Nem csupán a jó forma tűnik állandónak, az eredmények is sorra jönnek, mióta az aranylabdás legenda átvette a csapatot egy mérkőzéssel az őszi szezon vége előtt. Elődjének, Rafa Beníteznek 18 bajnoki, egy Király-kupa és 6 Bajnokok Ligája összecsapás jutott a kispadon. A szerdán elért eredmény után már tudjuk, Zidane minimum 20 mérkőzésen irányítja a csapatot a pontvadászatban, és 7 találkozón a legrangosabb európai sorozatban. A szezon jelenlegi pontján ugyanannyi bajnoki és BL-meccset játszott a Benítez- és a Zidane-csapat, így talán most a legtanácsosabb mérleget vonni. A Tizenegyedikért folytatott harcban persze nem lennénk feltétlenül igazságosak, ha azt mondanánk: Zizou ellenfelei ugyanolyan erőt képviselnek, mint a csoportellenfelek, de itt érdemes kiemelni, hogy a keményebb riválisok ellen a „tavaszi” Madrid mégis egyel kevesebb gólt kapott, mint a csoportmeccsek alatt. Igaz, lőtt gólokban is jelentősen elmarad, de arra inkább magyarázat, hogy sem a Malmö, sem a Shaktar nem rendelkezik európai topcsapathoz méltó védelemmel. A fehérek végül 19 rúgott és 3 kapott góllal végeztek a csoport élén. Az egyenes kieséses szakaszban – szintén 6 összecsapás után – 8 rúgott gól a mérleg, ez is elégnek bizonyult a döntőhöz. Navas eszén azonban egyedül a Wolfsburg tudott túljárni, kétszer.
Az összehasonlítás talán mégis akkor mutatja a legjobban a különbséget, ha a bajnoki eredményeket vesszük górcső alá – itt ugyanis már kézzelfogható, hogy Zidane sikeresebb spanyol elődjénél. Míg Benítez 18 bajnokijából négyszer döntetlent játszott, és háromszor kapitulált, addig Zidane mindössze egyszer szenvedett vereséget, és csupán kétszer vitt haza egy pontot a mérkőzés után. A rutintalan edző 10 ponttal szerzett többet ugyanannyi meccsen, mint a több mint 20 éves tapasztalattal rendelkező elődje. Emellett mind a szerzett, mind pedig a kapott gólok számában a franciának fényesebb az eredménye: előbbiben 58-47, utóbbiban 14-18 az „állás” Zidane javára.
Ráadásul a számok korántsem mondanak el mindent. Fontos megemlíteni: Zidane nem kapott időt ahhoz, hogy elképzelései szerint építsen csapatot. Nem változtatott azokon a dolgokon, amelyek jól működtek Benítez irányítása alatt. Bale és Benzema, akik ősszel magukhoz képest is remek teljesítményt nyújtottak, egyáltalán nem vettek vissza az ő érkezésével sem. Lucas Vázquez gyakori becserélése is egy jó ötlet volt a spanyol szakembertől, és Zizou ezzel, valamint Casemiro szerepeltetésével is tovább erősítette a lelkes fiatalok pozícióját a csapatban. Mondhatnánk akár, hogy mindebben nincs semmi külön dicséretre méltó, az igazság azonban az: nagyon sok menedzserre jellemző, hogy kinevezésük után mindent a saját elképzelésük alapján, egészen a nulláról akarnak felépíteni, minden korábbit pedig sutba vetnek. Jó példa volt erre maga Benítez is.
Zizou azt is nagyszerű érzékkel vette észre, hogy milyen változtatások vezethetnek újra a siker irányába. Jesé szerepe például sokkal fontosabbá vált az ő munkálkodása óta. Carvajal végre megint megkapja azt a megbecsülést, amit érdemel, és a fontosabb meccseken stabil kezdő lett a bukdácsoló Danilóval szemben. A középpálya teljes reformon esett át, és ez legjobban az újra kivirágzó Toni Kroos játékán látszik meg, aki közel egy évig tartó szendergés után ismételten meghatározó tagja a csapatnak, csakúgy, mint azt a leigazolása utáni hónapokban láttuk. A középpálya és a védelem mesterien összehangolt játéka olyan magabiztossággal fojtja meg az ellenfelek világklasszisok vezette támadó játékát is (lásd Agüero, Messi, Suárez, Neymar…), ami kifejezetten szokatlanná vált a számunkra az elmúlt években. Ugyanitt érdemes rávilágítani, hogy a BBC sokkal jobban kiveszi a részét a védekezésből, mint eddig bármikor. Azt pedig szintén ne feledjük, hogy Ronaldo újra a régi fényében ragyog, és most valószínűleg csupán a sérülése választhatja el a következő aranycipőtől, úgy, hogy mikor Benítez távozott, még a spanyol góllövőlista első öt játékosa közé sem fért be.
