Arbeloa: A Real Madrid akkor a legerősebb, amikor a szurkolók és a csapat együtt vannak
Álvaro Arbeloa sajtótájékoztatót tartott a Ciudad Real Madrid sajtótermében, ahol elemezte a bajnokság 36. fordulójában sorra kerülő, Oviedo elleni mérkőzést.
A mérkőzésről
„Utolsó előtti hazai mérkőzésünk egy olyan bajnokságban, amely múlt vasárnap végleg kicsúszott a kezünkből. Tisztában vagyunk a felelősségünkkel: saját közönségünk előtt játszunk, tudnunk kell, mit jelent az elvárás, mit kell tennünk. Mindenekelőtt ezen a három meccsen meg kell mutatnunk, hogy méltók vagyunk ennek a címernek a viselésére, tudjuk, mit jelent, és méltóságot adunk neki.”
„Amióta ebben a székben ülök, mindig azt mondtam, hogy a Real Madrid akkor a legerősebb, amikor a szurkolók, a csapat és a klub együtt vannak. Így volt ez a történelmünk során, a nagy estéinken. A nehéz pillanatokban kell együtt lennie a szurkolóknak, a klubnak és a játékosoknak, ahogy egy család is együtt marad. Mi mindig visszatérünk. A Real Madrid mindig visszatér. Az elvárás óriási. Az önmagunkkal szembeni követelmény – a klub, a játékosok és a szurkolók részéről is -, hogy soha ne elégedjünk meg a győzelemmel, és hogy a vereség nekünk jobban fájjon, mint a világ bármely más klubjának. Ez tesz minket képessé arra, hogy újra nyerjünk. Biztos vagyok benne, hogy ismét győzni fogunk, és ebben a szurkolóink támogatására számítok.”
Az elnök sajtótájékoztatójáról
„Nem azért vagyok itt, hogy az elnök sajtótájékoztatóját kommentáljam. De minden madridista, aki tegnap hallotta az elnökünket, egyetért abban, hogy meg kell védenünk a Real Madrid és a sociók érdekeit, és hogy a Real Madridot mindig egészen másképp kezelik, mint a világ többi klubját. Tisztában vagyunk azzal az elvárással, amit a Real Madrid jelent, azzal, hogy mindig nyernünk kell, de ennek a klubnak a legnagyobb ereje a sociókban és a madridistákban rejlik, és senki nem fogja megmondani nekünk, hogyan kell gondolkodnunk, miknek kell lennünk vagy hogyan kell viselkednünk.”
Úgy gondolja, hogy a szurkolókban él az az érzés, hogy hét bajnoki címet elvettek a Real Madridtól?
„Igen, természetesen. Mindannyian tudjuk, mi történt több mint húsz éven át – legalábbis amit tudunk, mert biztosan vannak dolgok, amelyekről sejtésünk sincs. És természetesen mindannyian azt szeretnénk, hogy megoldódjon egy ügy, amelyben a játékvezetői testület második embere pénzt kapott egy futballklubtól olyasmiért, ami teljesen nyilvánvalóan sem nem törvényes, sem semmilyen értelemben nem elfogadható azok számára, akik ennek a versenysorozatnak a részei. És szinte hihetetlen, hogy egyedül a Real Madrid akarja megvédeni a futball integritását. Ez minden madridista érzése – már az ügy kirobbanása előtt is az volt, és ez az eset csak megerősítette.”
Azt mondta, hogy a Real Madridot másképp kezelik, mint a világ többi klubját. Mire gondol?
„Azt hiszem, ez nagyon egyértelmű, és az egész madridizmus érzi: kettős mérce létezik a Real Madriddal és a többi klubbal szemben, és ez mindig is jelen volt. Nem tagadhatjuk, hogy két éve nem nyertünk címet. Hány csapat van, amely sokkal több mint két éve nem nyert semmit? Rengeteg. Hány csapat nyerte meg azokat a Bajnokok Ligája-trófeákat, amelyeket a Real Madrid az elmúlt években? Több mint kétszer annyi BEK-/BL-serlegünk van, mint a második legtöbb ilyen trófeával rendelkező klubnak, mégis folyamatosan megpróbálják megkérdőjelezni a klub stabilitását és erejét. Szerintem a sociók nem ostobák, sőt, nagyon intelligensek, és fáj nekik, hogy sokan nap mint nap rosszindulatú bánásmódban részesítik a klubot. Hiszem, hogy ebben egyetértenek az elnökünkkel.”
Mbappé játszik-e holnap?
„Meglátjuk, be tudja-e fejezni az előttünk álló edzést. Tegnap végigcsinálta, és ha most is képes rá, valamint bevethető lesz, akkor biztosan kap perceket és lehetőséget arra, hogy ezen a három mérkőzésen továbbra is megmutassa az elkötelezettségét a klub iránt. Annak ellenére is, hogy négy sárga lapja van. Akár játékkal, akár gólokkal, akár azzal, hogy bizonyítja a Real Madrid iránti elkötelezettségét. Edzőként, de mindenekelőtt madridistaként ezt szeretném látni.”
Carvajal és a vb-előkeretből való kimaradása
„Nem tudtam vele beszélni. Kár érte. Már mondtam, hogy számomra ő olyan játékos, akit mindig szeretnék a csapatomban látni a jelentősége, a tapasztalata és a pályán, illetve azon kívül mutatott hozzáállása miatt. Természetesen tiszteletben kell tartani más edzők döntéseit és véleményét. Sajnálatos, hogy nem lehet ott a válogatottban. Carvajal tegnap visszatért a csoporthoz, és úgy gondolom, normálisan fog edzeni, illetve elérhető lehet a holnapi mérkőzésre. Ahogy néhány napja mondtam: szeretném, ha játékpercekkel búcsúzhatna ettől a szezontól.”
A jövőjéről
„Teljesen megértem a jövőmet, a Real Madrid jövőjét firtató kérdéseket, vagy az arra vonatkozó kérdéseket, hogy ki ül majd a helyemen a következő szezonban. Tökéletesen megértem, de remélem, azt is tiszteletben tartjátok, hogy én most a holnapi mérkőzésre akarok koncentrálni. Utána a Sevillára, majd az Athletic Clubra. Ha véget ér a liga, akkor válaszolhatok minden kérdésre a jövőmmel kapcsolatban. Most az Oviedo elleni meccsre kell gondolnom.”
Világos az Ön számára, milyen lépések következnek a pályafutásában?
„Nem. Ismétlem: értem az összes kérdést és a kételyeket, amelyek most felmerülhetnek. Ha én ülnék ott, valószínűleg ugyanazokat kérdezném. De amióta ebbe a székbe ültem, a filozófiám sosem az volt, hogy magamra gondoljak, a jövőmre gondoljak vagy arra, mi a legjobb Álvaro Arbeloának. Mindig az volt a fontos, mi a legjobb a Real Madridnak. És amíg itt vagyok, ezt a munkát csak úgy tudom végezni, hogy mindig a következő mérkőzésre figyelek.”
A spanyol válogatottról
„Mit mondhatnék. Több spanyol játékosunk is van a keretben, de a döntést a szövetségi kapitány hozza meg. A Real Madrid mindig olyan klub volt, amely sok játékost adott a spanyol válogatottnak. Szerencsés voltam, hogy egy nagyszerű korszakot élhettem meg sok klubtársammal együtt. De innen már a kapitány dönt. Én mindig támogatni fogom a saját játékosaimat.”
Florentino Pérezről
„Én ismertem a Real Madridot Florentino Pérez előtt is. Nem tudom, te nagyon fiatal vagy, lehet, hogy te nem. Tudom, milyen volt ez a klub Florentino érkezése előtt, és tudom, milyen lett az alatt a 26 év alatt, amióta itt van. És én biztosan ezt a 26 évet választom. Semmi kétségem nincs efelől. Szerintem a madridista szurkolók is pontosan látják, mit ért el és mit tett Florentino Pérez. Sokkal többet, mint a trófeák. Bár azok tesznek minket naggyá és különlegessé, rengeteg más dolgot is véghez vitt. Nem kérdés, hogy Santiago Bernabéu mellett ő a klub történetének két legmeghatározóbb alakja közül az egyik. És ha engem kérdezel: ha valaki képes megfordítani ezt a helyzetet, szerintem az Florentino Pérez.”
