt. Az utóbbiak képzeletbeli madridi dobogóján ott kell szerepelnie a legmagasabb fokon annak a Raúl-gólnak, amit a csatár a Barcelona ellen szerzett 1999. október 19-én. Egészen pontosan a második góljának, ugyanis Raúl azon a meccsen kétszer is betalált…
Savio passza Reiziger és Abelardo mögül ugratta ki az akkor 22 éves csatárt, aki a 85. percben egy higgadt emeléssel állította be a 2-2-es végeredményt. A Camp Nou egy pillanatig elnémult, de utána füttyök fogadták Raúl találatát. A 7-es miközben ünnepelte a gólját mutatóujját a szájához emelte, hogy így csitítsa a katalán közönséget, és tiszteletet követlejen annak a csapatnak, akit akkor mindenki leírt a találkozó elõtt.
Raúl elég ideig tartotta így a kezét ahhoz, hogy minden fotós elkapja a pillanatot, amely ezután bejárta a világsajtót. Tény, ami tény, ez a kép mindmáig ott él a szurkolók fejében, és Raúl mítoszához is hozzánõtt. Talán ez inspirálta közel 13 év után Cristiano Ronaldót is, aki nem ugyanazzal a gesztussal, de ugyanazzal a céllal használta a kezét tavaly a Camp Nouban: lehûteni a katalán kedélyeket…
Villar Real-mezben
Ángel María Villar neve ismerõsen csenghet számos olvasónak, ha más nem, akkor a róla elnevezett „Villarato” miatt, amit a Madrid-szurkolók akkor használnak, ha a szövetség kezét érzik egy-egy bajnoki kudarc mögött. Villarról azt kell tudni, hogy az Athletic Bilbao tehetséges játékosa volt, aki pályafutása végezte után sikeres karriert futott be a Spanyol Labdarúgó Szövetségnél, míg végül 1988-ban annak elnöke lett, és azóta is, immmáron 25. (!) éve õ tölti be ezt a posztot.
Villar soha nem tagadta, hogy szimpatizál egykori klubjával, az Athletic Bilbaóval, amelynek kimondott szurkolója, de ezt igyekszik elkülöníteni az elnöki munkájától. Villart számos alkalommal vádolták meg azzal, hogy a Barcelona felé játszik az õ és a szövetség „fekete keze”, ami mindig sok vitát generál Spanyolországban, és azon kívül. Meg kell jegyezni azonban, hogy ez egyetlen mez, amelyben az Athletic szerelésén kívül Villart lefotózták, az pont a Real Madridé volt…
A következõ anekdota helyszíne egy újságírói találkozó az Asador Donostiarra nevû étteremben. Villar aznap este a találkozó egyik meghívottja volt, többek között Enrique Cerezo, az Atlético Madrid elnöke mellett. Az est másik fontos résztvevõje, a legendás sportkommentátor, Gaspar Rosety volt, aki akkoriban a Real Madrid sajtóosztályát vezette, és erre az alkalomra különbözõ ajándékokkal készült a meghívottak részére.
Cerezo és Villar is egy-egy nevüket hordozó Real Madrid-mezt kaptak, amit mindketten nagy derû közepette megköszöntek, majd egy fotó kedvéért pózoltak vele. Amíg viszont Cerezo csak a kezeivel tartotta a mezt, addig Villar a vacsora emelkedett hangulatában magára öltötte, és úgy fényképezkedett vele. Ezt lehet, hogy nem kellett volna, ugyanis valaki nem kezelte diszkréten az esetet, és a fényképet nemsokára a különbözõ sajtóorgánumok között terjesztette el, amit azok természetesen azonnal leközöltek, így egész Spanyolország láthatta a fehérbe öltözött elnököt, ami aztán jó nagy felháborodást váltott ki…
Vajon tényleg a Barça felé húz az elnök?
A Saeta rövid története
Nagy hír volt annak idején, hogy a Real Madrid az elsõ olyan labdarúgócsapat, amelynek saját repülõgépe lesz. Ez volt a „La Saeta”, amelyet 2007 októberében avattak fel a Barajas repülõtér 1-es terminálján. A nevét, ami annyit tesz, hogy „a nyíl” természetesen Alfredo di Stéfano után kapta, akit annak idején „Szõke nyílnak” becéztek.
