N. Kristóf Balázs

Minden gyereknek, akik Bondyban laknak,

Minden kölyöknek, akik Île-de-France-ban élnek,

Minden külvárosi srácnak,

Szeretnék most elmesélni egy történetet.

Talán nem ér majd meglepetésként titeket, hogy ez a futballról fog szólni. Az egész életem a labdarúgásról szól. Csak kérdezzétek meg az édesapámat. A harmadik születésnapomra vett nekem egy 4×4-es játékautót. Tudjátok, ami elektromos motorral működik. Bele tudsz ülni és vezetni tudod, van benne pedál meg minden. A szüleim megengedték, hogy ezzel közlekedjek a házunk és a focipálya között, így igazi futballistának érezhettem magam, aki autóval jár edzésre. Nagyon komolyan vettem ezt a szokást, egyedül csak a piperecikkek hiányoztak mellőlem.

Ahogy megérkeztem az edzésre, az autót a sarkon hagytam és már rohantam is focizni. Ez a menő 4×4-es teljesen féltékennyé tette a kis barátaimat, de én nem is törődtem már vele az utazás után.

Csak a labdát akartam. Számomra a labda jelentett mindent.

Tehát igen, amit most mesélni fogok, az a labdarúgásról szól. De nem kell szeretned a futballt ahhoz, hogy meghallgasd ezt a történetet, hiszen az egész alapját az álmok adják. Bondyban, a 93-ban, a külvárosban talán nem vet fel senkit a pénz, ez igaz. De álmodozók vagyunk, ilyennek születtünk. Talán ez azért alakult így, mert az álmodozás nem kerül semmibe, az mindenkinek ingyen van.

A környékünk egy igazi kulturális olvasztótégely – élnek ott franciák, afrikaiak, ázsiaiak, arabok és különböző emberek a világ legkülönbözőbb pontjairól. A nem Franciaországban élő emberek mindig negatívan beszélnek erről a környékről, pedig ha nem vagy idevalósi, akkor nem tudod azt, hogy milyen is itt valójában. Az emberek csak a bűnözésről beszélnek, mintha az egészet itt találták volna fel. Mindenhol vannak bandák és bűnözők. Mindenhol élnek emberek, akik kínlódnak és küzdenek. Az igazság az, hogy gyerekként volt szerencsém még a legkeményebb fickókat is látni, amint éppen segítettek cipekedni bevásárlás után a nagymamámnak. Sosem látod ezt a részét a kultúránknak a hírekben, hiszen a jó ott nem jelenik meg, csak a rossz.

Van egy szabály Bondyban, amit mindenki betart. Ezt már fiatalon megtanulod. Ha sétálsz az utcán és a sarkon látsz 15 embert álldogálni, akik közül egy valakit ismersz csak, akkor két választásod van: vagy integetsz és továbbsétálsz, vagy odamész, és mindenkivel kezet fogsz. Ha csak az ismerősöddel fogsz kezet, akkor a másik 14 személy sosem felejt el. Tudni fogják, hogy milyen ember vagy.

Vicces, mert ezt a szokást mindenhova magammal viszem az egész életemben. Tavaly a FIFA-gálán éppen a szüleimmel sétálgattam, amikor az egyik teremben megláttam José Mourinhót. Vele már találkoztam korábban, de azzal a négy vagy öt emberrel, akikkel beszélgetett, még soha. Ekkor megint előjött az, amit Bondyban tanultam: „Csak integessek neki, vagy menjek inkább oda hozzá?”

Végül is odamentem hozzá, kezet ráztunk, majd természetesen egyenként odamentem a barátaihoz is.

„Bonjour!” Kézfogás.

„Bonjour!” Kézfogás.

„Bonjour!” Kézfogás.

„Bonjour!” Kézfogás.

Vicces volt, mert mindegyikőjük arcán olyannyira látszott a meglepettség, mintha csak ezt akarták volna mondani: „Ő tényleg nekünk köszönt? Hello!”

Amikor elsétáltunk, édesapám csak nevetett és azt mondta: „Ez az egész annyira Bondyra emlékeztetett!”

