Gy. András

2007 június 28-án Pedja Mijatović, a Real Madrid akkori sportigazgatója bejelentette, hogy Fabio Capello azt követően, hogy néhány nappal azelőtt megnyerte a LaLiga történetének egyik legemlékezetesebb bajnoki idényét, távozik az edzői posztról. Abban az idényben, a téli szünet alatt Capello komoly személyi döntéseket hozott és teljesen átszervezte a csapatot, például elengedte Ronaldo Nazáriót az AC Milanhoz. Vezetése alatt a keret egy nem várt feltámadást vitt véghez, a bajnoki címet az utolsó mérkőzésen bebiztosítva úgy, hogy olyan emberek csillogtak ezen időszakban, mint Robinho, Higuaín, Reyes vagy Diarra.

Mijatović a következő szavakkal magyarázta a szerződés felbontását: „Capello döntéseit a szurkolók és a média is folyamatosan megkérdőjelezte, megállás nélkül a fejét követelték. […] Nem gondoljuk, hogy Capello a megfelelő ember arra, hogy az általunk elképzelt irányba vezesse a csapatot.”

De várjunk csak! Én azt hittem, hogy a Real Madridnak csak a győzelem számít. Ha Capello megnyerte a LaLigát, akkor egyértelműen ez volt az az irány, amit a klub követni akart, igaz?

Nos, nem.

Nagyon fáj azt látni, hogy a „taktika az első” korszakban, amelyben élünk, azt látom, hogy a Real Madrid szurkolói beveszik és gyakran ismétlik azt a lenyűgözően felépített Barcelona narratívát, amelynek két lényege van. Az első az, hogy az FC Barcelonának van egy stílusa, amely még a győzelemnél is fontosabb, mivel ők akkor tudnak nyerni, ha ezt a stílust követik. A második pedig az, hogy a Real Madrid számára csak a győzelem a fontos, az mindegy, hogy hogyan éri el azt, vagyis a Bernabéu közönsége magasról tesz arra, hogy a csapata hogyan játszik, mindaddig, amíg nyer.

Ez a gondolkodásmód, amely eredetileg Katalóniában született meg, átlépte a spanyol határokat, úgyhogy itt az ideje, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba és véget vessünk ennek az ostobaságnak.

Gyorsan szaladjunk is végig a dolog Barcelona oldalán, bár ennek az írásnak nem ez van a fókuszában. Először is kezdjük azzal, hogy a sokat emlegetett Barcelona DNS semmi több, mint az Ajax alapelveinek szimpla másolata, amelyet Johan Cruyff a kilencvenes évek elején hozott át, majd hozzáadta a rendkívül fontos Messi faktort. A Barcelonát 1899-ben alapították, egy gyors fejszámolással könnyen kiszámolható, hogy nagyjából 30 éve játszanak így, az azt megelőző 90 évben pedig teljesen máshogy játszottak. Ez persze nem jelenti azt, hogy akkoriban nem akartak magas szinten játszani. Csak még nem találták meg a saját DNS-üket, bármilyen bizarrul is hangzik ez.

Másodsorban nem gondolom, hogy láttam volna valaha is olyan edzőt, aki Johan Cruyffnál jobban a „bármi áron győzelem” elv megszállottja lett volna. Ha eredmény kellett, akkor nyugodt szívvel dobta a DNS-t a kukába és kezdett öt védővel. Láttam, ahogy Pep Guardiola 90 percen át szoros emberfogással tartotta Emilio Butragueñót, amikor Cruyff tudta, hogy a csapata nem elég jó ahhoz, hogy egy az egyben kiálljon a Real Madrid ellen, és kétségbeesetten futott az eredmény után. Elég gyakran használt középső védőket (pl. Alexancót) középcsatár poszton a meccsek utolsó 20 percében, amikor hátrányban volt, és ilyenkor egyáltalán nem törődött a helyezkedéssel vagy a hírhedt harmadik emberrel való előretöréssel, a lényeg az volt, hogy megszerezze a gólt. Megint csak a győzelemre koncentrált, bármi áron megpróbálta megszerezni azt. A győzelem az első, a stílus másodlagos.