A gép egy viszonylag öreg (20 éves) MD-83-as volt, amit a Swiftair társaság üzemeltetett. Nem sok sportegyesület volt akkoriban (és azóta sem), amely saját repülõgéppel rendelkezett volna, és így megkönnyítené a különbözõ nemzetközi találkozókra való eljutást. A gépet úgy alakították át, hogy sokkal több hely legyen a utastérben, így az eredeti 179 helyett 139 ülõrészt alakítottak ki. A székek közötti távolság 73-ról 92 centiméterre növekedett, ami mindenképpen kényelmesebbé tette az utazást.
Az októberi bemutatáson ott volt az akkori elnök, Ramón Calderón, illetve a labdarúgó és a kosárlabda elsõ csapatok kapitányai. A névadó, Di Stéfano is tiszteletét tette a repülõtéren, aki a pilótafülke ablakából leengedett egy függönyt, ami mögött már ott virított a felirat: „La Saeta”. Így vált hivatalossá a „keresztelõ”.
Másnap aztán megtörtént az elsõ éles bevetés is: a Real Madrid Rómába repült, hogy a Lazio elleni BL-csoportmeccsen vegyen részt. Nem a gépen múlott, hogy 2-2-es eredmény született azon a találkozón, amelyen egyébként Van Nistelrooy és Pandev is duplázott.
Amirõl kevesebbet beszélnek, az a gép történetének dicstelen vége… Elõször is akadtak problémák vele, mivel egy öreg típusról volt szó, és nagy zajt csapott. Az esti zajmennyiséget egyes helyeken, például a német repülõtereken szabályozzák, így amikor a Real Madrid Brémába utazott egy másik BL-találkozóra, visszafele nem tudott rögtön a meccs után elindulni, mivel túl hangos volt a gép az éjszakai felszállás engedélyzett mennyiségéhez. Egészen a következõ hajnalig kellett várni, hogy aztán aznap délelõtt már edzésbe kelljen állniuk a játékosoknak, ami nagyon nem volt az ínyükre…
Végül nem ez okozta a Saeta „vesztét”, hanem egy másik kínos eset, amire az AS nevû sportújság derített fényt: kiderült, hogy amikor a Real Madrid nem használta a gépet (ez volt, hogy hónapokat jelentett), az üzemeltetõ bérbe adta más célokra is. Nem is akármilyenekre, hanem például spanyol katonai csapatok szállítására különbözõ missziókra, illetve afrikai deportáltak hazaszállítására. Az ügy kipattanása után a Real Madrid úgy döntött, hogy ez negatívan befolyásolja a klubról kialakított képet, így csupán egy évvel a gép beszerzése után, 2008 õszén felbontották a Swiftair-el a szerzõdést.
Azóta egy sokkal modernebb, Airbus A320-as típusú gépet bérel a klub, amikor a játékosokat Madridtól távol esõ helyszínekre kell vinni.
A sorozat elõzõ részei:
- Elsõ rész
- Második rész
- Harmadik rész
- Negyedik rész
- Ötödik rész
- Hatodik rész
- Hetedik rész
- Nyolcadik rész
- Kilencedik rész
- Tizedik rész
- Tizenegyedik rész
- Tizenkettedik rész
- Tizenharmadik rész
- Tizennegyedik rész
- Tizenötödik rész
- Tizenhatodik rész
- Tizenhetedik rész
- Tizennyolcadik rész
- Tizenkilencedik rész
Taktikai szemmel: Manchester – Real Madrid
Nani kiállítása került a meccs utáni közbeszéd középpontjába, ami nem csoda, hiszen addig a pontig a Manchester uralta a találkozót, és csak utána talált magára a Madrid. Mondhatjuk, hogy ez eset nem önmagában, de alapvetõen befolyásolta a mérkõzés és az egész párharc kimenetelét. Lehet a veszélyes játékkal érvelni, de még a Real-játékosok sem gondolták komolyan, hogy ebbõl kiállítás lesz. Beszédes, hogy Xabi Alonso is csak azért ment oda a bíróhoz panaszkodni, hogy idõhúzásért kérje számon Nanit, aki vétkesként is a földön fetrengett tovább. A kiállításon kívül is van azonban pár dolog, ami nem maradhat ki ennek a meccsnek az elemzésébõl.
Rooney kihagyása, Sir Alex nagy húzása?
Néhány angol lap már sejtette elõre, hogy Rooney nem kezd, hiszen a hétvégi, Norwich elleni bajnokin végig a pályán volt, Welbecket pedig pihentette a mester. A húzás mégis sokakat meglepett. Állítólag Ferguson a védekezési hatékonyság miatt döntött utóbbi játékos mellett, mivel Rooney sokkal kevesebbet képes ilyen téren nyújtani, mint a saját nevelésû játékos, és ez egy ilyen meccsen kulcsfontosságú tényezõ.
