Ma van 80 éve annak, hogy a Real Madrid C. F. lejátszotta utolsó hivatalos mérkőzését a régi Chamartínban, amely 1923 és 1943 között volt a madridisták otthona. A blancók 2–0-ra győzték le az Alcoyanót kupamérkőzésen Barinaga és Pruden góljaival. Nézzünk a történelem lapjaira!
Az Otamendi testvérek – a Compañía Metropolitana de Madrid alapítói – ötletének köszönhetően 1923-ban megnyílt Madridban a Metropolitano Stadion. Olyan pályának szánták, ahol valamennyi madridi csapat játszhat. A Real Madrid azonban eltért ettől az elképzeléstől, és saját, kizárólagos stadiont akart. Minderre éppen akkor került sor, amikor a klubnak el kellett hagynia az O’Donnell pályát, mert a tulajdonos építkezni kívánt a területen.
Az 1923–1924-es idényre a Ciudad Lineal velodromját választották ideiglenes otthonként. A pálya füves volt, és Arturo Soria örökösei adták bérbe a fehér klubnak.
Abban az idényben a Real Madrid mérkőzéseire kijutni valóságos odüsszeiának számított, mert a pálya távol esett a városközponttól, és a közlekedési kapcsolatok is nehézkesek voltak. Először villamossal kellett eljutni Ventasig, majd ott átszállni egy másik, rendkívül lassú járatra, amely Ciudad Linealig közlekedett. A klub gyorsan megérezte ennek gazdasági következményeit a nézőszám és a jegybevételek csökkenésében, ezért felmerült egy saját stadion építésének gondolata Carlos López-Quesada ötlete nyomán, aki korábban maga is a csapat játékosa volt.
1923 végén a Real Madrid hat és fél évre bérelt – vételi opcióval – egy telket a Villa Rosa lóversenypályától 900 méterre. A területet a Chamartín de la Rosa út, az Alcobendas felé vezető országút, a Maudes út és az Alfredo Calderón utca határolta. Mérete mintegy 37.000 négyzetméter volt, ami lehetővé tette egy több mint 15.000 férőhelyes futballstadion építését, valamint további sportlétesítmények kialakítását is.
Az építkezéshez 500.000 pesetás hitelt kellett felvenni, amelyre López-Quesada, Pedro Parages klubelnök, valamint José de la Peña és Bernardo Menéndez vezetőségi tagok vállaltak garanciát. A stadion tervezésével és az építkezés irányításával José María Castellt bízták meg, aki 1913 és 1919 között maga is a Real Madrid játékosa volt.
A tervekben szerepelt:
- egy fedett főtribün 4000 ülőhellyel és a korszak legmodernebb kényelmi megoldásaival;
- nyolc teniszpálya, köztük egy lelátóval rendelkező centerpálya;
- futball- és jégkorong-edzőpályák;
- tornaterem;
- valamint egy olyan uszoda, amely úszó- és vízilabdaversenyek rendezésére is alkalmas.
Santiago Bernabéu ekkor már egyre fontosabb szerepet töltött be a klubban. Rábízták az egyesület csapatainak szervezését, és szorosan együtt dolgozott Jesús Aguirrével, aki az építkezés felügyelője volt, valamint Gomar gróffal, húgával Josefina Gomarral, Tomás Larával és Rafael Hernández Coronadóval, akik a klub többi sportszakosztályánál láttak el Bernabéuéhoz hasonló feladatokat.
Bár a stadion hivatalos neve „Campo del Real Madrid F.C.” lett, a köznyelvben továbbra is Chamartínként emlegették. Elvetették a „Parque de Sports del Real Madrid” elnevezés lehetőségét is.
Az építkezés gyors ütemben haladt. Bár eredetileg áprilisi átadással számoltak, a stadiont végül májusban avatták fel. Az 1924-ben sokak által őrült, megalomán vállalkozásnak tartott projekt ekkor vált valósággá, és óriási lépést jelentett a klub jövője felé – egy olyan jövő felé, amelyet mindig is hosszú távú, vízióalapú gondolkodás jellemzett.
Az avatásra rangos ellenfelet kerestek, végül a Newcastle Unitedet hívták meg. Az angol csapat a Spanyol Labdarúgó-szövetség meghívására érkezett az országba, hogy két felkészülési mérkőzést játsszon az olimpiai játékokra készülő spanyol válogatott ellen. A Real Madrid elleni, 1924. május 17-i találkozó éppen e két válogatott mérkőzés közé esett.