Igazából Cruyff csak úgy tudta megtartani a munkáját a Barcelonánál, hogy megnyerte az 1990-es Király-kupát. És mit csinált a döntőben? A védekező játék emlékeimben élő legdurvább bemutatójával. Még mindig nem tudom elhinni, hogy Guillermo Amort nem állították ki sorozatos brutális belépői miatt, amelyek elszenvedője Rafael Martín Vázquez volt, az akkori legjobb spanyol játékos. Elég csak két példát mutatnom ebben a videóban 12:21-nél és 52:14-nél.

Az a Király-kupa döntő a szakember második idényének végére esett, a klub pedig egyetlen trófeát sem nyert még vele. Núñez elnök egyértelművé tette, hogy Cruyff nem maradhat trófea nélkül két idényen át, érzék és stílus ide vagy oda, így ez a győzelem mentette meg a kirúgástól. Johan azt a találkozót az oly sokszor emlegetett Barcelona DNS-től lehető legmesszebb álló játékkal nyerte meg, de tette amit a trófeáért tennie kellett, én pedig nem emlékszem, hogy akár csak egy culé is panaszkodott volna amiatt, hogy nem a megfelelő módon játszott. És persze végül nem rúgták ki.

Utána és Van Gaal után kizárólag Pep Guardiola, Tito Vilanova és most Xavi Hernández játszik abban a stílusban, amely túl sokak számára jelenti az egyetlen helyes utat a labda hálóba juttatására. Martino, Luis Enrique, Valverde, Koeman de még Setién sem használt sokat ebből a DNS-ből. És ez a narratíva a szép játék első és a győzelem második helyre helyezéséről egyre inkább zavarba ejtő lesz, ha megnézzük, hogy Ernesto Valverdét azután rúgták ki, hogy a csapat az egyik legjobb meccsét játszotta az irányítása alatt, az Atlético Madrid elleni Spanyol Szuperkupa-döntőben elszenvedett vereség során. Hetet is rúghattak volna, de nem tették. A teljesítmény nem számított, az eredmény igen. Most, Xavi irányítása alatt azt látjuk, hogy a Barcelona fejesgólokat szerez jobbról, balról, középről, és őrült módjára kontrázik. A narratíva ismét nagyszerű, de csak addig, amíg nem kell meccseket nyerni. Aztán használhatod azt, ami a csapatodhoz a legjobban illik a cél elérése érdekében.

Akkor nézzük a Real Madridot. Capello nem az egyetlen edző volt, akit a Real Madridtól annak ellenére küldtek el, hogy hozta az eredményeket. Ha valaki nem ismerné a történetet, Radomir Antićot akkor küldték el, amikor a csapat 3 pontos előnyben volt a bajnokságban. Ami még sokkolóbb: Antić utolsó meccse egy Tenerife elleni győzelem volt! Ezt a találkozót követően Mendoza azt mondta, hogy jobban élvezte a Tenerife játékát, mint a saját csapatáét. Nem igazán emlékszem más olyan edzőre, akit három pont megszerzése után rúgtak volna ki.

Aztán ott van Vicente del Bosque, akinek azt követően kötöttek útilaput a talpára 2003 nyarán, hogy megnyerte a bajnokságot. Florentino modernebb (?) megközelítést akart a szép játékhoz, az eredmény most sem volt elég. Az elnöknek ráadásul egy öltözői lázadást is le kellett vernie, mivel a játékosok az edző és Fernando Hierro mögött álltak, aki szintén a „modernizáció” akadálya volt. A cím nem volt elég Florentinónak, ahogy a győzelem Calderónnak és Mendozának sem volt elég. Az, hogy hogyan nyer a Real Madrid, olyannyira fontos, hogy ilyet egyetlen klubnál sem tapasztaltam még, beleértve a Barcelonát is.

Persze a győzelem hihetetlenül fontos, ahogy ez minden egyes klubra nézve igaz a maga szintjén. Persze, hogy szeretnénk, ha a csapatunk az utolsó utáni pillanatig harcolna a győztes gól megszerzéséért (a „Hasta el final, vamos Real” az egyik olyan frázis, amely a legjobban festi le a mentalitásunkat). De őrületesen nagy baromság azt mondani, hogy nyerni akarunk, teljesen mindegy, hogy hogyan. A klub három sikeres edzőt rúgott ki csak azért, mert nem magas minőségű játékot, látványos futballt hoztak, én pedig nem gondolom, hogy akár a Barcelona, akár bármely más csapat a világon tudna ilyen példát hozni.

Vagyis amikor azt kell hallanom, hogy madridista társaim a stílus hiányáról beszélnek, meglepődve a látszólag véletlenszerűen alkalmazott edzőkön – akikkel egyébként nyertünk – és még azt is kívánják, hogy bárcsak lenne a Barcelonához hasonló stílusunk, megőrülök. 

De akkor mi is a Real Madrid stílusa? Ez a leglényegesebb vitapont. Először is a futballal kapcsolatos elemzések manapság teljesen a taktikára koncentrálnak, így az emberek automatikusan azt gondolják, hogy a játékstílus = taktika. Számomra ennél sokkal több.

A stílus nem csak a felállás, vagy a labdatartásra való törekvés vagy épp nem törekvés, hanem a játékosok profilja, ahogy a pályán és azon kívül viselkednek, a csapat intenzitása az ellenféltől függetlenül, a hozzáállás, hogy újabb gólt akarjanak ahelyett, hogy visszaállnak a vezetés birtokában, a gólszerzés vs. védekezés mindset. Ez egy csapatjáték, ezért a dolgok minőségi, motivációs oldalán legalább ugyanannyi múlik mint a taktikán.

Egy olyan klubnál mint a Real Madrid, olyan edzőre van szükség, aki tudja, hogy miként motiválja a játékosokat, hogyan tudja elérni, hogy minden egyes meccset meg akarjanak nyerni, nem pedig egy olyanra, aki megmondja egy világsztárnak, hogy két méterrel előrébb vagy hátrébb álljon. Ezért amikor a Real Madrid edzőit értékeljük, én azokat részesítem előnyben, akik hagyják, hogy a játékosaik jól érezzék magukat, hiszen általában a világ legjobbjai vannak nálunk, akiknek az esetek legnagyobb részében tudniuk kell meghozni a döntéseket a pályán. Igen, Rafa Benítez hatalmas hiba volt, és igen, ő természetesen minden áron nyerni akar.

Szóval igen. Olyan játékosokat akarok, akik meghalnának a győzelemért, de jól is kell játszaniuk. Néhány konkrétum: Modrić és Kroos tökéletes példái a külföldi madridistáknak, akik képesek voltak úgy megérteni a klubot, ahogy kevés helyinek sikerül, és persze Vinícius, akit soha nem adja fel, amikor a dolgok nem jól alakulnak, 100%-ig madridista.

Ezzel szemben a nyafogókat nem látjuk szívesen, azt hagyjuk inkább a Barcelonának. Nem sírunk a fű hossza, az eső, a másik csapat taktikája vagy bármilyen más dolog miatt, ami mostanában eszükbe jut. José Mourinho akkor veszített el engem, amikor azért panaszkodott, hogy a Sporting de Gijón egy B csapattal állt ki a Barcelona ellen, ellenünk pedig a legerősebb csapatával. José, ez a Gijón volt, az Isten szerelmére. Te a Real Madrid edzője vagy, légy férfi! Még csak meg sem kellene említened ilyen dolgokat. Nyerd meg azt a kiba*zott meccset, ne égess már!

És mit jelent számunkra „jól játszani”? Nos, bármit, ami a Bernabéunak tetszik, ez pedig sokkal konkrétabb, mint gondolná az ember. A madridista stílus olyasvalami, amely szülőről, nagyszülőről szállt az utódokra, miközben együtt nézték a meccseket a Bernabéuban, a lényege pedig az, hogy látták Di Stéfanót játszani.

Először is a pályán kell lenned ahhoz, hogy megnyerd a meccset, a lehető legtöbb ideig nálad kell lennie a labdának és olyan gyakran kell megpróbálnod gólt szerezni, amennyire csak lehet. Tudom, hogy ez elég ködösen hangzik, de már ez is kizár néhány taktikai megközelítést, játékosprofilt és persze edzőt. Az egyik legkínosabb teljesítmény, amelyre a közelmúltból emlékszem, az a Barcelona elleni 0-4 volt a Bernabéuban, mivel ez a taktikai zűrzavarunk eredménye volt. Látható volt, hogy nyerni mentünk ki a pályára, de s*arul játszottunk. Sokkal idegesítőbb volt, mint a Párizsban mutatott játékunk. Nem tudom megérteni, hogy hogyan lehet így hozzáállni egy meccshez, legyen az ellenfél a világ legjobb vagy legrosszabb csapata. Még csak meg sem próbáltunk gólt szerezni.

És persze az, hogy a csapatunktól azt szeretnénk látni, hogy mindig ő a hős, megnyer minden meccset, nem hagy túl sok edzői választási lehetőséget. Például nem számolhatunk a tradicionális olasz edzőkkel, ezért is örültem, amikor Allegri visszautasította az ajánlatunkat tavaly nyáron, még úgy is, hogy így végül az Everton edzőjét kellett leigazolnunk. A két Capello éra kiváló volt a címek takintetében (2 bajnoki cím 2 idény alat), de nagyon frusztráló volt a mutatott játék tekintetében, főleg ha azt nézzük, milyen tehetségek voltak a csapatban. Ancelotti egy nagyon ritka példa az olasz edzők között, ő hagyja, hogy a játékosai jól érezzék magukat a pályán, bár néha vannak visszaesései, mint például a PSG elleni meccsen.

Aztán mi a helyzet a labdatartást erőltető edzőkkel? Gyakran hallani Valdanóról ennek kapcsán. Az argentin sokszor elmondta már, hogy a Real Madrid szurkolóinak nincs türelme a rendkívül részletesen kidolgozott futballhoz. „A lehető legrövidebb úton akarnak eljutni a gólig.” Ez pedig valószínűleg így is van.

Például szerencsések vagyunk, hogy élvezhetjük a történelem egyik legjobb középpályás hármasának (Kroos, Modrić, Casemiro) játékát, de a három játékos profilja, bármennyire is tehetségesek, nem a passzolgatásról szól. Mindig gólszerzési céllal járatják a labdát, megpróbálnak előnyt kiharcolni a csatároknak és boldoggá tenni őket rengeteg labdaérintéssel.

Most, hogy még a csapból is a Barelona narratívája folyik, használjuk fel a játékosaikat, hogy illusztráljuk ezt a pontot. Egy csúcson lévő Cesc például sokkal könnyebben beilleszkedett volna a Bernabéuba, mint egy csúcson lévő Xavi vagy Iniesta, a legendás duó.

A Real Madrid stílusa vertikális, kiszámíthatatlan, gyors, vagy legalább is annak kellene lennie. A Bernabéu az olyan csapatokat kedveli, amelyek egyérintős focit játszanak, ez pedig nagyon gyorsan leesik bármely edzőnek, aki leül a Real Madrid kispadjára. A Chelsea elleni első gólunk az odavágón tökéletes példa erre. Gyors passzok, oldalváltás, kiugratás, beívelés, gól. Láthattuk ezt az 50-es években a Di Stéfano féle csapatban, a 60-as években a Yé-yé korszakban, a 70-es években a német játékosokkal, a 80-as években a Keselyű ötösével, a 90-es években Valdanóval, Heynckesszel és Hiddinkkel, a kétezres években Del Bosquével és Pellegrinivel (igen, tényleg ezt írtam), a legutóbbi évtizedben pedig Ancelottival és Zidane-nal. Nem akarunk egy taktika által túlvezérelt, labdatartást mindennél fontosabbnak tartó, hátrapasszokban bővelkedő nonszenszt. A Bernabéu támadásokat akar.

Visszatérve Di Stéfanóra. Nem tiszteljük azokat a hihetetlenül tehetséges játékosokat, akik nem próbálkoznak, sokkal többre tartjuk azokat a kevésbé tehetséges futballistákat, akik igazán keményen próbálkoznak. Igazából minden játékosban egy újabb Alfredót keresünk, őt vizslatjuk minden egyes srácban, aki a habfehér mezt magára meri ölteni, azért vagyunk ennyire igényesek, elutasítóak és nehezen lenyűgözhetők.

És mi van a felállással? Nos, amíg a csapat a fent említettek szerint játszik, ez másodlagos. Tudom, hogy ez ebben a taktika-vezérelt érában blaszfémiának hat. Persze ettől függetlenül nehezen tudom elképzelni, hogy öt védővel játsszunk – fizikai fájdalmaim vannak, ha Arsenio Iglesias időszakára gondolok vissza – de jól emlékszem, hogy Del Bosque használta ezt az opciót néhányszor és remekül működött. Még egyszer mondom, a labdajáratás és a gólszerzési szándék felülír minden taktikai jegyzetet és helyezkedési elméletet.

Ha mindez ellentmondásosnak tűnik a médiában hallott narratívák többsége után, amelyek többségükben a „nyerni, mindegy hogyan” dumát hirdetik, nyugodtan ki lehet látogatni a Bernabéuba néhány mérkőzésre. Ha szerencsés vagy, akkor egy olyan kiváló teljesítményt láthatsz, amely során a csapat remekül játszik, a szurkolók pedig buzdítják őket. De még ha minden a tervek szerint alakul is, garantálom, hogy bárki rontson passzt, lassítsa a csapatot, vagy nem vesz részt a játékban annyira, amennyire elvárják, érezni fogja a Bernabéu hírhedt erejét, akár még a füttyszót is. A gyors fordulás megállítása bűncselekménynek számít, a hazaadásnak abszolút indokoltnak kell lennie, a labdát pedig a lehető leggyorsabban kell a kapu felé juttatni, még akkor is, ha vezetünk. Ha ez nem egy stílus, akkor nem tudom, hogy mivel írjak le egyet.

És persze a Bernabéu népszerűtlen a füttyszó miatt. Nekünk ez a lehetőségünk arra, hogy megmutassuk, nem fogadunk el egy teljesítményt. Ezért is tanulják meg az edzők és a játékosok olyan gyorsan, hogy miként tegyenek a kedvünkre. A füttyszó mindig érkezik, ha a csapat rosszul játszik, függetlenül az eredménytől. Számos olyan győztes meccsen voltam, amely után a csapat füttyszó vagy akár még rosszabb közepette hagyta el a pályát. Fújoljuk azokat a játékosokat, akik nem teljesítenek, vagy akik züllött pályán kívüli életet élnek, vagy akik nem adták meg az általunk elvárt tiszteletet a klubnak (lásd Bale). De ez is egy módja annak, hogy meghatározzunk és fenntartsunk egy stílust. A szurkolók nagyon határozottan kifejezik neked, hogy mit gondolnak rólad, amikor nem mutatsz semmit, ez az egyik legerősebb stílusfenntartó eszköz, amit valaha láttam.

Igen, egy a világ minden táján követett klub hatvanezer sociója jobban meghatározza, hogy miként játsszon a csapat, mint az edző, a játékosok vagy az elnök. És ők nagyon jól tudják, hogy mit szeretnének látni és mit nem.

Minden szurkoló azt szeretné, ha a csapata minden meccsét megnyerné. De nem minden szurkoló várja el a csapatától, hogy ezt gyors, intenzív 90 perc során tegye. Ez a mi stílusunk.

Szóval. Ha kötődsz ehhez a klubhoz, akkor jól jegyezd meg: Nyerni akarunk, szép játékkal és lehetőleg sok góllal. A győzelem nem feledteti velünk ha rosszul játszottunk. És srácok… Úgy tűnik, hogy ez azoknál a kluboknál is pontosan így van, akik ennek az ellenkezőjét állítják.