Welbeck feladata tulajdonképpen az volt, hogy a támadás mellett Xabi Alonsóra helyezzen nyomást, hogy az ne irányítsa szabadon a madridiakat. Talán a kívülállók számára nem annyira feltûnõ, de Alonso játéka adja meg a csapat ritmusát és dinamikáját, kiiktatása a játékból pedig a mindenkori ellenfelek egyik legnagyobb kihívása. Welbecknek amellett, hogy ezt jól megoldotta, még arra is volt ideje, hogy kitámadó Real Madrid mögé kerüljön, és sok munkát adjon ezzel a királyiak védõinek.
Rooney még Welbeck mellett is bekerülhetett volna a kezdõbe, hiszen egy rendkívül sokoldalú játékosról van szó. A skót mester viszont inkább a védekezésben egyáltalán nem kiemelkedõ Giggset és az idényben kevesebb lehetõséghez jutó Nanit rakta be a szélekre, ami még nehezebbé teszi megérteni a döntését. Soha nem tudjuk már meg, mi történik, ha nincs az a kiállítás, és az eset után az is kérdés marad, hogy mi húzódott Ferguson döntései mögött, hiszen az edzõ nem jelent meg a mérkõzés utáni sajtótájékoztatón, hogy erre válaszoljon.
Hogyan lett fordulópont a kiállítás?
Nani kiállítása miatt Sir Alexnek muszáj volt olyan döntést hoznia, ami valahol gyengíti a csapatát, hiszen túl sok volt a betömendõ lyuk. A mester úgy döntött, hogy Welbecket vezényli vissza egy sorral hátrébb, az árván maradt balszélre, hogy Evrát segítse Özil és Higuaín feltartóztatásában. A lépés után, körülbelül így helyezkedett el a Manchester 10 játékosa:
——————————–De Gea——————————
Rafael———-Ferdinand———–Vidic—————–Evra
Giggs———–Cleverley———–Carrick———–Welbeck
————————————————————————
——————————Van Persie—————————-
Alonso tehát felszabadult a Welbeck okozta nyomástól, mivel Van Persie egyedül túl kevés ahhoz, hogy a támadásra is figyeljen, és a spanyol középpályásnak is gondot okozzon. A Cleverley-Carrick kettõs pedig egyszerûen túl elfoglalt volt ahhoz, hogy átvegyék ezt a szerepet. Azzal, hogy Kaká is beállt (a sérült Di Mariát váltotta az elsõ félidõben), egy olyan stílusú játékos volt a pályán, amely nagyon közel játszik a kapuhoz, és ez egy olyan tömörülést okozott a Manchester 16-osa elõtt, mint, amilyen a Kaká-Cristiano-Higuaín trió volt.
Ez túl sok volt ahhoz, hogy a védekezésen kívül másra is jusson idõ Cleveleynek és Carricknek, akik szinte Ferdinand és Vidic vonaláig húzódtak vissza, hogy a tömörüléssel feltartóztassák a madridiak támadóit. Mourinho tökéletesen látta meg, hogy ezzel több hely szabadul fel a csatárok mögött játszó kreatív játékosoknak, ezért csupán 3 perccel Nani kiállítása után beállítja Modricot.
Nem akárhogyan: egy másik szervezõ játékos, Xabi Alonso mellé, és azon Kaká mögé, aki kevesebbet tör be a Manchesteri védõfal mögé, mint az ebben tündöklõ Özil. Ez Modric ideális pozíciója, amelyben a Tottenhamnél (ahol Alonso és Kaká helyett, Parker és Van der Vaart játszottak mellette-elõtte) és a horvát válogatottnál is villogott (Niko Kovac mellett és a két csatár mögött). A következõképp nézett ki beállása után a csapat:
——————————-Diego López————————-
Khedira————Varane————–Ramos——–Coentrao
———————-Modric————–Alonso——————-
Özil—————————-Kaká———————-Cristiano
——————————–Higuaín——————————-
A horvát játékosnál sokat volt a labda, és azt tette, amihez a legjobban ért: irányított. Lukának leginkább az okozott gondot az eddigi meccseken, hogy nem tudta tartani a lépést a kontrákkal, de egy betömörülõ Manchester mellett nyugodtan felvehette a saját ritmusát. Azt, hogy mennyire feküdt Modricnak ez a meccs, a statisztika tudja a leginkább megmutatni: 37 pályán töltött perce alatt 35 passzt adott, és egyet sem rontott el. 29 passzal keresték meg a játékosok, ami ennyi idõre nagyon magasnak számít, azaz folyamatosan õt keresték a többiek. Mindkét gólnál kulcsszerepet játszott (az egyiknél konkrétan õ talált be), de elõtte is, õ kanyarította be azt a szögletet, amibõl gól lehetett volna, ha Rafael nem üti ki kézzel a labdát, és a 62. percben is volt egy belõtt labdája, amire nem érkezett egy befejezõ sem.