Mbappé elkötelezettségéről
„Azt gondolom, elkötelezett. És ugyanez igaz minden játékosomra. Nem is tudnék mást gondolni. Nem hinném, hogy egy Real Madrid-játékos ne adna bele mindent a klubért, mert akkor az azt jelentené, nem tudja, hol van. Ez a világ legjobb klubja. Mindannyiunk számára kiváltság itt lenni és ezt a címert viselni. Akik voltak már a Real Madridon kívül, tudják, mit jelent ez a klub. A játékosaimnak tisztában kell lenniük azzal a szerencsével, hogy a Real Madridban lehetnek. Életük végéig úgy emlékeznek majd rájuk, mint a Real Madrid játékosaira, legendáira, többszörös BL-győzteseire. A Real Madrid rengeteget ad neked. Voltak óriási játékosok a klub történetében, akik még nagyobbá tették a Real Madridot. De mindig azt mondom: a Real Madrid többet tesz értünk, mint amennyit bármelyikünk valaha tehet a klubért.”
A kritikákról és az öltözői követelményekről
„Megértem a kritikákat a döntéseim vagy a szavaim miatt. Sokszor azt mondom, amit gondolok, máskor azt, amit mondanom kell. A játékosaimmal való kapcsolatom ilyen. Nemcsak itt, az első csapatnál, hanem az akadémián is így dolgoztam. Egy edzőnek pajzsnak kell lennie a játékosai előtt, amikor mikrofon van előtte. Amikor kettesben vagyunk, természetesen sok mindent elmondok nekik, amit itt nem kell kimondanom – ők ugyanígy tesznek. A kölcsönös elvárások maximálisak voltak, mindig tisztelettel viseltettünk egymás iránt. De nem változtatnék azon, ahogyan nyilvánosan megvédem a játékosaimat.”
A klub elérte a mélypontot a klub?
„Őszintén szólva számomra meglepő azt hallani, hogy ez a klub mélypontra jutott. Akkor a többi klub vajon hol van? Nem ötven éve nem nyertünk semmit. Nem igazán értem ezt a megközelítést. Persze, mindig mondtam: a Real Madrid azért van ott, ahol, mert óriási az elvárás és a maximalizmus. Nálunk az sem elég, hogy megnyersz egy Bajnokok Ligáját, mert másnap már a következőre gondolunk. És most, hogy nem nyertük meg, ugyanígy van. Nem tudom, van-e itt bárki, aki biztosan ki meri jelenteni, hogy a Real Madrid jövőre sem nyer semmit. Én nem merném.”
A negatív véleményekről
„Nem igazán értem ezeket az intézményi instabilitásról, katasztrófáról, széthullott öltözőről szóló elemzéseket. Számomra ez érthetetlen, mert a Real Madrid nagyon hosszú ideje nagyon sok dolgot jól csinál. Egészséges pénzügyi helyzetű, stabil, kiválóan vezetett klub, nagyszerű játékosokkal. Nyáron biztosan megtörténik a szükséges önvizsgálat, és a Real Madrid erősebb lesz. Erősebb kerettel és csapattal. De mindig nyugalommal, jó munkával és annak tudatában, hogy ez sport: nincs olyan klub a világon, amely minden évben megnyeri a Bajnokok Ligáját vagy a bajnokságot. A Real Madrid azonban józan ésszel és maximalizmussal ismét nyerni fog, ahogyan azt egész történelme során tette.”
Az utolsó három meccs hozzáállásáról
„Ilyen még nem történt velem, és remélem, nem is fog. Edzőként az esetek kilencvenöt százalékában nagyon óvatos voltam a játékosaimmal. Próbáltam nem kockáztatni az egészségüket, fokozatosan visszaadni nekik a perceket sérülések után. Szerintem elég körültekintő voltam. Sokkal könnyebb lenne az ellenkezőjét tenni, mert nekünk, edzőknek is rengeteg múlik az eredményeken. Mindig a legjobbakat akarod a pályán látni. Az utolsó három meccsen is így lesz. Szeretném, ha mindenki lehetőséget kapna arra, hogy játékkal búcsúzzon ettől a szezontól. Sok olyan ember van, aki nagyon jól dolgozott és edzett, és szeretném, ha megkapná a jutalmát. De nem hiszem, hogy előfordulna olyan eset, hogy valaki ne akarna játszani, ne akarna odalépni vagy inkább a világbajnokságra gondolna, mint arra, hogy megvédje a Real Madridot ezen a három meccsen. Ezeken a találkozókon a játékosoknak sok mindent kell bizonyítaniuk, és ezt várom tőlük.”
Hivatalos közlemény
Az igazságszolgáltatás a Real Madridnak adott igazat a Bernabéu koncertjeinek ügyében.
A Real Madrid C. F. tájékoztatja a nyilvánosságot, hogy a Madridi Tartományi Bíróság 3. tanácsa a mai napon kézbesített határozatában teljes egészében helyt adott José Ángel Sánchez Periáñez és a Real Madrid Estadio S. L. fellebbezésének – amelyhez az ügyészség is csatlakozott – a Madridi 53-as számú vizsgálóbíróság által a 2034/2024-es előzetes eljárásban 2026. január 15-én hozott végzéssel szemben, amely az ügy gyorsított eljárásban történő folytatását rendelte el.
Az említett bírósági határozat világosan és egyértelműen megállapítja, hogy sem José Ángel Sánchez Periáñez, a klub vezérigazgatója és igazgatótanácsi tagja, sem a Real Madrid Estadio S. L. nem követett el semmilyen bűncselekményt a Santiago Bernabéu Stadionban rendezett koncertekkel kapcsolatban. A bíróság – mindkét fél kérelmének és az ügyészség egyetértésének megfelelően – elrendelte az ellenük folyó eljárás végleges megszüntetését, ezzel lezárva a büntetőeljárást.
A Tartományi Bíróság azt is megállapította, hogy a stadiont használó rendezvényszervező cégek felelősek a környezeti zaj kibocsátására vonatkozó decibelhatárok betartásáért, mivel ők szervezik, bonyolítják le és hajtják végre az egyes eseményeket. A bíróság hozzátette: egy általános környezetvédelmi közigazgatási szabály megsértése önmagában nem indokolja a büntetőjog alkalmazását.
A Real Madrid elégedettségét fejezi ki a bírósági döntés miatt, amely megerősíti, hogy az Asociación Vecinal de Perjudicados por el Bernabéu (Bernabéu Által Érintett Lakók Egyesülete) és további hat szomszéd által José Ángel Sánchez Periáñez és a Real Madrid Estadio S. L. ellen benyújtott feljelentés teljes mértékben megalapozatlan és nyomásgyakorló célokat szolgáló volt.
A Real Madrid ismételten megerősíti teljes bizalmát az igazságszolgáltatásban, és továbbra is együttműködik az illetékes hatóságokkal minden szükséges ügyben.
A Chamartín története
Ma van 80 éve annak, hogy a Real Madrid C. F. lejátszotta utolsó hivatalos mérkőzését a régi Chamartínban, amely 1923 és 1943 között volt a madridisták otthona. A blancók 2–0-ra győzték le az Alcoyanót kupamérkőzésen Barinaga és Pruden góljaival. Nézzünk a történelem lapjaira!
Az Otamendi testvérek – a Compañía Metropolitana de Madrid alapítói – ötletének köszönhetően 1923-ban megnyílt Madridban a Metropolitano Stadion. Olyan pályának szánták, ahol valamennyi madridi csapat játszhat. A Real Madrid azonban eltért ettől az elképzeléstől, és saját, kizárólagos stadiont akart. Minderre éppen akkor került sor, amikor a klubnak el kellett hagynia az O’Donnell pályát, mert a tulajdonos építkezni kívánt a területen.
Az 1923–1924-es idényre a Ciudad Lineal velodromját választották ideiglenes otthonként. A pálya füves volt, és Arturo Soria örökösei adták bérbe a fehér klubnak.
Abban az idényben a Real Madrid mérkőzéseire kijutni valóságos odüsszeiának számított, mert a pálya távol esett a városközponttól, és a közlekedési kapcsolatok is nehézkesek voltak. Először villamossal kellett eljutni Ventasig, majd ott átszállni egy másik, rendkívül lassú járatra, amely Ciudad Linealig közlekedett. A klub gyorsan megérezte ennek gazdasági következményeit a nézőszám és a jegybevételek csökkenésében, ezért felmerült egy saját stadion építésének gondolata Carlos López-Quesada ötlete nyomán, aki korábban maga is a csapat játékosa volt.
1923 végén a Real Madrid hat és fél évre bérelt – vételi opcióval – egy telket a Villa Rosa lóversenypályától 900 méterre. A területet a Chamartín de la Rosa út, az Alcobendas felé vezető országút, a Maudes út és az Alfredo Calderón utca határolta. Mérete mintegy 37.000 négyzetméter volt, ami lehetővé tette egy több mint 15.000 férőhelyes futballstadion építését, valamint további sportlétesítmények kialakítását is.