Szembetűnő, hogy a mester mennyivel jobban kijön a rajongókkal, mint elődjei. 2006-ban a Bernabéu együtt sírt vele, amikor elbúcsúzott a klubtól. Azóta sem volt játékos, aki a Real Madridból akasztotta volna szögre a stoplist. A madridisták maguk közül valónak érzik Zizou-t. Az egykori 5-ös pedig tudja, hogy számíthat a publikumra, és meccsről-meccsre buzdítja a közönséget. Munkája óta a játékosok is egyre többször emelik ki a szurkolók fontosságát. Szép megnyilvánulása volt ennek, amikor a csapat a Wolfsburg elleni hazai győzelme után még egyszer kiment az öltözőből, és néhány tiszteletkörrel hálálta meg a lelkesítő hangulatot. Azt nem tudjuk, kinek az ötlete volt ez, de elképzelhető, hogy Zidane parancsolta vissza csapatát a pályára. Az ilyen gesztusok sokat segítenek abban, hogy a csapat és a szurkolói között erősödjön a kapcsolat. Ez még a gyakran a „csendes”, a „diszkrét” és a „színházi” jelzőkkel sértegetett hazai közönséget is felrázhatja.
Zidane igazi ereje viszont túlmutat a csapat összetételén, a taktikán, a megnyert meccseken és a rúgott gólokon. Mióta a legendás klubikon ül a kispadon, vagy épp áll, netán nadrágot szaggat előtte, a gárdát egyfajta ünnepélyes légkör veszi körül. A játékosok rég nem látott mentális erőről tesznek tanúbizonyságot, amelyet bizonyos eredmények is világosan megmutatnak. Zizou fiai kétgólos hátrányban, idegenben, megtépázott támadósorral fordítottak a Rayo otthonában. Egy csúfos idegenbeli, szintén kétgólos verést alig két perc leforgása alatt egalizáltak Ronaldóék, amikor a párharcból még jó 70 perc volt hátra. Egy jogtalanul elvett góllal, kiállítással gyengítve is megfordították idegenben a Clásicót, ezzel megtörve a katalánok félelmetesen hosszú veretlenségi sorozatát. Mi ez, ha nem olyan lelki erő, ami csak a legnagyobb győzelmeket és győzteseket fémjelzi a sport és úgy egyáltalán a világ történelmében is?
Zidane kisugárzása játékosként is magával ragadó volt. Elegancia, határozottság, erő, szenvedély, intelligencia. Már akkor lehetett érezni, hogy valami hatalmas dolgot mutat majd a labdarúgásnak, amikor a Bordeaux-val – abszolút meglepetéscsapatként – kis híján hazavitték az UEFA-kupát az Oliver Kahn és Jürgen Klinsmann vezette Bayern München elől. A tekintetében volt a győztes mentalítás akkor is, amikor szinte egyedül verte meg a címvédő brazilokat a ’98-as világbajnokság döntőjében, vagy amikor álomgóllal szerezte meg a Real Madridnak A Kilencediket 2002-ben. Kereken 10 éve mondott búcsút a focinak játékosként. Most újra velünk van.
2003 őszének derekán kérdezték meg tőle először, hogy mit tervez az aktív játékospályafutása után. Akkor az Onze Mondialnak, a L’Equipe újságíróinak és néhány internetes portálnak azt mondta: „Hogy én egyszer majd edző legyek? Egyszer… Talán… Igen, a gyerekeknél.” Azóta többször is hangoztatta, egyszerűen hiányzott neki a profi futball sajátos légköre.
Az elmúlt 10 év alatt számos módon tevékenykedett visszavonulva a színfalak mögött. Nem utolsó sorban 5 gyermekét nevelte. 4 fia mindegyike az akadémia ígérete, négy különböző poszton. Talán a család, talán a reflektorfénytől való eltávolodás, vagy talán egészen más okok miatt, de kicsit megváltozott.
Edzőként talán még megnyerőbb, amit áraszt magából. Az elegancia ugyanúgy megvan, csupán a táncművészeket megszégyenítő játékstílus helyett a továbbra is kisportolt alkatra szabott öltöny sugallja ezt. Határozottságából mit sem veszített. Erejét át tudja adni a csapatának. Szenvedélye minden mozdulatában ott van (és ennek talán a szabók örülnek a legjobban). Egy dolog viszont eddig ismeretlen fogalom volt vele kapcsolatban: a nyugalom. Talán ez a legfontosabb edzőként. Ha a játékosai vagy a szurkolók ránéznek, nyugalmat nyerhetnek a kisugárzásából. Az az intelligencia, amivel játékosként másodpercekkel előre látta, mi fog történni, megmaradt, és ez belengi a személyiségét. Egy győztes, egy tapasztalt hadvezér irányítja a csapatunkat.
Végezetül hadd bátorítsak minden madridistát egy buta statisztikával: az előző két Bajnokok Ligája-győzelmére úgy tett szert a csapat, hogy az adott szezon Zidane első szezonja volt a klub színeiben. Először játékosként, aztán másodedzőként – most először ő a vezetőedző. Ha ez kell a címekhez, javaslom, jövőre az edzői poszt mellé kapja meg a sportszakosztály vezetését is, majd az elnöki pozíciót. Ha jól számolom, ez pont egy kétszeres címvédés…