A két gól után sajnos a Madrid elkezdett pontatlanabbul játszani, ami viszont nem Modricon múlott. Amikor hozzá került a labda, biztosan tartotta meg, és játszotta tovább, például Kakának, amikor a brazil az õ passzából lõtt kapufát. A gólján kívül volt egy kevésbé veszélyes kapura lövése, ötször cselezett ki egy manchesteri játékost (Ferdinand azóta is keresi), három labdát szerzett (egyet még a levegõben is) és csak egyszer szabálytalankodott. Semmi kétség, ez volt Modric tökéletes 37 perce, ami továbbjutást ért a Real Madridnak, és ezzel elég sokat törlesztett a gyakran emlegetett árából.
Itt lehet megnézni egy videó összeállítást Modric keddi megmozdulásaiból (ajánlott lenémítani).
Mourinho tudta, hogy az 1-2-vel még nincs letudva a meccs, hiszen jól ismeri a Machestert, és azt, hogy mire képes Ferguson csapata. A harmadik csere így tehát Pepe beállítása lett Özil helyére, amivel a jobbhátvédnek hátravezényelt Khedira visszatért megerõsíteni a középpályát, Pepe pedig megerõsítette a védelmet. Így fejezte be a Madrid a meccset:
——————————–Diego López—————————–
Pepe————–Varane—————–Ramos———-Coentrao
——————–Khedira——————Alonso———————
Higuaín————————–Modric———————-Cristiano
————————————Kaká———————————–
Nem lehet mondani, hogy a lezárás annyira jól sikerült volna, hiszen a Manchester 10 emberrel is a kapujához szorította a Realt, és csak Diego López védésein múlt, hogy nem kell végigizgulni az utolsó perceket. Végül López feledtette Casillas hiányát, a Madrid pedig továbbjutott a BL-negyeddöntõbe. Çakir döntése döntõen befolyásolta a meccset, de azért volt ezenkívül még pár olyan figyelemreméltó húzás, ami eldöntötte a párharcot a madridiak javára.
A színfalak mögött
Amikor a Madrid majdnem kiesett az elsõ osztályból
Számos anekdotát olvashattunk a csapat dicsõ múltjáról, elnyert trófeákról, nagy gyõzelmekrõl, de most egy kevésbé fényes korszak következik, amikor a Madrid elõtt az a rémálom is felsejlett, hogy történetében elõször kiesik az elsõ osztályból. Az 1947/48-as idényben jártunk, amely egy igazi kálvária volt a csapat számára. Nyugodtan kijelenthetjük: a Real Madrid történetének legrosszabb idénye…
Aki követi ezt a rovatot, az talán emlékszik, hogy arról az évrõl van szó, amelyen a Real Madrid divatba hozta a mezszámozást. Azonban nemcsak ez volt nagy újdonság abban az esztendõben, hanem az új stadion, a Nuevo Chamartín elkészülte is (1947. december 14.), amely 1955-ig viselte ezt a nevet, mielõtt Santiago Bernabéura változtatták volna. A létesítmény 75 000 ember befogadására volt alkalmas, és az emberek gyakran ironizáltak is azzal, hogy elsõ osztályú stadionjuk van, de egy másodosztályú csapatuk.
Akkoriban 14 csapat küzdött a spanyol elsõ osztályban, az idény végén pedig a utolsó kettõ esett ki (épp abban az idényben vitték le ezt a számot háromról). Szeptember közepén rajtolt a bajnokság, és a Real Madrid hamar az alsóházban találta magát. 1948. február elsején a Celta ellen kapott ki otthon 1-4-re a csapat, és ezzel mindössze egy pontra kerültek a kiesõ zónától. Két héttel késõbb még súlyosabb lett a helyzet, amikor a Sporting is nyert a Chamartínban (0-1). Az újabb vereség azt jelentette, hogy Baltasar Albéniz csapata lecsúszott az utolsóelõtti helyre.