Az építkezéshez 500.000 pesetás hitelt kellett felvenni, amelyre López-Quesada, Pedro Parages klubelnök, valamint José de la Peña és Bernardo Menéndez vezetőségi tagok vállaltak garanciát. A stadion tervezésével és az építkezés irányításával José María Castellt bízták meg, aki 1913 és 1919 között maga is a Real Madrid játékosa volt.
A tervekben szerepelt:
- egy fedett főtribün 4000 ülőhellyel és a korszak legmodernebb kényelmi megoldásaival;
- nyolc teniszpálya, köztük egy lelátóval rendelkező centerpálya;
- futball- és jégkorong-edzőpályák;
- tornaterem;
- valamint egy olyan uszoda, amely úszó- és vízilabdaversenyek rendezésére is alkalmas.
Santiago Bernabéu ekkor már egyre fontosabb szerepet töltött be a klubban. Rábízták az egyesület csapatainak szervezését, és szorosan együtt dolgozott Jesús Aguirrével, aki az építkezés felügyelője volt, valamint Gomar gróffal, húgával Josefina Gomarral, Tomás Larával és Rafael Hernández Coronadóval, akik a klub többi sportszakosztályánál láttak el Bernabéuéhoz hasonló feladatokat.
Bár a stadion hivatalos neve „Campo del Real Madrid F.C.” lett, a köznyelvben továbbra is Chamartínként emlegették. Elvetették a „Parque de Sports del Real Madrid” elnevezés lehetőségét is.
Az építkezés gyors ütemben haladt. Bár eredetileg áprilisi átadással számoltak, a stadiont végül májusban avatták fel. Az 1924-ben sokak által őrült, megalomán vállalkozásnak tartott projekt ekkor vált valósággá, és óriási lépést jelentett a klub jövője felé – egy olyan jövő felé, amelyet mindig is hosszú távú, vízióalapú gondolkodás jellemzett.
Az avatásra rangos ellenfelet kerestek, végül a Newcastle Unitedet hívták meg. Az angol csapat a Spanyol Labdarúgó-szövetség meghívására érkezett az országba, hogy két felkészülési mérkőzést játsszon az olimpiai játékokra készülő spanyol válogatott ellen. A Real Madrid elleni, 1924. május 17-i találkozó éppen e két válogatott mérkőzés közé esett.
A „szarkák” akkoriban rendkívül tekintélyes klubnak számítottak Angliában, ráadásul két héttel korábban megnyerték az FA-kupát a Wembleyben az Aston Villa ellen. A csapatban olyan játékosok szerepeltek, mint az angol válogatott védő Charlie Spencer, a balszélső Stan Seymour vagy a skót Neil Harris és Billy Cowan.
Az ‘El Liberal’ korabeli újság részletesen bemutatta a chamartíni stadion létesítményeit. A mérkőzés előtti eseményeket José María Castell ünneplése uralta, akit a grandiózus projekt megalkotójaként méltattak. A kezdőrúgást Don Juan infáns végezte el.
A 22.000 férőhelyes stadion lelátói zsúfolásig megteltek. Emellett a híres „szabók lelátója” – egy földből emelt domb, ahonnan fizetés nélkül is rá lehetett látni a pályára – szintén tele volt nézőkkel.
A Real Madrid így állt fel:
Martínez; Manzanedo, Escobal; Contreras (Merino a 45. percben), Mengotti, Mejía; Muñagorri, Valderrama, Monjardín, Félix Pérez és Del Campo.
A Newcastle kezdője:
Frazer; Curry, Hunter; MacKenzie, Wilf Low, Gibson; Jimmy Low (Spencer a 45. percben), Clark, Thompson, McDonald és Mitchell.
Az ‘El Imparcial’ beszámolója szerint az első gólt Gibson szerezte egy védhetetlen, felső sarokba tartó lövéssel. Az első félidőben az angol profik domináltak, ám Mejías, Escobal és Martínez – Manzanedo támogatásával – kiválóan védekeztek.
Egy Muñagorri-féle betörés után büntetőt ítéltek a Real Madridnak, amit az angolok hevesen vitattak. Monjardín azonban sportszerűségből szándékosan mellé rúgta a labdát, amit az ellenfél játékosai és a közönség is megtapsolt.
A második félidőben a Madrid fordított. Félix Pérez – akit a tudósítás „csodálatos játékosnak” nevezett – két gyors gólt szerzett, miután bemutatta „utánozhatatlan cselezőkészségét”. A harmadik gólt Muñagorri jegyezte egy beadás után, amelynél az angol kapus szerencsétlenül saját kapujába ütötte a labdát.
A hajrában a Newcastle még szépített McDonald révén – a beszámoló szerint lesgyanús helyzetből.
A találkozó 3–2-es madridi győzelemmel zárult. Az angolokat lenyűgözte Escobal teljesítménye, Félix Pérez játékáért pedig egyenesen rajongtak. Emellett felfedezték Del Campót, akit rendkívül gyors szélsőként jellemeztek, valamint Martínezt, akit biztos kezű, higgadt, „szinte brit” kapusnak neveztek.
Monjardín büntetőnél tanúsított sportszerűségéről az angolok azt mondták:
„Ez az első eset, hogy egy ellenfél ilyen lovagiasságot tanúsított.”
Aznap este az új stadion éttermében bankettet rendeztek, amelyen mindkét klub vezetői és játékosai, a szövetség képviselői, valamint újságírók is részt vettek.
Három évvel később, 1927-ben a klub végleg megvásárolta a területet 642.000 pesetáért. A tranzakció révén a Real Madrid története első saját tulajdonú stadionjához jutott.
A klub csaknem 22 éven át játszott a régi Chamartínban, egészen 1946. május 15-ig, amikor búcsúmérkőzésen fogadta a CD Málagát.
A stadion története során:
- itt nyerte meg a Real Madrid az 1932-es és 1933-as bajnokságot;
- túlélte a polgárháborút, amely során súlyosan megrongálódott;
- és számos legendás mérkőzésnek adott otthont.
Itt született többek között:
- az Athletic Club és a Barcelona elleni 5–1-es győzelem 1929-ben és 1930-ban;
- a Real Unión elleni 9–0;
- a Castellón elleni 9–1;
- a Sabadell elleni 8–0;
- az 1935-ös, Barcelona elleni 8–2-es bajnoki siker;
- valamint az 1943-as kupamérkőzés híres 11–1-es eredménye is.
Hivatalos közlemény
A Real Madrid hivatalos tájékoztatás.
A Real Madrid C. F. tájékoztatja a nyilvánosságot, hogy ma délután 18:00 órakor klubelnökünk, Florentino Pérez a Real Madrid edzőközpontjának sajtótermében a vezetőségi ülés lezárását követően a média rendelkezésére áll, és sajtótájékoztatót tart.
Nyílt levél egy madridistától
Az alábbi írást a nézőpontok sokszínűségének jegyében közöljük. Bár több megállapításával személy szerint is egyetértek, fontosnak tartom, hogy a madridizmus jelenlegi állapotáról eltérő, akár vitára ingerlő vélemények is teret kapjanak.
“Mindenekelőtt szeretném leszögezni, hogy – bár sokan mást gondolnak rólam, ami egyébként sosem különösebben érdekelt – én nem „bértollnok”, hanem madridista vagyok. Szomorú, hogy egy ilyen levelet szinte mentegetőzéssel kell kezdeni, mintha előre védekeznék. Mégis fontos ezt tisztázni, mert amit itt leírok, ugyanúgy leírnám bármelyik elnökről, aki ugyanúgy járt volna el, mint Florentino.
Minden vitatható. Lehet arról beszélni, hogy játékosokat kell-e cserélni, edzőt, vagy akár elnököt kell-e váltani. Ezek mind legitim kérdések, amennyiben gyakorlati, és nem pusztán elméleti alapon vetjük fel őket. És természetesen csak akkor, ha valóban a klub érdeke vezérli őket, nem pedig bosszú vagy személyes támadás.