A „szarkák” akkoriban rendkívül tekintélyes klubnak számítottak Angliában, ráadásul két héttel korábban megnyerték az FA-kupát a Wembleyben az Aston Villa ellen. A csapatban olyan játékosok szerepeltek, mint az angol válogatott védő Charlie Spencer, a balszélső Stan Seymour vagy a skót Neil Harris és Billy Cowan.
Az ‘El Liberal’ korabeli újság részletesen bemutatta a chamartíni stadion létesítményeit. A mérkőzés előtti eseményeket José María Castell ünneplése uralta, akit a grandiózus projekt megalkotójaként méltattak. A kezdőrúgást Don Juan infáns végezte el.
A 22.000 férőhelyes stadion lelátói zsúfolásig megteltek. Emellett a híres „szabók lelátója” – egy földből emelt domb, ahonnan fizetés nélkül is rá lehetett látni a pályára – szintén tele volt nézőkkel.
A Real Madrid így állt fel:
Martínez; Manzanedo, Escobal; Contreras (Merino a 45. percben), Mengotti, Mejía; Muñagorri, Valderrama, Monjardín, Félix Pérez és Del Campo.
A Newcastle kezdője:
Frazer; Curry, Hunter; MacKenzie, Wilf Low, Gibson; Jimmy Low (Spencer a 45. percben), Clark, Thompson, McDonald és Mitchell.
Az ‘El Imparcial’ beszámolója szerint az első gólt Gibson szerezte egy védhetetlen, felső sarokba tartó lövéssel. Az első félidőben az angol profik domináltak, ám Mejías, Escobal és Martínez – Manzanedo támogatásával – kiválóan védekeztek.
Egy Muñagorri-féle betörés után büntetőt ítéltek a Real Madridnak, amit az angolok hevesen vitattak. Monjardín azonban sportszerűségből szándékosan mellé rúgta a labdát, amit az ellenfél játékosai és a közönség is megtapsolt.
A második félidőben a Madrid fordított. Félix Pérez – akit a tudósítás „csodálatos játékosnak” nevezett – két gyors gólt szerzett, miután bemutatta „utánozhatatlan cselezőkészségét”. A harmadik gólt Muñagorri jegyezte egy beadás után, amelynél az angol kapus szerencsétlenül saját kapujába ütötte a labdát.
A hajrában a Newcastle még szépített McDonald révén – a beszámoló szerint lesgyanús helyzetből.
A találkozó 3–2-es madridi győzelemmel zárult. Az angolokat lenyűgözte Escobal teljesítménye, Félix Pérez játékáért pedig egyenesen rajongtak. Emellett felfedezték Del Campót, akit rendkívül gyors szélsőként jellemeztek, valamint Martínezt, akit biztos kezű, higgadt, „szinte brit” kapusnak neveztek.
Monjardín büntetőnél tanúsított sportszerűségéről az angolok azt mondták:
„Ez az első eset, hogy egy ellenfél ilyen lovagiasságot tanúsított.”
Aznap este az új stadion éttermében bankettet rendeztek, amelyen mindkét klub vezetői és játékosai, a szövetség képviselői, valamint újságírók is részt vettek.
Három évvel később, 1927-ben a klub végleg megvásárolta a területet 642.000 pesetáért. A tranzakció révén a Real Madrid története első saját tulajdonú stadionjához jutott.
A klub csaknem 22 éven át játszott a régi Chamartínban, egészen 1946. május 15-ig, amikor búcsúmérkőzésen fogadta a CD Málagát.
A stadion története során:
- itt nyerte meg a Real Madrid az 1932-es és 1933-as bajnokságot;
- túlélte a polgárháborút, amely során súlyosan megrongálódott;
- és számos legendás mérkőzésnek adott otthont.
Itt született többek között:
- az Athletic Club és a Barcelona elleni 5–1-es győzelem 1929-ben és 1930-ban;
- a Real Unión elleni 9–0;
- a Castellón elleni 9–1;
- a Sabadell elleni 8–0;
- az 1935-ös, Barcelona elleni 8–2-es bajnoki siker;
- valamint az 1943-as kupamérkőzés híres 11–1-es eredménye is.