Hat forduló volt még a bajnokságból, és a csapat hullámzó teljesítménye miatt egyre bizonytalanabbnak tûnt a bennmaradás. Igaz, a hullámzó teljesítmény azt is jelenti, hogy jól is tud játszani a csapat, és így tett a Sevilla otthonában, ahol egy gyõzelemmel levegõhöz jutottak. Jellemzõ a fõvárosiak hektikusságra, hogy azon a mérkõzésen is 0-3-re vezetettek a félidõben ’Chus’ Alonso, Molowny és Alsúa góljaival, de a hajrára kis híján elherdálták az elõnyt, és végül 2-3 lett a eredmény.
Az utolsóelõtti fordulóban, a négy utolsó csapat (a 11. helyezett Real Madrid, és az õket követõ Sadabell, Gijón és Real Sociedad) idegenben lépett pályára. Csupán két pont választotta a madridiakat az utolsó helytõl, szóval minden kérdés nyitott volt. Ezen a fordulón aztán mind a négy csapat kikapott, így az utolsó fordulóra maradt a minden izgalom.
A Real Madrid sorsa a saját kezén volt, hiszen nem volt kiesõ helyen, és a Chamartínban fogadta azt a Real Oviedót, amely már csak a becsületéért játszott, más tétje nem volt számukra a meccsnek. Albeniz csapatának 2-0-s gyõzelme végül azt jelentette, hogy fellélegezhettek a madridiak, nem kellett a következõ idénytõl a másodosztályban folytatni a küzdelmet. A gyászos mérleg: 7 gyõzelem, 7 döntetlen, 12 vereség, -15-ös gólkülönbség… A Real Sociedad és a Gijón már nem voltak ilyen szerencsések, abban az évben õk búcsúzhattak el a legmagasabb osztálytól.
A Real Madrid 12 gólkirálya
Két éve még Cristiano Ronaldo 41 góljától volt hangos Spanyolország, amivel a portugál minden addigi rekordot megdöntött, és a bajnokság történetének legtöbb góljával lett a 2010/11-es idény gólkirálya. Korábban a szintén madridi Hugo Sánchez és az Athletic Bilbao gólvágója, Zarra tartotta holtversenyben a rekordot hosszú évekig, 38-38 góllal. A portugál nemcsak ebben, hanem gólátlagban is felülmúlta elõdeit, hiszen átlagban minden 70,7 percben betalált, szemben Zarra 71,05-ös és Hugo 80 perces mutatójával.
A sors iróniája, hogy ezeket a rekordokat Cristiano mindössze egy évig birtokolta, hiszen hiába fejelte meg teljesítményét a következõ idényre további 5 (!) góllal, Messi még ennél is tovább szárnyalt, és 50 gólos abszolút rekordjával maga mögé utasította a portugált (nem úgy a bajnokságban).
Most a Real Madrid korábbi gólkirályairól lesz szó, és a sort az 1932-33-as idényben kell kezdenünk Manuel Olivaressel, aki 16 találattal lett a 14 fordulós bajnokság legeredményesebb játékosa.
Az 1951-52-es idényben Pahíñónak sikerült ez a bravúr 28 góllal (27 meccsen). Õt követte a Di Stéfano-Puskás kettõs, akik együtt összesen 9-szer lettek gólkirályok a spanyol bajnokságban (az argentin 5-ször, a magyar 4-szer), és 1954-61 között egymás között osztották meg zsinórban a 7 (!) címet. Amancio kétszer lett gólkirály (14 és 16 góllal), de mindkétszer megosztotta a címét más játékosokkal. 1984-ben a legendás Juanito lõtte a legtöbb gólt (17), majd Hugo Sánchez négy titulusa következett. Róla meg kell jegyezni, hogy egy évvel korábban már az Atléticoval gólkirály lett, így az egyik elnevezése a „Pentapichichi”, azaz az ötszöros Pichichi-díj gyõztes lett (talán jobban hangzik az „Hugol”, ami szintén az egyik beceneve).