Ez már reflexszerűvé vált. Ez az a szabály, ami szerint élünk. Bondyban számos értéket megtanulsz a futballon felül is. Megtanulod, hogy ugyanúgy bánj mindenkivel, hiszen egy helyről valók vagytok. Mindannyian ugyanazt az álmot kergetitek.

Én és a barátaim nem reméltük azt, hogy futballistává válhatunk. Nem számítottunk rá és nem is terveztük, egyszerűen csak álmodoztunk róla. És ez a különbség. Néhány gyereknek szuperhősöket ábrázoló poszterek díszítik a szobájuk falait. Mi labdarúgáshoz kapcsolódó posztereket tettünk ki, rengeteg volt a szobámban Zidane-ról és Cristianóról. (Ha őszinte akarok lenni, akkor idősebbként már volt pár poszterem Neymarról is, amit ő nagyon viccesnek talál, de ez már egy másik történet.)

Néha az emberek azt kérdezik, hogy miként származhat ennyi tehetség a környékünkről. Azt hiszik, hogy talán van valami a vízben, esetleg másképpen edzünk, mint ami a megszokott, akárcsak a Barcelonánál. De ez nem így van. Ha Bondyba látogatsz, csak egyszerű családi klikkeket fogsz találni. Néhány épületet és pár műfüves pályát. De úgy gondolom, hogy a futball számunkra mást jelent, hatalmas jelentőséggel bír. Ott van a mindennapjainkban, olyan nekünk, mint a kenyér és a víz.

Emlékszem, amikor volt egy iskolai bajnokság, amin részt vett az összes hatodik, hetedik, nyolcadik és kilencedik osztály. Ez volt a mi világbajnokságunk. Élet-halál harcokat vívtunk a két eurós műanyag trófeáért. A 93-ban mindig kockán forog a becsületed. Ez vicces, mert a szabályok szerint minden csapatban kellett lányoknak és fiúknak is játszani. Sajnálatos módon nem mindegyik lány akart részt venni a bajnokságon, így valahogy meg kellett győznünk őket. Emlékszem, amikor azt mondtam az egyik barátomnak, hogy ha mindent belead a pályán és mi nyerjük meg a kupát, akkor veszek neki egy színezőt. Könyörögtem neki.

Talán úgy gondoljátok, hogy túlzok, de ez tényleg rengeteget jelentett a számunkra. Csak ennyit mondtunk: „Ez a 93, nem veszíthetünk!”

Úgy küzdöttünk ezért a két eurós kupáért, mintha az lett volna a Jules Rimet-trófea. Így volt, és biztos vagyok benne, hogy ez sok nehézséget okozott a tanáraimnak. Elnézést kérek tőlük, emlékszem, amikor egyszer hazaértem az iskolából, akkor kilenc különböző figyelmeztetést kaptam az osztályfőnökömtől. 

„Kylian nem csinálta meg a leckéjét.”

„Kylian nem hozott magával felszerelést.”

„Kylian a futballról beszélt matematika órán.”

A fellegekben jártam. Kifejezetten jó játékos voltam, de a fordulópontot az életemben a Coupe 93 hozta el 11 éves koromban. Bejutottunk az elődöntőbe, és az a találkozó egy szerdai napon, Gagnyban, egy igazi stadionban került megrendezésre. Ilyen élénken él ez az emlékezetemben. Azelőtt még sosem játszottam ekkora stadionban, ennyi néző előtt. Annyira megrémültem, hogy futni sem tudtam. Alig értem a labdához a mérkőzésen. Sosem felejtem el, amikor édesanyám a találkozó után odajött hozzám és megragadott a fülemnél fogva. Nem azért, mert rosszul játszottam, hanem mert féltem.

Azt mondta: „Erre életed végéig emlékezni fogsz. Mindig hinned kell magadban, még akkor is, ha veszítesz. Kihagyhatsz 60 helyzetet, senki nem fog törődni vele. De a tény, hogy azért nem játszottál, mert féltél, az egész életedben kísérteni fog.”

Pontosan ezeket a szavakat mondta nekem és attól a ponttól kezdve sosem féltem egyetlen stadionban sem. Nincs Kylian Mbappé az édesanyja, édesapja, a közössége és a barátai nélkül.

Aki nem onnan jön, ahonnan én, ezt nem értheti. 11 évesen Londonba utaztam, hogy a Chelsea ifjúsági csapatával edzhessek. Olyan izgatott és döbbent voltam, hogy el sem akartam mondani a környékbeli barátaimnak, hogy hova megyek. Amikor hazaérkeztem, a barátaim így szóltak hozzám: „Kylian hol voltál az előző héten?”

Így feleltem: „Londonban voltam a Chelsea-vel.”

„Pfff, az lehetetlen!”

„Nem, esküszöm, sőt még Drogbával is találkoztam.”

„Pfff, te hazudsz. Drogba nem találkozik kölykökkel, akik Bondyból származnak. Az lehetetlen!”

Akkor még nem volt telefonom, így megkértem édesapámat, hogy adja oda a telefonját. Amint megmutattam a képeket, amiket Londonban készítettünk, végre hittek nekem. De a legfontosabb az egészben az volt, hogy nem voltak rám féltékenyek. Csak ámuldoztak, és sosem felejtem el, amit akkor mondtak. Még mindig fel tudom intézni, hiszen éppen az AS Bondy öltözőjében voltunk.

„Kylian el tudsz vinni minket is oda?”

Olyan volt, mintha egy másik bolygóra jutottam volna el.

Így feleltem: „A tábornak már vége van. Sajnálom.”

Ránéztek a telefonra, nevettek és rázták a fejüket. „Kylian, ez olyan, mintha mi mindannyian megéltük volna veled ezt a pillanatot.”

Ilyen sokat jelent ez számunkra. Eljutni ilyen helyekre olyan, mintha egy másik bolygóra utaznánk el.

A Chelsea után könyörögtem a szüleimnek, hogy engedjenek el egy nagyobb klubhoz. De meg kell értenetek a szüleimet is. Azt akarták, hogy otthon maradjak, és így gyerek maradhassak, aki normális életet él. Akkor még nem értettem meg őket, de valójában ez volt a lehető legjobb, ami velem történhetett. Rengeteg nehéz leckét tanultam meg, amit egy akadémiánál nem tudtam volna.

Édesapám volt az edzőm 10 évig és még akkor is, amikor elkezdtem edzeni a Clairefontaine akadémián. Elképesztő volt. Ez a világ egyik legjobb akadémiája a világon. De hétvégente hazautaztam, hogy édesapám félprofi csapatában, az AS Bondyban futballozhassak. Ő nem tolerálta ezt az extra akadémiai kitérőmet.

Ez vicces, mert általában a clairfontane-i edzőm szavai jártak a fejemben, mikor hazaérkeztem. Ő mindig azt hangsúlyozta, hogy fejlesztenünk kell a gyengébb lábamat. Az akadémián minden a képességeink csiszolásáról szólt. De Bondy volt a való élet. Ott a félprofi ligában való bentmaradás volt a cél. A lényeg a győzelem volt.

Az egyik hétvégén Bondyban játszottam és megkaptam a labdát a szélen. A jobb lábamon volt a labda, teljesen egyedül álltam. A tökéletes helyzet volt, szinte hallottam magamban az akadémiai edzőm szavait: „Kylian, fejleszd a bal lábadat!”

Megpróbáltam egy hosszú indítást a gyengébb lábammal, de teljesen elrontottam. Az ellenfél megszerezte a labdát, visszatámadott, édesapám pedig ki tudott volna nyírni. Még mindig hallom kiabálni.

„Kylian, nem azért vagy itt, hogy a clairfontaine-i tudásodat csillogtasd! Itt egy bajnokágban kell játszanod! Visszamehetsz az akadémiára és játszhatsz a csodás pályádon! De ez itt Bondy! Nekünk is van életünk!”

Ezt a leckét még mindig magammal cipelem mindenhova. Édesapám tudta, hogy le kell hoznia a felhők közül, hogy két lábbal a földön maradjak.

Aztán nem sokkal a tizennegyedik születésnapom előtt hatalmas meglepetés ért. Édesapámat valaki felhívta a Real Madridtól és azt akarták, hogy menjek el Spanyolországba egy edzésre a nyári szünet alatt. Ez döbbenetes volt, hiszen ezt mondták édesapámnak: „Zidane látni szeretné a fiadat”. Ebben az időben ő volt a sportigazgató a klubnál. Ismét a fellegekben jártam.

Nem volt egyszerű, hiszen játékosmegfigyelők jártak a mérkőzéseinkre, így kaptam némi figyelmet a médiától. 13 évesen még nem tudod, hogy miként kell ezt kezelni. Hatalmas volt rajtam a nyomás, és a családom meg akart védeni engem.

De közeledett a tizennegyedik születésnapom, és nem tudtam, hogy a szüleim már mindent megbeszéltek a klubbal. Ajándékként elvittek Madridba. Micsoda meglepetés volt!

Hiszitek vagy sem, senkinek sem mondtuk el, hogy hová utazunk. Még a legközelebbi barátaimnak sem, hiszen túl ideges voltam. Nem akartam csalódást okozni a környéknek, ha esetleg rosszul sülnek el a dolgok.

Sosem felejtem el a pillanatot, amikor megérkeztünk az edzőcentrumhoz a repülőtérről. Zidane a parkolóban várt minket az autója mellett, ami természetesen gyönyörű volt. Köszöntünk, ő pedig felajánlotta, hogy elvisz engem az edzésre. Az első ülésre mutatott és így szólt: „Gyerünk, szállj csak be!”

Teljesen lefagytam és csak ennyit tudtam kérdezni: „Vegyem le a cipőmet?”

Nem tudom miért mondtam ezt, de mégiscsak Zizou autója volt.

Ő nagyon viccesnek találta ezt, és csak ennyit mondott: „Természetesen nem kell, gyere, pattanj be!”

Elvitt az edzőpályára, én meg csak arra tudtam gondolni, hogy éppen Zidane kocsijában ülök. Kylian vagyok Bondyból. Ez nem lehet a valóság. Biztosan éppen alszom a repülőn. Néha, ha valamit valóban meg is élsz, úgy érzed, hogy álmodod azt. Ilyen érzés volt az oroszországi világbajnokság is.

Tudjátok, a világbajnokságot nem felnőttként élitek meg, hanem gyerekként. Az összes emlék közül sosem fogom elfelejteni azt, amikor az Ausztrália elleni találkozó előtt várakoztunk a folyóson. Akkor jöttem csak rá igazán, hogy hol is vagyok. Összenéztünk Dembélével, csak mosolyogtunk és ráztuk a fejünket.

Így szóltam: „Nézz ránk! A fiú Évreux-ból és a srác Bondyból a világbajnokságon fog játszani.”

Csak ennyit felelt: „Esküszöm, el sem hiszem.”

Kisétáltunk a pályára a hátunk mögött 65 millió emberrel. Amikor meghallottam a La Marseillaise-t, akkor sírni tudtam volna.

Érdekes, hogy közülünk, akik azon a nyáron megnyerték a trófeát, a legtöbben külvárosi negyedekben nőttünk fel. A banlieues-i srácok. A kulturális olvasztótégely. A környék, ahol rengeteg nyelvet hallasz, ha végigsétálsz az utcákon. A hely, ahol 15 kezet rázol meg, nem 14-et és nem is 10-et.

A gyerekeknek Bondyban.

A kölyköknek az Île-de-France-ban.

A srácoknak a banlieues-ben.

Franciák vagyunk. Franciák vagytok.

Mi vagyunk az őrült álmodozók, és szerencsénkre az álmok nem kerülnek semmibe. Sőt, ami azt illeti, ingyen vannak.

Szívélyes üdvözlettel,

Kylian, Bondyból.