Kezdjük az elnökkel. Florentino természetesen nem érinthetetlen. Nem ő a klub tulajdonosa. Éppen ezért a socióknak joguk és kötelességük számon kérni rajta a munkáját, és adott esetben megfosztani attól a kiváltságtól, hogy a Real Madrid elnöke legyen. A sportklubok működése – jó vagy rossz értelemben – meghatározott intézményi keretekre épül: közgyűlésre, igazgatótanácsra és elnökre. Amíg a törvény nem változik, a kérdés nem egyszerűen az, hogy maradjon-e Florentino, hanem az, hogy ki vezesse helyette a klubot. Lehet vitatni, hogy jó vagy rossz elnök-e, de azt nehéz lenne állítani, hogy ő volt a Real Madrid történetének legrosszabb vezetője. Éppen ezért a Florentino jövőjéről szóló vita csak akkor értelmes, ha az alternatívák is az asztalon vannak: ki lenne a kihívó, mik az érdemei, mi a programja? Csak így lehet felelősen eldönteni, jobb vagy rosszabb lenne-e a váltás. Florentino távozását követelni anélkül, hogy bárki megnevezné az alternatívát, nemcsak gyerekes és értelmetlen, hanem veszélyes is.
Az edző kérdésénél mindenekelőtt hálával tartozom Álvaro Arbeloának. Elsősorban azért, mert félidőben vállalta el a csapatot. Persze, a Real Madrid első csapatának kispadja minden edző álma, de ilyen körülmények között nem mindenki vállalja el. Ezt nem szabad természetesnek venni. Olyanok is voltak, akiket a madridisták nagy része csábított volna, mégsem vállalták. Zidane annak idején igen. Arbeloa szintén igen. Mert mindenekelőtt valódi madridisták. Nem olyanok, akik számára a Madrid pusztán kiváló megélhetés. És igen, profik. De a futballban még léteznek érzések, amelyek mindent felülírnak, és vannak emberek, akik hajlandóak a saját hírnevüket is kockára tenni a klubért, amikor a legnagyobb szükség van rájuk. Minden edző tiszta projekttel, teljes felkészülési időszakkal és döntési szabadsággal szeretne érkezni. De a valóság nem mindig kínál ideális helyzetet, és nem mindenki fogadja el a második vagy harmadik legjobb megoldást úgy, ahogy Arbeloa tette idén.
A hálám azonban nem csak ezért szól. Hanem azért is, mert első naptól az utolsóig minden fronton megvédte a klubot. Mourinho távozása óta ő az egyetlen ember a klubban, aki nem fordította el a fejét a korrupció láttán, és nem azt mondta, amit a sajtó hallani akart. Ennek számára óriási személyes ára volt és lesz. Nem azért tette, mert kötelessége volt. Sok más szakember megfordult a klubnál, és inkább hallgatott a maffiával szemben – cserébe jobb bánásmódot kapott, és megőrizhette a „lovagias” imázsát, még akkor is, ha ez a klub érdekeinek rovására ment.
Sportszakmailag az eredmények végül nem igazolták Arbeloát, de a Bajnokok Ligájában – távol a hazai maffiától – a csapat versenyképes volt. Arbeloa megmutatta, hogy technikailag és taktikailag is képes bármelyik élcsapatot irányítani. A Manchester City ellen oda-vissza fölényesen jutott tovább a csapata, olyan teljesítménnyel, amely a Madrid legjobb korszakait idézte. A Bayern ellen is versenyben voltunk, különösen a visszavágón, és a párharc bárkinek a javára eldőlhetett volna. Hiányzott egy kis pontosság és némi szerencse. Nemzetközi szinten, a hazai korrupció árnyéka nélkül, Arbeloa idényére erős négyest lehetne adni, mert Madridban az ötös kizárólag BL-trófeával jár. A spanyol sorozatokban a Real Madrid ma már csak akkor nyerhet, ha az ellenfél összeomlik, vagy ha olyan fizikális és technikai fölényű keret áll össze, amely minden rendszerszintű hátrányt felülír. Rendkívül nehéz fenntartani az öltöző egységét, a bizalmat és a jó légkört – amelyek a jó futball alapjai -, amikor fordulóról fordulóra nő a különbség az éllovassal szemben olyan döntések miatt, amelyeket korábban, tudatosan, egy irodában hoztak meg. Ezt mondtam Florentino alatt, mondtam Calderón alatt is, és ugyanígy mondanám akkor is, ha maga XIV. Leó pápa lenne a Real Madrid elnöke. Ha Arbeloa megkapja egy külföldi klub teljes bizalmát, sikeres lesz. Megérdemelné.
Úgy tűnik azonban, hogy Arbeloa nem marad. Valószínűleg Mourinho érkezik majd helyette – egy másik „uno di noi”. Igen, én szeretném Mourinhót, ahogyan januárban Arbeloát is akartam. De egy dolgot világosan kell látni: a Real Madrid Spanyolországban csak akkor fog trófeákat nyerni, ha a Barcelona összeomlik, vagy egy sorsfordító bolygóegyüttállás történik. Jön majd Mourinho, jönnek az igazolások, visszatér a remény a szurkolókhoz. Aztán elérkezik az első bajnoki mérkőzés a Levante, Mallorca, Rayo vagy Osasuna ellen, és ugyanúgy ott lesz a spanyol korrupció hendikepje. Az a hendikep, amely egy-egy meccset még megenged nyerni, de 38 fordulón keresztül lehetetlenné teszi a valódi versenyt. Lehet Mourinho alatt egységesebb a csapat, lehetnek a játékosok szorosabb közösségben, de így sem lesz elég. Az első meccsen Mourinho még visszafogja magát. A másodikon kevésbé. A harmadikra már újra önmaga lesz – és így is kell lennie. A sajtó pedig elvégzi a maga feladatát: megmagyarázza a nézőnek, hogy amit a saját szemével látott, az valójában nem úgy történt. Hogy ami tegnap büntető volt a Barcelonának, az ma nem az a Madridnak. Hogy ami tegnap piros lapot ért Lamine Yamal ellenfelének, az ma „a játék része”, és Vinícius panaszkodik túl sokat. Bárki pontosan tudja ezt, aki az elmúlt húsz évben nem behunyt szemmel létezett.
Mindezek ellenére a Madrid kötelessége továbbra is az, hogy megpróbálja. Mert csak így marad esélye arra a sorozatra, amely legalább nem tűnik rendszerszinten korruptnak: a Bajnokok Ligájára. És itt visszaérünk ugyanoda: ha a Madridot a bajnokságban leszakítják – márpedig gondoskodnak róla, hogy ez történjen -, akkor mindent a BL-re kell feltenni. Vagy megnyered, vagy bukásként értékelik az idényt. A hazai trófeák ugyanis elfedik a nemzetközi kudarcokat. Ha pedig a rendszer neked kedvez, könnyű megszerezni ezt a fájdalomcsillapítót. A riválisnak viszont szinte lehetetlen.
És akkor eljutunk a játékosokhoz. Minden szerződés alatt álló futballista a klub vagyona, tehát valamilyen módon hasznosítani kell őket. Nem szoktam automatikusan elfogadni a többségi véleményt – emiatt neveznek sokan „bértollnoknak” -, de az ellenkezőjét sem mondom csak azért, hogy szembemenjek az árral. Szerintem idén elsősorban a támadójáték mondott csődöt, még inkább, mint a védelem. Ez nem kizárólag a csatárok hibája: az egész támadási rendszer akadozott a védelemtől a támadósorig. Nem bűnbakokat kell keresni, hanem megoldásokat.
Felmerült a kérdés: Viníciust kell eladni, Mbappét, mindkettőt vagy egyiket sem? Én világosan fogalmazok: ha a Madrid jelentős gazdasági veszteség nélkül meg tudna válni Mbappétól, meg kellene tennie. A hozzáállása – a számai ellenére – nem volt megfelelő sem a pályán, sem azon kívül. Ehhez jön még, hogy vele egyszerűen nem működött gördülékenyen a támadójáték sem két-, sem háromcsatáros rendszerben. Így egyre kevesebb érv marad a maradása mellett. A fizetése felszabadítása rengeteg lehetőséget nyitna meg.
Vinícius helyzete más. Kevesebbet adott támadásban, mint korábban, de több okból is inkább megtartanám. Először is: már bizonyította Madridban, mire képes. Gólt szerezni, gólpasszt adni és letámadni olyan intenzitással, ahogy kevesen tudnak. Más klubban mutatott teljesítmény engem nem érdekel, Madridban igen. A lecserélése miatti dühkitörést sem dramatizálnám túl: a futball régi szabálya szerint jobb az a játékos, aki dühös, amiért nem játszhat végig minden percet. Nem biztos, hogy teljesen egyetértek ezzel, de láttam már morgolódni lecseréléskor Cristianót, Ronaldót, Messit, Mijatovićot és még sok más klasszist is.
A középpályán a balhéktól függetlenül sem szabadna még egyszer ugyanazzal a négyessel nekifutni: Tchouaméni, Valverde, Güler, Bellingham. A jelenlegi helyzetben Valverde távozása középtávon akár pozitív is lehetne, még ha ezzel komoly fizikai dinamizmust veszítene is a csapat. Tchouaméni pedig néha Pogbára emlékeztet: egyik nap világklasszisnak tűnik, másik nap teljesen átlagosnak. Nagyon függ attól, hogyan játszik a csapat. Ha a Madrid magasan letámad – ami Mbappéval nehezen összeegyeztethető -, Tchouaméni megsokszorozza magát. Ha a csapat visszahúzódik, nincs meg benne az a fordulékonyság és gyorsaság, hogy minden rést lezárjon. Bellingham esetében bizonytalan vagyok: újságírói nyelven azt mondanám, piacra tenném, de csak visszautasíthatatlan ajánlat esetén adnám el. Más rendszerben továbbra is hasznos lehet, ezt már bizonyította. Ha marad, kellene mellé még egy kreatívabb profilú középpályás, inkább Güler-típusú, mint Tchouaméni-féle. Nico Paz visszahozatala alapvetésnek tűnik.
A védelemben én nem hosszabbítanék Carvajallal. Nem látszik, hogy kapitányként különösebb hatása lett volna az öltözőre. Alexander-Arnold gyenge idényt futott, de megérdemelne még egy esélyt. Militaóra és Mendyre nem lehet stabilan építeni, Rüdigerből is egyre kevesebb maradt, így sürgős erősítésekre van szükség. Huijsen ebben a környezetben épphogy átment. Carreras teljesítménye visszaesett, és a nyilatkozatai sem méltók egy Real Madrid-játékoshoz. Az ára miatt maradni fog, de valakinek helyre kellene tennie. Asencio és Fran García megfelelő kiegészítő emberek lehetnek rotációra vagy vészhelyzetekre. A védelembe sürgősen középhátvéd és jobb oldali védő kell. A végén még Coentrãót és Carvalhót fogjuk visszasírni.
Végezetül: a madridizmus akkor a legerősebb, amikor egységes. Ez nem azt jelenti, hogy mindenkinek Florentino, Mourinho vagy a klubvezetés mögé kell beállnia. Azt jelenti, hogy nem segítjük az ellenséget, nem bagatellizáljuk a spanyol futball rendszerszintű korrupcióját, és nem fulladunk bele a játékosok körüli törzsi háborúkba. Természetesen el kell várni a megfelelő hozzáállást a futballistáktól, pályán és pályán kívül egyaránt. Én továbbra sem gondolom, hogy ez a keret annyira gyenge lenne, mint amilyennek sokan beállítják. De az is egyértelmű, hogy sok minden nem működött úgy, ahogy kellett volna. Minél előbb korrigálják ezeket, annál jobb.
És mégis ugyanoda jutunk vissza: semmit sem ér jól dolgozni, ha közben a korrupció érintetlen marad. Ez Florentino elnökségének legnagyobb hiányossága. Nem azért, mert a korrupcióért a sértett felet kellene hibáztatni, hanem azért, mert a Real Madrid erejét nem használta fel elég keményen akkor, amikor kellett volna. Hosszú idő alatt minden vezető követ el hibákat. Szerintem ez Florentino korszakának legnagyobb hibája. Remélem, ma már bánja, hogy diplomáciával próbálta rendezni a helyzetet, és hogy a sporttörténelem legkorruptabb klubjával együtt próbálta „megjavítani” az európai futballt. Ha az elkövetkező hónapokban UEFA- vagy FIFA-szankció születik, akkor talán értelmet nyer ez a hosszú várakozás. Ha nem, akkor klubként és szurkolótáborként is kudarcot vallottunk, mert rajtunk is múlt volna, hogy nagyobb nyomást gyakoroljunk.
Végül egy tanács a madridistáknak: semmi sem véletlen. A belső támadások, amelyek önkritikának álcázzák magukat, sokszor nem azok. Rengetegen madridistának mutatják magukat, miközben kizárólag a saját érdekeik mozgatják őket. Amikor jól mennek a dolgok, hallgatnak. Amikor rosszul, előbújnak az árnyékból, hogy tovább növeljék a káoszt, a feszültséget és megrázzák a fát, hátha az ölükbe hullik valami. Az önkritikáról nem szabad lemondani – de ne vegyük kézpénznek azok populista szólamait, akik valójában csak saját magukat szolgálják.
Hala Madrid.”
@Ice_Landic
Orvosi jelentés: Ferland Mendy
A klub hivatalos tájékoztatása a játékos sikeres műtétjét követően.
A Real Madrid játékosát, Ferland Mendyt ma a klub orvosi stábjának felügyelete mellett sikeresen megoperálták a jobb lábának egyenes combizmát érintő sérülése miatt.
Mendy a következő napokban kezdi meg rehabilitációs munkáját.
Mourinho nem a megoldás
Bevallom, megkönnyebbültem, amikor Hernández Hernández lefújta a mérkőzést. Nem lett belőle kiütés. A Barcelona most az egyszer visszavett a tempóból, félgőzzel is legyőzte a Real Madridot. Ezzel gyakorlatilag véget ért a szezon, és véget ért annak illúziója is, hogy még láthatunk egy reménysugarat, egy jelet. Helyette tudomásul kellett vennem, hogy a Real Madrid 2026-os rémálomidénye teljes egészében beteljesedett. Ez már a második év ugyanazzal a kerettel, amely papíron Európa futballját is uralhatta volna, a pályán viszont sokszor még a bajnoki mezőny alsó harmadához tartozó ellenfelek ellen is csak vonszolta magát.
Ahogyan a szeretet valódi ellentéte nem a gyűlölet, hanem a közöny, úgy ez a csapat is makacsul abba az irányba taszítja a szurkolóit, ahol már nem düh van, hanem fásultság, eltávolodás és lemondás. Ez a legveszélyesebb állapot egy klub életében, különösen akkor, ha a vezetőség hallgat, miközben médiavihar közelít a keret, a stadion, az alapszabály, a vezetők és az elnök felé. Ez a csend most nem erőt sugároz, és nem is nyugtat meg senkit. Inkább bizonytalanságot jelez. Nem látszik mögötte terv, ezért aggasztó. Ha pedig a teljes stratégia kimerül abban, hogy visszahoznak egy pályája alkonyán járó Mourinhót, akiben talán még mindig ott a tűz, de már nem ugyanazzal az erővel, mint korábban, akkor a helyzet valóban lesújtó. Hónapok óta az érdektelenség felé sodródunk. Ha a futball lelkiállapot, akkor elképzelhető, hogy még mindig nem értük el a mélypontot, mert a hangulat már most is történelmi mélységben van.
Érdemes az elején kezdeni, bár sokan sok helyütt, eltérő nézőpontból ugyan, de a lényeget tekintve, összefoglalták korábban.
Ancelotti már a 2024-es aranynyár után sem tudott megoldani olyan problémákat, amelyek a mostaniakhoz képest jóval egyszerűbbnek tűntek. Nem találta meg Rodrygo helyét a jobb oldalon. Nem tudta visszaadni Vinícius állandóságát, akit Ceferin döntése teljesen kizökkentett. Nem sikerült elérnie azt sem, hogy Mbappé valóban a csapat szerves részének hasson. Güler túl fiatalnak bizonyult ahhoz, hogy átvegye az irányítást, Modrić pedig már túl idősnek tűnt ehhez a szerephez. A sérülések is sújtották a keretet. Már akkor megjelentek az apátia, a kihagyások, a koncentrációvesztés első jelei. Ez még nem volt összevethető az idei állapottal, de a figyelmeztető jelek ott voltak. Hozzászoktunk ahhoz, hogy mélyen védekezve várjuk az ellenfeleket, és ez néhány meccsen valahogy működött is. A komolyabb ellenfelek ellen azonban vagy kikaptunk, vagy döntetlent játszottunk. A Barcelona három egymás elleni mérkőzésen is megalázott minket, az Atlético pedig szintén közel járt ehhez. Nevettünk a Julián dupla érintése miatti reklamálásokon, de a bajnokságban csak két szegényes döntetlenre voltunk képesek egy nálunk jobban futballozó Atlético ellen. A negyeddöntőben pedig az Arsenal pusztán intenzitással, különösebb varázslat nélkül gázolt át rajtunk.
Ezután a klub Alonsóra tette fel a jövőt, de csak félig. A klub belekényszerítette a klubvilágbajnokságba, amely eredményben rosszul sikerült, bár játékban hozott néhány biztató elemet. A bajnokságot győzelmekkel kezdtük, új megoldásokat próbálgatva, ahogy ez edzőváltás után lenni szokott. A csapaton ugyanakkor látszott a hiányos felkészülés, amelyet Tebas versenynaptára kényszerített a klubra. Túlságosan magabiztosan mentünk a Metropolitanóba, és egy 5–2-es vereséggel távoztunk, amely még az Atléticót is meglepte. Később újra jöttek a győzelmek a bajnokságban és Európában, majd a Bernabéuban is jó meccset játszottunk a Barcelona ellen. Lezárhattuk volna, ehelyett saját magunknak tettük bonyolulttá. Novemberhez közeledve mégis vezettük a bajnokságot, öt ponttal a legnagyobb rivális előtt.
A szezon fordulópontja a 72. percben jött el. Viníciust lecserélték, ő pedig dühösen vonult le: „mindig én…” A következő napokban állítólag elhangzott tőle, hogy ha Alonso marad, ő nem hosszabbít. Ettől kezdve minden megváltozott. Nem egyszerű sértettségről volt szó egy csere miatt. Az öltöző egy része elkezdett Alonso ellen fordulni: a videóelemzései, a pontos utasításai, a pályán elvárt milliméteres helyezkedés, a magas letámadás követelménye mind ellenállást szült. A klub nem avatkozott közbe. Alonso nem kapott egyértelmű támogatást, Vinícius nem kapott büntetést. Itt kezdett kialakulni a mai helyzet. Alonso egyre távolabb került a kerettől, és fokozatosan elveszítette az irányítást. Megjelentek a játékosok önigazgatásának jelei. Három egymást követő bajnoki döntetlen jött: Rayo, Elche, Girona. A januári Szuperkupa tette fel a pontot az i-re: újabb vereség a Barcelona ellen, a tehetetlenség felejthetetlen képével.
Egy Florentino-hívás Viníciusnak talán elég lett volna ahhoz, hogy csillapítsa a feszültséget, bár a brazil makacsságát ismerve ez sem biztos. Alonso részéről sem érthető teljesen, miért nem hagyta ki a következő meccsen, hogy világossá tegye: az ilyen jeleneteknek ára van. Az edzőnek is volt felelőssége. Egy ilyen pozícióban a nehéz döntésekhez bátorság kell. Látnia kellett volna, hogy a helyzet kényes, és hogy egy fontos szerződéshosszabbítás közepén a klub vagyoni érdekei is veszélybe kerülhetnek. Vagy valakinek el kellett volna ezt magyaráznia neki. A klub rosszul kezelte. Alonso is rosszul kezelte. A fegyelmezetlenségre tekintéllyel kell válaszolni, nem félmegoldásokkal. Bernabéu szavaival élve, aki menni akar, annak ott az ajtó.
A teljes háttértörténetet soha nem fogjuk megismerni. Vinícius a hosszabbítása köré építette a saját belső világát, és Alonsót akadálynak látta. Az edző munkára kényszerítette Mbappé érdekében. Nyilvánosan soha nem panaszkodott, sőt azt is mondta, szeretné, ha a francia lenne a gólkirály. De a belső feszültség ettől még ott volt. Ebben az időszakban Valverde, és talán Bellingham is, Vinícius oldalára állt Alonsóval szemben. A franciák a másik táborba kerültek. Az öltöző kettészakadt.
Mourinho nem a megoldás. Még mindig van benne üzemanyag, de talán már nem 98-as oktánszámú, hanem 95-ös ólommentes, vagy akár dízel. Amint letesz az elnök elé egy listát hat kezdőjátékosról, akiket el akar küldeni, tudjuk, mi lesz a válasz. Megteszi majd, amit tud, aztán 2027 januárjában, vagy talán még előbb, menesztik. Mert Mourinho nem fog hallgatni, ha egy elkényeztetett játékos tiszteletlen vele. Képes lenne kiállni egy sajtótájékoztatóra egy olyan jegyzettel, amelyet senki sem szeretne látni: ki hízott meg, ki nem pihen eleget, ki nem bírja az edzésritmust. Vagy ő maga ad majd pofont valakinek, az antimadridizmus legnagyobb örömére, amely már most hiénavigyorral várja a következő jelenetet. Az is lehet, hogy valamelyik játékos csak túl későn érti meg: Mourinho komolyan gondolja, hogy aki öltözői ügyeket szivárogtat, az számára halott ember. Nem lesznek vakondokok. Vagy nem kerülnek elő, hogy elmeséljék.
Valverde és Tchouaméni pofonjai azt jelzik, hogy ez a háború nem ért véget, inkább most kezdődik. Ez nem apró összezördülés, nem vita egy nyitva hagyott sampon miatt. Ez egy széthullott, nehezen kezelhető, gyerekes egókkal teli, alig professzionális öltöző tünete. Szomorú és méltatlan lezárása Arbeloa időszakának. Sokak számára odabent a Real Madrid már csak logó, és az a hely, ahonnan a fizetés érkezik. Nincs valódi érzés, nincs szenvedély, a büszkeség pedig többnyire egyéni. A csoport szétesett, mindenki külön úton jár. Elég az arcokra nézni: Carreraséra a kispadon az utóbbi két meccsen, vagy Mbappééra, amikor a balhé napján autójával elhagyta az edzőközpontot. Rég nem látni olyan tekinteteket, amelyek az utolsó perc utolsó labdájáért folytatott küzdelemről beszélnének. Inkább milliomos hivatalnokokat látni, akik „elvégzik a munkájukat”. Én pedig szurkolóként, sokéves madridista múlttal, már pusztán ezekből az arcokból is levonom a magam következtetéseit. Igen, vannak játékosok, akiket már az arckifejezésük alapján eladnék. Bernabéu mindig többre tartotta a karaktert és a becsületet a puszta technikai tudásnál. Szerinte a nyomás alatti arc mutatja meg, van-e valakiben elég tartás a fehér mezhez. Láttuk ezeket az arcokat?
A galaktikus korszak nagy robajjal omlott össze. A ’Zidanes y Pavones’ modell középszerű eredményekbe fulladt. Ennek a mostani időszaknak is adnak majd nevet, mert úgy tűnik, a végső szakaszába lépett. Ez annak a stratégiának a kudarca, amely félkész, kamaszkorú futballprojektekbe fektetett. Ilyen játékosokat igazoltunk, ilyen keretünk lett. Fiatal tehetségekből építettünk csapatot, de magukra hagytuk őket valódi példaképek nélkül. Kire nézzen fel most Güler? Kire Mastantuono vagy Endrick? Mbappéra? Ő lenne a minta? Ez esetben nincs miről beszélni. Ez egy vezérek nélküli csapat, amely az első komoly válságban két klubhoz kötődő edző pályáját égette meg. Amit Alonsóval és Arbelóval tettek, arra nehéz felmentést találni.
Most, hogy a szezon romokban hever, leginkább elszámoltatni lenne kedvem. Kétségbeejtő látni, ahogy a madridizmus Valverde, Tchouaméni, Mbappé és Vinícius lövészárkaiba rendeződik. Valverde és Tchouaméni között a gyűlölet továbbra is ott lappang. Nem viselik el egymást. Felnőtt emberek nem esnek egymásnak semmiségek miatt. Azért esnek egymásnak, mert ártani akarnak a másiknak, mert megvetik, és nem bírják elviselni. Ez nem javítható. Mbappé 2–0-s állásnál otthonról, a tévét fotózva tett ki egy „Hala Madrid” videót. Sérülten el tudott menni néhány romantikus napra a párjával, de nem tudott a társaival Barcelonába repülni, hogy együtt viseljék el a keserűséget. Én nem akarok ilyen futballistát a Real Madridban.
Mbappénak érkeznie kellett, mert az elnök szavát adta neki. De amióta láttam Luis Enrique videóját, amelyben elkötelezettséget kér rajta számon, és a közösség vezetőjének etikájáról beszél neki, rosszul érzem magam. Mbappé Florentino egyik legsúlyosabb hibájává vált a Barcelona nyílt támogatása mellett azon a közgyűlésen, amely közben a bíró a sporttörténelem legsúlyosabb korrupciós ügyét vizsgálta. Túl sok és túl súlyos hiba gyűlt össze nagyon rövid idő alatt. A madridizmus repedezik. Még egy nagy hiba, és évekre kiterülünk.
Közben persze a Real Madridé a világ legjobb stadionja, egyszer talán megoldják a zajszennyezés, a parkolás és a sky bar problémáját is. Vannak terveink Valdebebas technológiai parkjának végtelen bevételtermelésére. Az UEFA-val szemben erős pozícióban vagyunk. De nyílt háborúban állunk a spanyol futball korrupt rendszerével, amely felmérhetetlen károkat okoz. A COPE műsorában szemérmetlenül hasonlították össze a Barcelona és a Real Madrid elmúlt húsz évének bajnoki címeit, miközben figyelmen kívül hagyták a sporttörténelem legsúlyosabb korrupciós ügyét. Siro Lópezt pedig végül elhallgattatták, amikor felvetette, hogy vajon Negreirának nem lehetett-e köze ahhoz, hogy a bajnoki arány 25/10-ről 36/29-re változott, éppen a játékvezetői alelnöknek folyósított kifizetések időszakában.
Bizonyára nem leszek népszerű, de a magam részéről azt látom, hogy a madridisták egy része szerint nincs értelme újra és újra elővenni azokat a jeleneteket, amikor a Real Madrid ellenfélnek járó büntetők elmaradnak — például azt, hogy tegnap ismét vér folyt a rivális tizenhatosán belül, mégsem született ítélet. Szerintem erről igenis beszélni kell. Ahogyan beszélni kell a csapat gyenge játékáról, az öltöző problémáiról és a klubon belüli hibákról is. A kettő nem zárja ki egymást. Most azonban inkább egy másik kérdés foglalkoztat: kinek az érdeke az, hogy a madridizmus hallgasson ezekről az esetekről? Kik azok, akik azt szeretnék, hogy természetesnek vegyük, hogy Bellingham felszakadt szájjal, ájultan terül el és büntető nélkül marad? És főleg: kik építenek eleve arra, hogy a madridisták majd ismét az „úriemberségre” hivatkozva csendben maradnak? Mert egy ponton túl a hallgatás már nem elegancia, hanem kiszámítható engedelmesség.
Ellenségek veszik körül a klubot, miközben a játékosok továbbra is azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ, és megengedhetik maguknak, hogy külvárosi verekedésekkel és félgőzös teljesítményekkel bemocskolják a klub nevét. Egész évben a csapat sportszakmai problémái terelték el a figyelmet a korrupcióról és az UEFA-szankcióról. És most még ez is.
Naponta beszélnek jövőről, modernitásról, az Apple szemüvegeire épített immerzív meccsélményről, miközben az elnök továbbra is személyesen választ és küld el edzőket, ahogyan Don Santiago tette ötven éve. Nincs formális sportigazgatóságunk, és nincsenek olyan orvosi, rehabilitációs struktúráink sem, amelyek egy teljes szezonon át egészségesen tartanák a keretet. Ilyen körülmények között nem lehet Európa legnagyobbjaival versenyezni.
Biztos vagyok benne, hogy Florentinót mindez aggasztja. De eljött az idő a forgatókönyv átírására. Újra kell kezdeni. Nem azonnali címkényszerrel, hanem valódi újjáépítéssel. Professzionálisabbá kell tenni a klubot. Professzionálisabbá kell tenni a játékosokat is, különösen a fiatalok képzését, hogy megértsék, hová érkeztek és mit képviselnek. Sportszakmai értelemben romokban a klub. Ezért irányított bontásra van szükség abból, ami megmaradt. És új alapokra. Mourinho ebben segíthet, mert futballból élő, világos gondolkodású ember. De önmagában Mourinho nem a megoldás. Amikor távozott, majdnem ugyanazt mondta, amit évekkel később Zidane. Azóta sem változott semmi.
Pirri: Így éltem meg a Hatodikat
A beszámoló a La Galerna hasábjain jelent meg 2019. május 11-én.
Furcsa, mert sokkal élénkebben emlékszem az Inter elleni elődöntőre, mint magára a Partizan elleni döntőre. A fináléról leginkább az maradt meg bennem, hogy a Partizan a második félidő elején Vasović góljával megszerezte a vezetést, mi pedig öt perc alatt fordítottunk két hatalmas góllal: előbb Amancio, majd Serena talált be, és ezzel megnyertük a mérkőzést.
Sokkal frissebben él bennem az Inter elleni elődöntő emléke. Ők voltak a sorozat nagy esélyesei, olyan világhírű játékosokkal, mint Facchetti, Luis Suárez, Corso, Mazzola vagy Peiró, és persze ott volt az edzőjük, Helenio Herrera is. A Partizan játékosait nem ismertük igazán, de tudtuk, hogy rendkívül nehéz ellenfelek, hiszen az elődöntőben George Best és Bobby Charlton Manchester Unitedjét búcsúztatták.
Minden párharc nehéz volt, de az Inter elleni elődöntő volt a legfontosabb. Két fantasztikus mérkőzést játszottunk. Az első meccsen, a Santiago Bernabéuban 1–0-ra nyertünk az én gólommal, egy kipattanó után. A kapusunk, Antonio Betancort megsérült, és mivel akkoriban még nem lehetett cserélni, a második félidő nagy részét izomhúzódással, gyakorlatilag sántítva játszotta végig.
A visszavágón Milánóban 1–1-et játszottunk. Amancio szerzett vezetést, majd Facchetti egyenlített. Nagyon nehéz mérkőzés volt, amelyen remekül futballoztunk, és a végéig kitartottunk Araquistainnal a kapuban. Emlékszem, Miguel Muñoz edző mindkét meccsen azt kérte tőlem, hogy fogjam Luis Suárezt. Folyton azt mondta: „Mindig legyen mellette, meg kell akadályozni, hogy ő szervezze az Inter játékát.”
Kemény időszak volt ez számunkra, a keret fiatal játékosai számára. Állandóan Di Stéfano korszakához hasonlítottak minket, ami lehetetlennek tűnt. A fiatalok közé tartoztam én is, Grosso, Velázquez vagy De Felipe. Szerencsére még velünk voltak olyan legendák, mint Puskás, Santamaría, Pachín vagy maga Gento, akik rengeteget segítettek nekünk tanácsaikkal és a viselkedésükkel. Az idősebb játékosok kulcsszerepet játszottak a fejlődésünkben. Gento és Pachín pályára lépett a döntőben is, Puskás és Santamaría viszont nem. Korábbi fordulókban azonban igen. Puskás például az első körben négy gólt szerzett a Feyenoord ellen.
Emlékszem a barajasi repülőtéren kapott fogadtatásra is. Az Avenida de América végig tele volt emberekkel egészen a Santiago Bernabéuig, mindenütt Real Madrid-zászlókat lehetett látni. Mi akkor még nem a Cibelesre mentünk ünnepelni, hanem a Bernabéuba, amely szintén zsúfolásig megtelt. Hihetetlen hangulat volt. Felejthetetlen.
Nagyon fiatalok voltunk, és akkoriban teljesen természetesnek tűnt számunkra, hogy megnyertük a hatodik BEK-et, hiszen korábban a klub már ötöt nyert. Az idő múlásával értettük meg igazán, milyen jelentősége volt annak a Hatodiknak. Meghatározó volt a pályafutásomban, és a legfontosabb trófea, amelyet valaha nyertem – pedig tíz bajnoki címem és négy kupagyőzelmem is van. Játékosként még hosszú éveket töltöttem a Real Madridnál, később orvosként is sokáig dolgoztam a klubnál, de a Hetedikre még így is 32 évet kellett várni, amit már sportigazgatóként éltem meg.
Az FC Barcelona elleni keret
Álvaro Arbeloa az alábbi játékosokat nevezte a soron következő mérkőzésre.
A keret
Kapusok: Courtouis, Lunin és Sergio Mestre.
Védők: Alaba, Trent, Asencio, Á. Carreras, Fran García, Rüdiger, Huijsen és David Jiménez.
Középpályások: Bellingham, Camavinga, Tchouaméni, Thiago, Cestero és Palacios.
Támadók: Vini Jr., Gonzalo, Brahim és Mastantuono.
Kimaradt: Fede Valverde, Arda Güler, Ferland Mendy, Éder Militão és Rodrygo sérülés, míg Kylian Mbappé, Dani Carvajal és Dani Ceballos technikai döntés miatt.
FC Barcelona – Real Madrid
Helyszín: Barcelona (Camp Nou)
Spanyol bajnokság 35. forduló
Időpont: 2026. 05. 10. (vasárnap), 21:00
TV: Spíler2
Álvaro Arbeloa: Ha valaki úgy gondolja, hogy az edzőnek kellett volna megállítania mindezt, vállalom
A spanyol tréner a Real Madrid Sportvárosának sajtótermében nyilatkozott a bajnokság 35. fordulója előtti napon.
A mérkézősről
Remélem, nagyszerű mérkőzés lesz egy nagyszerű ellenfél ellen, amely hazai pályán nagyon magas szintet mutat a bajnokságban. Sorra nyeri a mérkőzéseit, és nagyon jó futballt játszik. Nagyon várjuk már, hogy pályára lépjünk ezen a meccsen, amely valószínűleg a világ legnagyobb figyelmet kiváltó mérkőzése, és azzal az ambícióval készülünk, hogy jól végezzük a dolgunkat, illetve megnyerjük a találkozót.
Az elmúlt napok eseményei
Két dolgot kell mondanom nektek. Először is nagyon büszke vagyok arra a határozottságra, gyorsaságra és átláthatóságra, amellyel a klub fellépett. Másodszor pedig arra, hogy a játékosok kifejezték megbánásukat, elismerték a hibájukat, vállalták a tetteik következményeit, és bocsánatot kértek a szurkolóktól, a klubtól és az öltözőtől. Nekem ez elég. Amit én nem fogok megtenni, az az, hogy nyilvános keresztre feszítem a játékosaimat, mert egyikük sem érdemli meg. Sem Fede Valverde, sem Aurélien Tchouaméni.
Mindazért, amit hosszú éveken át tettek ezért a klubért – és ezt én szurkolóként is átéltem –, ezért a négy hónapért, azért, amit nap mint nap bizonyítottak nekem. Az elkötelezettségükért, az erőfeszítésükért, a mez iránti szeretetükért… ezt én nem fogom elfelejteni.
Mindig ugyanazt a példát hozom fel, és sokat beszélek erről a fiával, Robertóval is, hogy tudja: szeretettel és tisztelettel beszélek az apjáról. Számomra van egy játékos, aki tökéletesen megtestesíti, mit jelent a Real Madrid futballistájának lenni: ő Juanito. Azt hiszem, a madridisták mindmáig rendkívül büszkék rá. Ő az egyetlen játékos, akinek minden mérkőzésen énekeljük a nevét, mert pontosan értette, mi a Real Madrid lényege. Nemcsak kivételes tehetség volt, hanem minden alkalommal megvédte ezt a címert, és minden mérkőzésen a lelkét is otthagyta a pályán. Hogyne hibázhatnék én is? Soha nem helyezném magam az ő szintjére, de éppen azért szeretjük ennyire, mert közülünk valónak érezzük – és mert ő is hibázott, ahogyan bármely ember hibázhat.
Úgy gondolom, Fede Valverde és Aurélien Tchouameni nagyon jól képviselik azt, amit a Real Madrid jelent. Megérdemlik, hogy lezárjuk ezt az ügyet, és adjunk nekik egy új lehetőséget arra, hogy tovább harcoljanak ezért a klubért. Két olyan játékosról beszélünk, akik Bajnokok Ligáját nyertek a Real Madriddal – ezt nem minden játékos mondhatja el magáról, aki megfordult itt –, és én nagyon büszke vagyok rájuk.
Azt sem fogom megengedni, hogy mindezt arra használják fel, hogy megkérdőjelezzék a játékosaim profizmusát, mert nagyon sok hazugság hangzik el. Hazugság, hogy a játékosaim ne lennének profik. Hazugság, hogy valaha is tiszteletlenek lettek volna velem. És teljesen hamis az az állítás is, hogy valaki azért nem játszik, mert problémája van velem, vagy mert az élete nem felel meg annak, amilyennek egy Real Madrid-játékos életének lennie kellene. Ezt nem fogom megengedni, mert mindez teljesen hamis.
Elsősorban én vagyok felelős azért, hogy a szezon sporteredmények szempontjából nem felel meg annak, amit a szurkolóink elvárnak. De négy hónapja vagyok itt, és nagyon büszke vagyok a játékosaimra. Mindenekelőtt pedig nagyon hálás vagyok azért, ahogyan fogadtak egy olyan helyzetben, amely egyáltalán nem volt könnyű, tekintettel arra, honnan jöttünk, és arra, hogy ennél a klubnál óriásiak az elvárások. Világos, hogy a frusztráció és a düh néha olyan helyzetekhez vezethet, amelyeket nem szeretnénk látni. De ezt a frusztrációt és dühöt arra kell használnunk, hogy holnap nagy mérkőzést játsszunk. Ezt kell tennünk, erre kell koncentrálnunk, és erre kell fordítanunk minden energiánkat.
Felelősnek érzed magad a kialakult helyzetért?
Teljesen rendben van így. Én vagyok felelős mindenért, ami a Real Madridnál történik, és ha bűnöst kerestek, itt vagyok.
Láttál már hasonló helyzetet játékosként?
Volt egy csapattársam, aki golfütőt fogott, és ráütött vele egy másikra. Számomra azonban a legsúlyosabb és a legfájóbb dolog – és ezt el is mondtam a játékosaimnak –, hogy ami a Real Madrid öltözőjében történik, annak a Real Madrid öltözőjében kellene maradnia. Ez fáj a legjobban. Olyan helyzetekről van szó, amelyek nem képviselik a Real Madridot, mert ilyen nem történhetne meg csapattársak között. Ezek azonban mindig és mindenhol előfordultak, és ezzel egyáltalán nem akarom igazolni őket. De még ennél súlyosabb helyzeteket is átéltem.
Ami tegnap történt, az is egy incidens volt, amelynek szerencsétlen módon Fede felszakadt szemöldöke lett a következménye. De ez inkább egy balszerencsés végkimenetel volt, mint annak közvetlen következménye, ami valójában történt. Ezt az ügyet le kell zárnunk, és a klub tegnap helyesen tette, hogy lezárta. A játékosok vállalták a következményeket, bocsánatot kértek, és készen állnak arra, hogy ismét megvédjék a Real Madrid mezét. Fede esetében ehhez még néhány napot várni kell.
Túl nagy hatalmuk van a Real Madrid játékosainak?
Ugyanazt mondom, mint két perce. Ha egy Real Madrid-játékos nem játszik, az kizárólag szakmai döntés miatt van. Lehet, hogy más csapatokban huszonkét játékos is játszhat, én csak tizenegyet küldhetek pályára. És amikor kiválasztok tizenegyet, az nem azért van, mert elégedetlen lennék azokkal, akik nem játszanak, hanem azért, mert úgy érzem, ők érdemlik meg, vagy ők a legmegfelelőbbek arra a mérkőzésre. Nagyon sok hazugság hangzott el arról, hogy bizonyos játékosok azért nem játszanak, mert problémájuk van velem, mert nem vagyok elégedett a profizmusukkal vagy más hasonló történetek miatt. Ezek nem egyszerűen nem igazak, hanem teljes mértékben hazugságok.
Az érdekel, mit gondolnak a szurkolóink. Nyugodtak lehetnek ezzel az öltözővel és ezekkel a játékosokkal kapcsolatban. Az egyetlen dolog, amit joggal követelhetnek tőlünk, hogy a Real Madrid újra nyerjen. Tudjuk, hogy ennél a klubnál nem könnyű két évet trófea nélkül tölteni. A történelem során már voltak hasonló, nehéz időszakok, még ha a fiatalabbak erre talán nem is emlékeznek. Volt harminc év Bajnokcsapatok Európa-kupája nélkül, és tizenkét év telt el a Kilencedik és a Tizedik között. Én akkor érkeztem ide, amikor a klub öt éve nem jutott túl a nyolcaddöntőn, és még egy évig ezután sem sikerült. De ezt együtt kell kezelnünk, szurkolóknak és klubnak.
Nincs senki felkészültebb az elnökünknél arra, hogy megfordítsa ezt a helyzetet. Tökéletesen emlékszem, milyen állapotban volt a klub az érkezése előtt, és arra is, mit ért el azóta. Valószínűleg ő a klub történetének legtöbb trófeát nyerő elnöke, és visszajuttatta a Real Madridot oda, ahová tartozik. Nekünk pedig azért kell harcolnunk, hogy ismét oda kerüljön.
Hogy nem sikerült megállítani a helyzetet?
Az irodám nem a Real Madrid öltözőjén belül van. Bárcsak ott lenne, akkor felelős lehetnék mindenért, ami ott történik, és mindent teljesen kontrollálhatnék. Ha valaki úgy gondolja, hogy az edzőnek kellett volna megállítania mindezt, vállalom. Ez egy kellemetlen helyzet, és a játékosok tudják, hogy hibáztak. Példaként kell szolgálnia mindannyiunk számára. Le kell zárnunk, tanulnunk kell belőle, és tovább kell mennünk a Real Madrid útján, nem megfeledkezve arról, hogy holnap Barcelona–Real Madrid mérkőzés lesz.