Butragueñónak egyszer sikerült elnyernie a címet (1991-ben), Raúlnak az évezredforduló környékén kétszer is (1999, 2001), majd jött a brazil Ronaldo 2004-ben és Ruud van Nistelrooy három évvel késõbb. A sort a már említett Cristiano Ronaldo zárja, aki a 13. madridi játékos, aki elnyeri a címet (a 25-iket a Real Madridnak). Úgy tûnik ebben az idényben is Messi fogja maga mögé utasítani, de a teljesítménye értékébõl ez mit sem von le.
| Idény | Név | Nemzetiség | Gólok | Meccsek | Gólátlag |
| 1932/33 | Manuel Olivares | spanyol | 16 | 14 | 1,143 |
| 1951/52 | Pahíño | spanyol | 28 | 27 | 1,037 |
| 1953/54 | Alfredo di Stéfano | argentin | 27 | 28 | 0,964 |
| 1955/56 | Alfredo di Stéfano | argentin | 24 | 30 | 0,800 |
| 1956/57 | Alfredo di Stéfano | argentin | 31 | 30 | 1,033 |
| 1957/58 | Alfredo di Stéfano (megosztva) | argentin | 19 | 30 | 0,633 |
| 1958/59 | Alfredo di Stéfano | argentin | 23 | 28 | 0,793 |
| 1959/60 | Puskás Ferenc | magyar | 26 | 24 | 1,042 |
| 1960/61 | Puskás Ferenc | magyar | 27 | 28 | 0,964 |
| 1962/63 | Puskás Ferenc | magyar | 26 | 30 | 0,867 |
| 1963/64 | Puskás Ferenc | magyar | 20 | 25 | 0,840 |
| 1968/69 | Amancio (megosztva) | spanyol | 14 | 29 | 0,483 |
| 1969/70 | Amancio (megosztva) | spanyol | 16 | 29 | 0,552 |
| 1983/84 | Juanito (megosztva) | spanyol | 17 | 31 | 0,548 |
| 1985/86 | Hugo Sánchez | mexikói | 22 | 33 | 0,575 |
| 1986/87 | Hugo Sánchez | mexikói | 34 | 41 | 0,829 |
| 1987/88 | Hugo Sánchez | mexikói | 29 | 36 | 0,806 |
| 1989/90 | Hugo Sánchez | mexikói | 38 | 35 | 1,086 |
| 1990/91 | Emilio Butragueño | spanyol | 19 | 35 | 0,543 |
| 1998/99 | Raúl | spanyol | 25 | 37 | 0,676 |
| 2000/01 | Raúl | spanyol | 24 | 36 | 0,667 |
| 2003/04 | Ronaldo | brazil | 24 | 32 | 0,750 |
| 2006/07 | Ruud van Nistelrooy | holland | 25 | 37 | 0,676 |
| 2010/11 | Cristiano Ronaldo | portugál | 41 | 34 |
1,206 |
Arbeloa fogadalma
Olyan különleges alkalmakra, mint egy világbajnokság megnyerése, a játékosok mindenféle fogadalmat szoktak tenni. Emlékezhetünk például arra az esetre, amikor 2006-ban az olaszok vb-gyõzelme után, Camoranesinek vágták le a jellegzetes copfját a pályán.
Több Real Madrid játékos is világbajnok lett Dél-Afrikában a spanyol válogatottal, és köztük Álvaro Arbeloa volt az, aki a gyõzelem után kénytelen volt valamit betartani… Azonban nem egy tetoválásról, hajnyírásról vagy egy zarándokútról volt itt szó, hanem arról, hogy a madridi védõ egy évig nem iszik Coca-Cólát! Ezt a követendõ példát tõle még nagyobb áldozatvállalásnak vehetjük, hiszen saját bevallása szerint rá volt állva az italra, de ennek ellenére sikerült betartania az ígéretét. Egy világbajnoki cím ennyit simán megér…
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
Egy (királyi) címer története
A Real Madrid címere az idõk során sokat változott, amíg elnyerte a ma ismert alakját. 1941-ben alakult ki az a forma, amit kisebb stilisztikai módosításokkal ugyan, de azóta is visel a csapat. 1902-ben, még amikor a klubot alapították, megalkották az elsõ, M, F, és C betûkbõl álló címert, ami az akkori csapatnév, a Madrid Football Club kezdõbetûibõl állt össze. Hozzá kell tenni, hogy az akkori elõírások miatt nem ezt a címert, hanem Madrid városának címerét kellett viselni a mezeken.
1908-ben történt meg az elsõ módosítás a Madrid FC címerében. Az M, F és C betûk a ma ismert íves formájukat nyerték el, és úgyis fonódtak össze egy körön belül, ahogy azt a mai címerben is megfigyelhetjük.
1920. június végén, miután több más csapat is megkapta a képen látható XIII. Alfonz királytól a „királyi” jelzõt, a klub akkori elnöke, Pedro Parages (akivel már foglalkoztunk ezen a sorozaton) is hasonló kéréssel fordult az uralkodóhoz, akinek a klub tiszteletbeli elnöki posztját is felajánlotta.
Parages még egy kedves gesztust tett: a király 13 éves fia, õfelsége don Alfonso de Borbón y Battenberg asztúriai herceg nagy focirajongó volt, és az elnök megbízott egy Urquiola nevezetû ismert festõt, hogy készítsen a kicsi Alfonsóról egy portrét, amit aztán a klub irodájában függesztett ki.
Így talán nem olyan meglepõ, hogy csupán pár nappal a kérelem benyújtása után a következõ értesítés érkezett a királyi udvartól:
„Õfelsége a Király, a legnagyobb örömmel ítéli meg a „Királyi” címet annak a bizonyos Club de Football-nak, amelynek V. méltó Elnöke, és amely címet ezentúl nevében elõtagként használhat a klub. A határozatot és annak következményeit V. számára közlöm. Isten óvja V.-et sok évig.
Királyi palota, 1920. június 29.
A Királyi palota Fõparancsnoka.
Sr. D. Pedro Parages Diego Madrazo
A Madrid Football Club elnöke”
A királyi cím nemcsak egy „Real” elõtagot jelentett a klub nevében, hanem a címerbe is bekerült az a korona, amit ma is ismerünk. Ez azonban körülbelül egy évtizedig maradt így, ugyanis 1931. április közepén, a köztársaság kikiáltásával, minden királyi jelképet eltöröltek. A Madrid így elvesztette a koronát a címerérõl, amelybe bekerült ugyanakkor egy lila sáv.
Évekkel késõbb, 1940-ben Franco aláírta azt a törvényt, amely megtiltotta az idegen szavak használatát a spanyol klubcsapatok neveiben, mint pl. a Sporting vagy az Athletic esetében. Így lett 1941. január 1-tõl hivatalosan is Madrid Football Club helyett, Real Madrid Club de Fútbol a csapat hivatalos neve. Ezzel egy idõben visszakerült a királyi korona a címerbe, amelyben a lila sáv is megmaradt, így kialakítva a ma jól ismert embléma végleges formáját.
Schuster a házasság pártján
Amikor pár éve a német Bernd Schuster volt a Real Madrid edzõje, Zaragozába ment, hogy elõadást tartson „vezetõi képesség, célok a profi labdarúgásban és egy vállalkozásban” témában. A beszélgetés során az edzõ meglepte a közönséget, amikor azt mondta, hogy jobban szereti, hogyha a játékosai házasságban élnek. Elismerte ugyan, hogy nehéz ezt a gyakorlatban megvalósítani, és „nem mindig lehet így”, de hangsúlyozta, hogy a házasság bizonyos érettséget és felelõsséget kölcsönöz a játékosoknak a magánéletben, ami aztán a pályán is pozitív értelemben tükrözõdik.
Schuster egy késõbbi megjegyzése nagy derût okozott a közönségnek, ugyanis némi öniróniával megjegyezte, hogy ezzel kapcsolatban tart a „fiatal, magas, szõke, kék-szemû játékosoktól”, amivel pont a fiatalkori külsejét írta le.
Beckham kölnije
A következõ anekdotának két fõszerelõje van: az egyik David Beckham, akit nem kell különösebben bemutatni, a másik Rafa Guerrero, aki egy nagy tiszteletnek örvendõ vonalbíró Spanyolországban, és önéletrajzi könyve is megjelent már „Rafa, no me jodas” (Rafa, ne baszakodj velem) címmel.
Az egyik Real Madrid meccsen Beckham ment a partvonalhoz bedobást végezni, amikor is közel került a vonalbíróhoz. Mielõtt bedobta volna a labdát, Rafa a következõképpen szólította meg az angolt: „David, bocsáss meg”. Beckham meglepetten hátrált pár métert, hogy hallja, mit akar a partjelzõ mondani neki: „Az a kölni, amit használsz, az Issey Miyake, igaz?”. Beckham erre csak annyit mondott: „Igen” és alig leplezte megdöbbenését, de, hogy ne vonja el továbbra is a figyelmét a játéktól, gyorsan bedobta a labdát.
A játékos kijáró felé újra beszéltek, és akkor magyarázta el Rafa, hogy különös érzéke van az illatokhoz, és azonnal felismerte az övét, ami nagy benyomást tett az angol középpályásra.
A sorozat elõzõ részei:
A színfalak mögött
„A kis szerecsen egy jó játékos”
Aki azon tûnõdött volna, hogy a legendás Pelé valaha is pályára lépett a Real Madrid ellen, az most megkapja a választ: igen.
Történt, hogy a nem kevésbé legendás Santos csapata meghívást kapott Madridba, hogy a Miguel Muñoz tiszteletére rendezett meccsen lépjen pályára. A nagyszerû játékos és késõbbi tréner (akirõl már volt szó ebben a rovatban) abban az évben hagyott fel játékos pályafutásával. A Santos csapatában játszott egy bizonyos Edson Arantes do Nascimento ’Pelé’, aki akkor már túl volt a világhírnevet jelentõ svédországi vb-n, és friss világbajnokként, már ünnepelt sztár volt, alig 18 évesen.
1959. június 17-én, egy meleg éjszakában, a Bernabéu stadion majdnem színültig megtelt, hogy lássa a gigászok csatáját. A hazaiak kék szerelésben léptek pályára, és olyan sztárokkal volt tele a kezdõ, mint Puskás, Gento vagy Di Stéfano… Egy igen látványos meccsen végül 5-3-ra nyert a Madrid Mateos mesterhármasával és Puskás meg Gento egy-egy góljával. A Santosból Pelé, Pepe és Coutinho talált be.
A mérkõzés végeztével Di Stéfanót kérdezték a meccsrõl: „Mivel soha nem játszottam a Santos ellen, nem ismertem a srácokat. Nekem tetszett a meccs, és megérdemelten gyõztünk. A legnagyobb erõsségük véleményem szerint a technikai tudásuk. Hogy mit gondolok Pelérõl? A kis szerecsen egy jó játékos, de még túl fiatal ahhoz, hogy pontos véleményt mondhassak róla.”
A mérkõzést a holland Horn vezette, és a következõ kezdõkkel álltak ki a csapatok:
Real Madrid: Berasaluce; Marquitos (Atienza II), Santamaría, Casado; Santisteban, A. Ruiz; Gento (Gento II), Mateos (Del Sol), Di Stéfano, Puskás és Gainza.
Santos: Carlos; Getulio, Pavau, Dalmo; Ramiro, Zito; Dorsal, Álvaro (Alfonso), Pagao (Coutinho), Pelé és Pepe.
Amikor Joan Gaspart látta vendégül a Madridot
Kevés annyira nyíltan antimadridista alakot termelt ki magából a Föld, mint Joan Gaspart, aki a Real Madriddal szembeni utálatát soha nem leplezte. Gaspart 2000 és 2003 között volt a Barcelona elnöke is, és ez idõ alatt sok indulatos nyilatkozata volt, mint amikor például a frissen, az örök riválishoz távozó Figóról megjegyezte: „Egy áruló, Isten soha nem fog megbocsátani neki.”
Közelebbi emlék, amikor (természetesen már nem Barça elnökként) tavaly a BL-elõdöntõk elõtt, így nyilatkozott a Real-Bayern párharcról: „Fütyülök rá, a nagy francokat érdekel engem, hogy spanyol csapat! Én egy antimadridista Barça-szurkoló vagyok, fütyülök arra, mit csinál a Madrid.”
Ilyen elõzmények után volt ironikus az az eset, amikor pont az õ tulajdonában lévõ szállodát választotta Mourinho arra, hogy megszálljon a csapata, amikor a Barcelona otthonában játszottak egy bajnokit. Gaspartot is megkérdezték a dologról, amire csak ennyit mondott: „Amíg a vendégeim, a legjobb bánásmódban lesz részük, de amint elhagyják a szállodát, újra egy Barça-fanatikus leszek.”
Sylvie tündöklése a Bernabéuban
2008 augusztusában a Real Madrid bemutatta új játékosát: Rafael Van der Vaartot. Ez még önmagában nem volt akkora esemény, hiszen ennél nagyobb nevek is szoktak érkezni Madridba. Ami mégis emlékezetessé tette a bemutatását a Bernabéuban az egy másik dolog volt…
Ott volt ugyanis a Rafael felesége, a modell-színésznõ, Sylvie, aki mindvégig kísérte a játékost a gyerekükkel együtt. Ez volt az elsõ olyan eset, hogy egy játékos felesége ennyire az elõtérben legyen egy játékos bemutatásánál, de ebben az esetben, ezt aligha bánta valaki.
Sylviet természetesen imádta a kamera, és azon a reggelen talán több szempár szegezõdött rá, mint a középpályásra. A gyönyörû modell úgy ragyogott, mintha csak egy kifutón lenne, és aznap minden férfi meggyûlölte egy kicsit Rafaelt, a szerencsés férjet.
Aki szeretné felidézni az esetet, itt láthat egy összeállítást róla.
A sorozat elõzõ részei: