Egy legenda felemelkedése, majd bukása: Luís Figo a Barcelonánál
„Sírnak a fehérek. Gratuláció a bajnoknak.”
E lelkesen kiáltott szavak Luís Figo száját hagyták el, amikor a Sant Jaume téren található Katalóniai Autonóm Körzet kormányépületének egyik erkélyén állt. 1998 áprilisában járunk, a Barcelona együttese pedig mindössze 11 nap leforgása alatt elhódította a spanyol bajnoki címet és a Király-kupát is. Katalónia ünnepelt, a rendkívüli eseményre pedig hatalmas tömeg gyűlt össze, mely egy emberként éltette a tartomány új „királyát”. Az ünnepelt nem más volt, mint Luís Figo, aki Pep Guardiola súlyosabb sérülése miatt ekkor első számú csapatkapitánya volt a katalán alakulatnak – és ettől a naptól kezdve őt tartották a vidék államfőjének is, már ami a futballt illeti.
Úgy tűnt, a Johan Cruyff lábnyomait követő Figót is arra teremtették, hogy magáévá tegye a katalán életérzést. Beszippantotta őt a világ e hipnotikus része, és habár nem Katalóniában született, az emberek elfogadták őt. Immáron egy volt közülük.
Két évvel később azonban történt valami.Az emberek már nem szeretettel, vágyakozással gondoltak rá. Érzéseiket felváltotta a fehér színben pompázó gyűlölet – és ezt egyetlen percig sem haboztak kimutatni.
Olyan sokat írtak és beszéltek már a Barcelona-szurkolók Figo iránt érzett undoráról, ahogy a 2000-es klubváltás szeszélyeiről, talányairól is, hogy ez mostanra már teljesen meghatározza az egykori szélső barcelonai pályafutásának imázsát.
Sőt! Valószínűleg a lelki szemeidre kell hagyatkoznod, ha Figót nem a királyi gárda habfehér szerelésében akarod elképzelni, még annak ellenére is, hogy a Santiago Bernabéu stadionban Luís lényegében csak egy volt a galaktikus szekeret húzó lovak közül, a Camp Nou-ban viszont ő maga volt a megtestesült futball, a csapat első számú matadora.
Figo nagyon jó úton járt ahhoz, hogy szentté avassa őt a barcelonai közönség, ekkor azonban hátat fordított nekik. Ennek eredményeként a rekordjait, az eredményeit és alapvetően az egész barcelonai időszakát elnyelte a történelem legsötétebb bugyra. Egy kicsit olyan, mintha soha nem is járt volna ott. A távozásával, pontosabban a célállomásának mivoltával járó fájdalom emléke azonban még ma is élénken él a szurkolók elméjében. Őt tényleg istenítették a Barçánál, az egykori pozitív érzelmek intenzitása pedig a jelenben is súlyos teherként nehezedik a culék vállára. Az ő szemükben ez egy árulás volt, mégpedig a megbocsájthatatlan fajtából.
Figót elképzelni a Barcelona gránátvörös-kék (mely egyébként helyesen lefordítva bíborvörös-kék lenne – a szerk. kieg.) mezében ma már nem több, mint egy délibáb, mely megbabonázza és becsapja az embert. Pedig ennek nem kellene szükségszerűen így lennie. Elég csak Michael Laudrup példájára gondolnunk, aki habár szintén Barcelonából igazolt Madrid fehérebbik felébe, neve mégsem forrt össze az árulással. Sőt, sokan a mai napig is inkább a Barçával azonosítják őt.
Figo 1995-ben érkezett meg Katalónia fővárosába, egy évvel Laudrup távozása után. A transzfert hatalmas felhajtás kísérte, mert a közvélemény már biztosra vette, hogy a portugál a Serie A egyik klubjához távozik a Sporting CP-től. Kevesen tudják, de előszerződést kötött a Juventusszal és a Parmával is, végül azonban a Barcelona játékosa lett 2,5 millió euró ellenében.
Az 1995/96-os volt Cruyff utolsó szezonja a Barcelona kispadján, Figo pedig megkapta tőle a szükséges időt és mozgásteret, hogy beilleszkedhessen az új környezetbe. „Mindössze” olyan labdarúgókkal kellett megküzdenie a posztján, mint az egykor elképesztően tehetséges, ám hamarosan távozó Gheorghe Hagi, José Mari Bakero és a sérülésektől szenvedő Robert Prosinečki.
A bajnokságban elért harmadik hely, a Király-kupa döntőjének elveszítése a duplázó Atléticóval szemben, valamint az UEFA-kupa elődöntőjében elszenvedett Bayern München elleni vereség Cruyff edzősködésének végét jelentették. De a holland legenda távozása mögött álló okok közül mégsem a pályán mutatott teljesítmény, hanem az elnökkel való hatalmi viszály volt a legjelentősebb indok a közös munka befejezésére.
A Cruyff utáni világ Figo felemelkedését és megerősödését hozta el, míg a váltás másoknak épp az ellenkezőjét jelentette. Ha csapatszinten nem is, egyénileg mindenképp sikersztori volt Figo számára az 1995/96-os szezon. A Santiago Bernabéuban belekóstolhatott az El Clásicók hangulatába is, méghozzá egy olyan Real Madrid ellen, melynek középpályáján egy bizonyos Luís Enrique is ott rúgta a bőrt. A meccs döntetlennel végződött, a visszavágó pedig a Barcelona sikerével ért véget, méghozzá 3-0 arányban, ahol a második gólt maga Figo lőtte a második félidőben.
A ’96-os Európa-bajnokság csak tovább öregbítette Figo hírnevét. A portugál válogatottban akkor egy igazi aranygeneráció futballozott, Rui Costával, João Pintóval, no meg persze Figóval. Ők voltak a „szexi foci” megtestesítői, ahogy Ruud Gullit nevezte őket. Egy elképesztően tehetséges triumvirátusról beszélünk: ők voltak, akik győzelemre vezették a korosztályos válogatottat az 1991-es ifjúsági világbajnokságon, s az ő nevük fémjelezte az 1989-ben U16-os vb-elődöntőig jutó csapatot is.
Az 1996-os Eb azonban más közhangulatot hozott: a csapat nagy meglepetésre vereséget szenvedett Csehországtól a negyeddöntőben, s így a portugálok búcsúzni kényszerültek a tornától. Ezzel egy időben indult meg Figo lejtmenete is. Éppen akkor, amikor klubszinten megindult a legnagyobbak közé vezető úton.
A Cruyff helyét átvevő Bobby Robson a változás szelét hozta a Camp Nou-ba. A klub komoly igazolásokba fogott: a Realtól Luis Enrique érkezett, a PSV-től Ronaldo, míg Vitor Baíát Robson előző csapatától, a Portótól sikerült a katalán fővárosba csábítani, Hristo Stoichkov pedig egy év parmai kitérő után tért vissza a csapathoz.
Az előző néhány év polgárháborúinak puskaporszaga helyett Robson a generációváltás újult illatát hozta magával. Az 1996/97-es idénynek pozitívan és nyájas naivitással indult neki a Barcelona. A ligában azonban mindig másfél lépéssel a Madrid mögött jártak, bár a hajrára két pontra csökkentették a hátrányukat a Fabio Capello vezette fővárosiakkal szemben.
A bajnokság tehát csalódást hozott a katalánoknak, ám a hazai és nemzetközi kupában érkezett a kompenzáció. A Barcelona 1-0-ra győzedelmeskedett a PSG ellen a rotterdami KEK-döntőben, míg a Király-kupa fináléjában – melyet a Santiago Bernabéuban rendeztek meg – kétszer is hátrányból egyenlítve harcolt ki hosszabbítást a Real Betis csapata ellen, hogy aztán ott is győzedelmeskedjen. A drámai mérkőzésen Figo kétszer is betalált, második gólja egyben a győzelmet jelentette csapata számára.
Az 1996/97-es szezon előremutató sikereinek ellenére a vezetők ismét változásokat eszközöltek. Robsont eltávolították az edzői pozícióból, s más, irodai feladatokat kapott a vezetőségben. A helyét Louis van Gaal vette át, a klub számlájára pedig jelentős összegű pénz is érkezett, méghozzá Ronaldo eladásából, aki az olasz Interhez távozott.
S miközben a megújulás újabb lendületet kívánt venni Barcelonában, Figo megint csak ott találta magát a változások közepén, mint az egyik utolsó állandó és változatlan oszlop, aki egyre csak erősödik, s ezzel együtt elnyeri a szurkolók maximális tiszteletét.
Robson a látványos taktikai gyengeségei, valamint a nem kellően szilárd védelmi vonala miatt kellett hogy távozzon. A Barcelona úgy végzett a bajnokság második helyén a Real Madrid mögött a '96/97-es idényben, hogy Robson csapata 102 gólt szerzett és mindössze 48-at kapott.
Egy évvel később történt a már említett eset: Figo ott állt a katalán kormány palotájának erkélyén, a duplázó barcelonai klub kapitányaként. Szemet gyönyörködtető futballjának immáron társa is akadt Rivaldo személyében, mégis ott volt a levegőben egy bizonyos fokú „megtévesztés”, ahogy azt van Gaal csapatainál már több ízben megtapasztalhattuk.
Hiába a címek, az a csapat nem csillogott annyira, mint azt sokan gondolnák: a gárda 24 találattal szerzett kevesebbet, mint Robson utolsó évében, ráadásul 8-cal több gólt kaptak. A holland szakember egy sokkal inkább az eredményekre koncentráló csapatot rakott össze, amely a Király-kupa döntőjében is csak büntetőkkel verte meg a tíz emberrel küzdő Mallorcát.
Ahogy korábban is, a politikai problémák újra megjelentek a Camp Nou-ban. A csapat a centenáriumi évében megőrizte a bajnoki címét, igaz, ez alapvető elvárás volt. A vezetőség elvárta volna azt is, hogy a klub ott legyen a hazai pályán megrendezett Bajnokok Ligája-döntőben, ám a csapat kiesett a sorozat csoportkörében.
Figo, aki Portugáliával nem jutott be az 1998-as világbajnokság döntőjébe, 1999 nyarára egyre élénkebben érezte a presztízs hiányát. Tudta, hogy a culék imádják, ugyanakkor a klubja nem tartotta elég nagy becsben őt. Arra vágyott, hogy a legelőkelőbb helyen legyen. Azt akarta, hogy sokkal szélesebb körben elismerjék tehetségét. Első körben persze az volt a vágya, hogy mindez a Barcelonában valósuljon meg, a klubban és a városban, amit lényegében saját magáénak érzett.
Figo utolsó barcelonai idénye tele volt belső konfliktusokkal, beleértve itt a klub, valamint a saját, személyes problémáit. Van Gaal elárasztotta a csapatot holland játékosokkal, ez pedig törést eredményezett az öltözőben. Ruud Hesp, Michael Reiziger, Frank és Ronald de Boer, Phillip Cocu, Bolo Zenden, Winston Bogarde és Patrick Kluivert is a holland tréner első 12 hónapja alatt érkeztek. Külön feszültség volt az edző és Rivaldo között is, hiszen a brazil játékos nem azon a poszton akart játszani, ahová a holland kényszerítette.
Az 1999-es, valamint a 2000-es esztendőben Figo a gyűlölet középpontjában találta magát. A Barça nem tudta elűzni a gomolygó viharfelhőket, hiszen a Deportivo de La Coruña megszerezte története első bajnoki címét, igaz, az európai porondon előreléptek, a negyeddöntőben ráadásul meglehetősen váratlan fordítást vittek véghez a Chelsea ellen. Az a Barcelona azonban egy olyan csapat volt, amely belülről marta önmagát.
Figo teljesítménye döntő jelentőséggel bírt a Bajnokok Ligája-menetelésben, ám a negyeddöntő mindkét mérkőzésén begyűjtött egy sárgalapot, így ki kellett hagynia a Valencia elleni elődöntő első mérkőzését. Ez volt az az este, amikor pályafutásában hatalmas fordulat állt be.
A portugál a lelátóról nézte végig, hogy miként zúzza porrá Héctor Cúper alakulata a Barcelonát. A 4-1-es végeredmény kemény feladat elé állította a visszavágó előtt van Gaal csapatát. A szurkolók persze abban reménykedtek, hogy egy El Clásicót nyerhetnek meg a döntőben.
A culék minden reménye Figóban volt, ismét, ám ez már túlságosan nagy falatnak bizonyult: a Barcelona kiesett az elődöntőben. Az volt az utolsó alkalom, hogy a portugál a katalán csapat mezében futott ki a Camp Nou gyepére.
A 2000-es Európa-bajnokságon Figo az elődöntőig segítette Portugáliát. A tornát követően hamar közhírré tétetett, hogy Florentino Pérez megnyerte a Real Madridnál esedékes elnökválasztást. Az egész ügy pikantériája, hogy az azóta világhírű üzletember azzal kampányolt, hogy kész kivásárolni a portugál csillagot a Barcelonából.
Figo 27 éves volt, ereje teljében, karrierje csúcsán – és ekkor megtörtént az elképzelhetetlen. A portugál támadó középpályás nemcsak a világ legdrágább futballistájává vált, átigazolása egyben egy eddig átléphetetlen választóvonal romba dőlését is jelentette. Azon túl, hogy Figo az egyik ősi riválist cserélte le a másikra, az idealista, függetlenségpárti katalánoktól távozott a centralizált, egységes Spanyolország „kirakatába”. Nem önmagával a távozásával volt a probléma, hanem azzal, hogy melyik klub csábította el őt. Barcelona hőse, a csapatkapitány, a zászlóvivő átpártolt a gyűlölt ellenséghez.
A döntése nem maradt ellenreakció nélkül. Intenzív gyűlölethullám fogadta minden egyes visszatérését a Camp Nou-ba: egy óriási méretű, Figo arcképével ellátott bankjegy; egy irányába hajított disznófej; a Barcelona vezetőségének kérése az UEFA felé, hogy távolítsák el Figót a 2015-ös BL-döntő előtti stúdióbeszélgetésre meghívott Barça-szakértők közül – a listát sokáig lehetne folytatni. Hírhedt klubváltásának emléke még ma, 2017-ben is él.
S hogy mi ennek az oka? Egyszerűen az, hogy Figo elképzelhetetlenül sokat jelentett a Barcelona szurkolóinak és magának a klubnak is, döntésével pedig minden culénak fájdalmat okozott. Manapság már nehéz is felidézni az emléket, hogy Figo egykoron a gránátvörös-kékek játékosa volt. Amikor Louis van Gaal távozott a csapattól 2000-ben, Figónak ismét a porból felemelkedő megváltó bőrébe kellett volna belebújnia – döntésével azonban egy valóságos homokvihart szabadított el.
Tényleg Zidane a legalkalmasabb ember a feladatra?
Viktor
Nos, az talán mindenki számára világos lehet, hogy egy alapvetően zseniális képességű társaság nem felejtett el focizni pár hónap alatt. Mindazonáltal egy bonyolult szerkezetben is elég egyetlen fogaskerék, ami nem úgy működik, mint a többi, és máris használhatatlan szinte az egész masina. Lehet szidni az átigazolási szezont (mondjuk szerintem azt pont felesleges, de ez már egy másik cikk témája lehetne), meg a csatárok hatékonyságának megyei szintre való lezüllését, és mindenki megtalálhatja a maga részigazságait abban a nagy egyenletben, ami a Real Madridot leírja. Mégis a pályán látottakért (és nem látottakért) egy ember felel, és ez nem más, mint Zinédine Zidane.
Mielőtt bárki beleesne abba a hibába, hogy következetlenül, habzó szájjal, vérben forgó szemekkel vágja vissza, hogy egy üldöznivaló bolond vagyok, hogy elküldeném azt az embert, aki instant feltöltötte a vitrint a legfrissebb áruval, jelezném szerényen feltartott kézzel megszakítva az előrehaladott gondolatmenetet – szó sincs ilyesmiről. Mindazonáltal a múlt eredménysorába történő fátyolos tekintetű révedés, és magasztos hőskölteményekre, és a nagy csaták emlékeire támaszkodás az egyes számú lépés a trónról való leszédülés lassú és fájdalmas folyamatában. A történelmi eredmények, sikerek eszmei értéke vitathatatlan – azonban az idei mérkőzéseken nem jelent hendikepet az, hogy Pérez hány serleg fülét masszírozta meg a klub fotósai előtt az elmúlt pár évben. És így, a jelent és a jövőt a múlt papíron elért eredményeire alapozni önmagában egy hibás kiindulási pont. A türelmet mindenki megérdemli, és az különösen, aki megannyi ünnepléssel teli, önfeledt órát okozott a világ minden táján, szurkolók millióinak. De a klubokban emberek fociznak, emberek irányítanak, emberek hoznak súlyos döntéseket, és mindennap pontok, pályafutások, eurókötegek forognak kockán. Aki pedig dolgozik, az hibázik. És aki egy kicsit is szereti azt a csapatot, akinek szurkol (jelen esetben a Real Madridot), annak azt hiszem valahol kötelessége a megfelelő módon és formában jeleznie a nemtetszését, ahelyett, hogy szemet hunyva a problémák felett dédelgeti a múlt emlékeit.
Térjünk is vissza Zidane-ra, és a talán néhányatokban halványan megfogalmazódó kérdésre, hogy rendben, ha csillogó hajú mesterünkben látom az akadályt, akkor miért nem szeretném mégsem, ha elmenne. Mert egy topklub irányításának elbírása, annak sztárallűrjeivel, az igazán nagy találkozókon mutatott meggyőző sikerráta, és a pozitív emberi tulajdonságok hármasa nagyon kevés nagy edző sajátja. Zidane egy egyéniség volt már a pályán is, és ez edzőként sem változott. Egy egyszerű ember mondhat egy szót, egy mondatot a játékosoknak, ha ugyanez a mondat a francia menedzser szájából hangzik el, annak ereje van. Ő egy olyan személy, olyan személyiséggel, akire rászabták a madridi címerrel hímzett öltönyt, és ez még akkor is igaz, ha mellette kötelező megemlíteni, hogy a játék taktikai részében, a mérkőzések alakításában, és a játék képe alapján az egyes játékhelyzetek elemzésében és javításában rendkívül gyenge ezen a szinten. Ezzel nem is lenne akkora probléma, ha lenne olyan ember a szűkebb stábban, akinek a kisujjában van az adatelemzés, a kerethez alakított világos rendszerbeli elképzelés, és azok a további játékelemek, melyek a topjátékosok erősségeire építenek. De úgy tűnik, hogy vagy nincs ilyen ember, vagy (amit már inkább el tudok képzelni) egyszerűen nem kap akkora szerepet, amekkorát kellene. A motivációval, a kért dolgok átadásával nincs probléma, és sérülések ide vagy oda, Pintusék munkáját dicséri, hogy a Real Madrid tavasszal is kirobbanó erőnléttel bírt, szemben az enerváltabbnak, kizsigereltebbnek ható ellenfelekkel szemben. De amikor a „mágnestáblán” kellene megfelelő helyre húzni az ikszeket és a szaggatott nyilakat, akkor bizony megáll a tudomány. De melyek azok az összetevők, amelyet fel kellene tudni ismerni, és javítani is lehet? Különítsünk el három nagy egységet, a labda nélküli szituációkat, a labdás szituációkat, és a játékon kívüli helyzeteket.
I. Labda nélküli szituációk
Letámadás szervezettségének és intenzitásának hiánya
Ez már rögtön egy nagy hiányosság, hiszen az ellenfél védekező harmadában megszerzett labda hatalmas lehetőséggel kecsegtet. Ehhez azonban kényszerhelyzetbe kellene kergetni az ellenfelet, és hibázásra kell késztetni, ami pedig egyszerűen nincs meg. Ellenfeleink különösebb probléma nélkül hozhatják ki a labdát, ha akarják, ha van is valami presszingre utaló nyom, az maximum az ellenfél térfelének nagyobb létszámú megszállása, ami nem egyenlő a letámadással, ugyanis az ahhoz szükséges gyors, intenzív mozgások nem találhatóak meg. Sőt, ha a labda valamely emberünk mögé kerül ilyen helyzetben, morózus visszakocogással konstatálja többnyire a helyzetet.
A saját térfél hanyag levédekezése
Ez a folyamat általában mínusz két emberrel indul, hiszen Benzema és Ronaldo alanyi jogon vannak felmentve a védekezés alól, amit előszeretettel használnak ki az aktuális ellenfelek. Emellett védekezésben (is) kevés a labda nélküli mozgás, számos passzfolyosó marad üresen és levédekezetlenül, amelyek kihasználása után pánikhangulatban próbálják a védők és középpályások menteni a helyzetet, amely a pálya egy más pontján üresedést eredményez – ezt szerencsére nem minden ellenfél tudja a szerényebb egyéni képességek miatt kihasználni. Ahol azonban van egy taktika, amely ezekre is épít, ott komoly előnyt jelenthet ez a Reallal szemben. Vegyük a Girona első góljánál mutatottakat: Ronaldo és Benzema nem védekeznek, Casemiro és Kroos pedig pozíción kívül vannak, így a bedobást követően a Girona játékosa könnyen a kapu előterébe keveredett, még egy taktikai faulttal sem sikerült megállítani, és ketten bolondot csináltak 5-6 emberből, könnyedén. Emellett megfigyelhető, hogy a térfél közepén sincs akarat és rendszer sem a labdaszerzést tekintve, ezért egy kiesőjelölt is megfelelő lelkesedéssel és taktikával meccsenként többször odakeveredhet a kaputól 20-25 méterre középre, ahol a védők a tizenhatosig seggelnek, a középpályások pozíción kívül vannak, a csatárok pedig popcornnal a kézben mindezt végignézik. Casemiro esetében számtalanszor feltűnik, hogy nem tudja kihasználni a védekező képességeit tökéletesen a helyezkedésének hiányosságai miatt, de ez támadásban is megfigyelhető (erről később). Kroos önmagához képest valamelyest fejlődött, de a jelenlegi gálakezdő négy játékosa közül ő tud a legkevésbé védekezni, amelyet intenzitással sem pótol, ezért folyamatos késésben, lemaradásban van a játék ezen szegmensében (a visszakocogások, inaktív passzfolyosók levédekezése). Modric esetében a szíve sokat segít, és ő a helyezkedéseket is érzi, de egyedül kevés, Isco viszont dicsérhető, hiszen láthatóan sokat fejlődött a játék defenzív részében is, és többször ér vissza a tizenhatos előterébe szerelni. Kérdés, hogy a Modrichoz hasonló, de védekezésben keményebb Ceballos miért van ennyit jegelve, és hogy Kovacic (akinek a hiánya óriási érvágás) mekkora szerepet fog kapni a felépülés után.
II. Labdás szituációk
Labdakihozatal
A teljes ötlettelenség, és a pressziótól való megrettenés, mely a rossz helyezkedésekből, és nagyban vizsgálva a csapatrészek közötti hézagokból adódik. A középpályások és a szélsőhátvédek nem mindig nyújtanak megfelelő támogatást a kapusnak és a belső védőknek, a csatárok pedig semmilyet. Ezáltal nagyon sokszor fel kell ívelni a labdát teljesen előre, vagy minimum át kell forgatni valamelyik oldalra, vagy egyik oldalról a másikra a labdát. Itt pedig már fennáll az esetlegesség, hiszen Kroos, Modric, Isco, Achraf (egészséges esetben Carvajal) vagy Marcelo nem sűrűn nyernek fejpárbajokat alkatuknál fogva, de még Ronaldót is könnyen el tudják nyomni egy kiszámítható felívelésnél, az ellenfél támadásánál. Innen pedig jönnek a labda nélküli, védekezésben fentebb már említett problémák.
Ha egy középpályásunkhoz el is jut a labda, a szélsőhátvédek általában akadályozva vannak, Casemirón hirtelen 10-es mez lesz és megszállja Kaká szelleme, a támadók pedig már ismét messze járnak, mintha menekülnének a labda elől. Így sokszor visszapassz, szerencsésebb esetben egy pontos átforgatás, hosszú indítás, esetleg egyéni megindulás van, amelyben Iscón kívül a dögrováson lévő Kovacic ért, előbbi pedig ha vissza is jön mélyre, a kezdőkörben szembesülhet vele, hogy elfogytak a játszótársak, meg a levegő is.
A támadóharmad
Ha sikerül is eljutni az ellenfél védekező szekciójába, akkor egy dörzsöltebb edző ellátja a fiait egy 5-4-1-es védekezési sémával, amivel tökéletesen ki lehet nyírni a Real Madrid védekezését, az ellenfél egyébként játékban használt rendszerétől függetlenül. Ilyenkor a madridiak támadásépítése három jellegzetes sémát mutat. Az első a védelem mögé beívelt, belőtt labdák, de mivel magasan helyezkednek a csatárok, és emellé jelentős létszámfölényben vannak a védők, vagy labdavesztéssel végződik a támadás (túl hosszú indítás, kifutó kapus, védő elfejeli), vagy a támadó, ha meg is szerzi a labdát, pozíción kívül van védőkkel a nyakán. A második a távoli lövések, amely a három közül a leghatékonyabb is lehetne, mégsem az, mivel tudatos próbálkozások mellett sok elkeseredett, utolsó mentsvárként jelen lévő lövési kísérletet is láthatunk. A harmadik, a mindenki által imádott szélre kijátszott labdák, és a 6v2-es beívelések, csodavárással. Ezek a sajátosságok is a pozíciós hibákból erednek. A támadók a védőfalban őrlődnek, messze a többiektől, általában megjátszhatatlan, vagy nehezen megjátszható helyzetben, a középpályán Casemiro teljesen szabadkezet kap, ami esetében nem túl egészséges, Modric és Kroos amellett hogy egyre kevesebbszer bukkannak fel második hullámban, nincsenek életük formájában. A szélsőhátvédek pedig ívelőgépek csupán, és az esetek csekély részében láthatunk tőlük egy okos betörést, laposan belőtt labdát, vagy második hullámba visszakészített passzt (és akkor itt érdemes megnézni a BL-döntő góljait, helyzeteit és értetlenkedni, hogy ezek ott miért tudtak meglenni).
Szabadrúgások, közelről, távolról
Nincsenek figurák, kiszámíthatatlan szituk. Az egyetlen igazán kreatív megoldást ebben a naptári évben, májusban jegyezhettük fel, a csereközéphátvédünk által (nem várta meg, hogy sípszó kelljen, hanem mindenkit megelőzve tekert az alsó sarokba). Ha ívelés, akkor általában Kroos, és ugyanarra a három fejre (Ronaldo, Ramos, Varane), ha közeli lövés, akkor Ronaldo, bármerre (visszaemlékezve a közelmúltból rémlik egyetlenegy helyzet, amikor CR belöbbölte a labdát fejre, amire senki nem is számított – egyből veszélyes is volt. Szóval nincsenek figurák, itt is főleg erőből, némileg technikából próbálunk megélni agy helyett. Egy váratlan lepasszolt, kipasszolt, belöbbölt labda, akármi, ami felkészületlenül éri az ellenfelet, vagy legalább álljon oda egyszer-egyszer más is a közelihez, stb.
Szögletek
Voltak, de eltűntek. Illetve szögleteink vannak, de szinte semmilyen hatékonysággal. Ezekre vagy jobban felkészültek az ellenfelek, vagy mi nem foglalkoztunk vele és fejlesztettük kellőképp, de gyanítom, hogy inkább mindkettő. Mindenesetre megmosolyogtató, hogy a kényszer szülte ívelgetős taktikával járó fejesgólok nem voltak szépek, de legalább az eredményeket hozta, most nemhogy eredményeket, de már gólokat sem hoz. Elgondolkodtató, és nem írnám kizárólag a szerencse számlájára (de az is struccpolitika, ha azt mondjuk, hogy bizonyos helyzetekben nem ölelt minket át szorosan Fortuna asszony).
III. Pályán kívüli események
Alapfelállás
A nyilvánvalóan hamvába dőlt BBC és a 4-3-3 intézményének elhagyásához Bale sérülése vezetett, amelynek segítségével talán a BL-döntős győzelem sem lehetett volna elérhető. Átálltunk így általánosságban ehhez a 4-4-2-es rendszerre, ami azonban továbbra sem teljesen tökéletes, hiszen Ronaldo és Benzema nagyon sokszor akadályozzák egymást (nem megjátszhatóak), messze helyezkednek a középpályásoktól, nem mozognak vissza – és ami a legnagyobb gond: semmi motivációjuk nincs úgy, hogy Bale sérült (és nem alaptalan gondolat, hogy ha egészséges lenne is lenne helye), Mayoralt pedig még Zidane sem kezeli a támadók konkurenciájának (csupán kiegészítő ember). Ellenben ha Ronaldo egy szem támadóként lenne elöl (mint a tökéletes befejező), a középpályáról öt embert lehetne a nyolcból felpakolni, tartalék is maradna, Benzema csereként talán motiváltabban tudna pályára lépni, Ronaldót pedig jobban motiválná a francia padozása, mint Mayoral lelátón szotyizgatása.
A mérkőzésbe belenyúlás
Zidane idén (de ez korábban is megfigyelhető volt) későn és rosszul cserél. Későn, mert a 60. perc előtt akkor sem nyúl a szerkezetbe, ha olyan jellegű hiba van a gépezetben ami szemre is egyértelműnek látszik, és rosszul, mert vagy nem a megfelelő ember jön be, vagy a szerkezetet módosítja hibásan. Egy-egy kiragadott példa csupán: embert tekintve Lucas lehet a példa, akinek hatalmas szíve van, és küzd becsülettel, de nagyon rossz formát mutat fél éve, és képességeit korlátozva adogatógépnek van használva. Igaz, nem a magabiztosság szobra a kapu előtt, de beljebb érdemes lenne a remélt két irányító egyikének helyén szerepeltetni olykor, hiszen képességei alapján itt is megállná a helyét. De szélre teljesen felesleges őt is, és azt az Asensiót is behozni, aki meg technikája, stílusa alapján secondary strikerként, vagy tízesként a leghatékonyabb. És ezzel át tudunk kötni a rendszerbe való belenyúlásra, amely abszolút a pánik jeleit szokta mutatni. A Betis és a Girona ellen is szélre erősítve ívelgettünk, csak most nem 6v2-be hanem 7v3-ba vagy 8v4-be, amiből amellett, hogy semmit nem értünk el, nyertük a kontrákat folyamatosan.
Nyilatkozatok
Ezt a végére hagytam, hiszen Zidane érthető módon nem szapulja a játékosait a sajtó előtt, azonban egy-egy karakteresebb, karakánabb nyilatkozat elvárható lenne tőle adott esetben – mint például mostanság. Nem kell ráborítani a csapatra az asztalt, de annak világosan hangot kell adni, ha valami nem megy jól, és némi iránymutatást kell adni a skatulyából előhúzott sablonok helyett.
Csabi
Azt hiszem, Viktor egész szépen kifejtette azt a részt, amely Zidane-nal és a francia felelősségével kapcsolatos, túl sok mindent ehhez nem is szeretnék hozzátenni, és őszintén, nem is lenne túlságosan egyszerű. Több dologban egyetértek, főleg ami a játék taktikai elemeit illeti, és igen, én sem szeretném, ha távozna a francia mester. Annyit szeretnék hozzátenni mindehhez, hogy ezek a gyengeségek tavaly is pontosan ugyanígy kijöttek, ordítva próbáltak eljutni a tudatunkig, ám mégsem találkoztunk annyi habzó szájú emberrel, mit az elmúlt napokban. Hogy miért? Mert mindig jött egy gól az utolsó tíz percben, ha arra épp szükség volt. Ehhez a legtöbb esetben kellett némi szerencse (igen, mert most lényegében semmi sem megy be, ha helyzetekig el is jutunk, akkor viszont minden befelé pattant, gondolok itt Ramos fejeseire, vagy Morata góljaira), illetve kellettek olyan játékosok, akik a padról beszállva sokkal nagyobb ráhatással tudtak lenni a mérkőzésre.
És ha szívünkre tesszük a kezünket, nyugodtan bevallhatjuk, hogy most is szükségünk lenne egy Moratára, akinek lényegében a zacskójáról is befelé pattan a labda a legkritikusabb helyzetekben (legalább öt példát tudnék ennek igazolására mondani kapásból…). A padon jelenleg nincs olyan támadó, aki más stílust tudna hozni a csapatba, nincs egy igazi, vérbeli gólvágó, aki 20-30 percekre be tudna jönni, is keresné a gólszerzés lehetőségét. Emiatt fájhat igazán Mariano távozása is, akiről tudjuk, hogy ha bejönne, és a csapatnak a segítségére lenne szüksége, akkor minimum megdöglene a pályán – és csak úgy csapkodna karjaival a labdát kérve… Mert bizony minden mérkőzésen, kibújva a beadások rengetegéből, fel lehet fedezni egy-két olyan kulcspasszt, amit egy vérbeli támadó könnyedén gólra válthatna,
A másik, Zizouhoz köthető probléma, hogy nem használja ki a keret mélységét, legalábbis közel sem olyan hatékonyan, mint tavaly tette. Mindamellett, hogy nincs épkézláb támadó a padon, az új játékosokat egyszerűen nem meri használni. Hogy ennek mi az oka, azt valószínűleg ő sokkal jobban tudja, mint én, mindenesetre furcsa, hiszen tavaly pontosan az eredményezte a sikereket, hogy lényegében mindenki létfontosságú szerephez jutott. Most viszont fél Ceballost bedobni a második félidő közepén, helyette folyamatosan a Lucas-Asensio páros érkezik, ha ég a ház, és ahogy Viktor is említette, szerkezetileg ennek a váltásnak semmi értelme nincs, főleg Asensióra nézve, aki a szélre érkezve lényegében elveszíti minden olyan tulajdonságát, amivel képes lenne megfordítani egy mérkőzést, megváltoztatni annak képét.
Nem értem továbbá, hogy miért van az egész csapat beoltva átlövések ellen. Egy betömörülő – a spanyol alsóházi klubok 90 százaléka – csapattal szemben sokszor hatalmas segítséget jelenthet egy távolról elsütött rakéta, főleg a legreménytelenebb helyzetekben. Gondoljon csak mindenki Modrić tavalyi, Granada elleni győztes góljára… Idén viszont egyszerűen senki sem próbálkozik távoli lövésekkel, mi mindent be akarunk vinni, vagy be akarunk adni a kapu szájába – leginkább sajnos utóbbi a jellemző. Pedig nem egy olyan spíler van a pályán, akit klasszis rúgótechnikával áldott meg az ég. Ennek fényében tényleg nem teljesen értem, hogy mi a búbánatos ferde véreresért nem próbálkozik meg senki egy-egy bombával – ha nem is menne be, a lelkemnek jól esne, ha nem csak a középre ívelt labdákat látnám. Ez utóbbi – egyébként fájó pont – viszont több más összetevő eredménye, amire szeretnék egy kicsit kitérni a következő bekezdésben.
A legtöbben értetlenül állnak a beívelésekre épülő játékunkat látva, pedig nem nehéz megtalálni a választ a miértekre és a legjobb példákért nem is kell nagyon kutatni a közelmúltban. A jelenlegi támadósorunk képességeihez sajnos ez a játék fekszik a leginkább. Néhány évvel ezelőtt persze más volt a helyzet, most azonban ez a leghatékonyabb módja a helyzetek kidolgozásának, még akkor is, ha ez ilyen formában elsőre nevetségesnek tűnik. Az esetek nagy többségében a Ronaldo-Benzema páros operál elől (szerencse, hogy a francia nem orvosnak ment…), és bár a portugál évekkel ezelőtt a világ leggyorsabb labdarúgója volt – ennek a tulajdonságának rengeteg egyéni sikerét köszönhette -, mára viszont sebessége igencsak megkopott, és meglehetősen nehezen tudja pusztán erőből, sebességgel megverni a védőjét. Az elmúlt mérkőzéseken nem egy példát láthattunk arra, hogy Luka vagy Toni mélységi passzal próbálta meg kiugratni a portugált, ami elsőre nagyon jónak tűnt, ám elől egyszerűen hiányzott az a sebesség, amivel végig lehetett volna vinni a gyönyörű átadást és el lehetett volna robogni a kapuig. Sajnos Cé sem fiatalodik, így el kell fogadnunk, hogy játéka időről időre egyre statikusabbá válik majd. Mivel meglehetősen kevés elől a mozgás, és Ronaldo, valamint Benzema is a tizenhatoson belül élnek a leginkább, így elkerülhetetlen, hogy a boxon belülre kerüljön a labda, aminek a legegyszerűbb módja, főleg egy felállt védelemmel szemben, ha oldalról próbálják meg középre lőni a bogyót, hogy laposan vagy magasan, az már irreleváns – egyébként a BL-döntőben is így született a négy gólból kettő is. Szóval attól tartok, hogy ameddig nem történik olyan váltás, ami stílusváltozást eredményezne a támadósorban, azaz nem érkezik egy teljesen más típusú játékos a támadóharmadba, vagy amíg a Benzema-Ronaldo páros nem hajlandó/képes többet mozogni, addig a stíluson nehéz lesz változtatni.
Nem akartam túlságosan hosszúra nyújtani a mondandómat, de egy dolgot még mindenképp szeretnék megemlíteni: ez a jóllakottság. Ez a csapat leiskolázta a Barcelonát a spanyol szuperkupa küzdelmei során, ám sajnos egyre inkább úgy tűnik, hogy a srácok jóllaktak. Valljuk be őszintén, hogy elég sikeres négy esztendőt tudhatunk magunk mögött, az pedig emberi dolog, ha ilyenkor a játékosok elhiszik, hogy mindannyian császárok. Nem mondom, hogy helyénvaló, hiszen profikról van szó, de emberi, és elkerülhetetlen dolog. Na, pontosan ilyenkor van szükség egy erős edzői kézre, néhány verbális sallerre, amellyel vissza lehet rántani mindenkit a földre. Zizounak ebben most az eredmények is segítségére vannak, hiszen a srácok kapják a pofonokat rendesen – nem lehet egyszerű lenyelni egy Girona elleni vereséget. Viszont Zidane az, akinek össze kell rántania a csapatot, aki rendet kell, hogy tegyen a fejekben. Erre a feladatra viszont nincs nála alkalmasabb ember.
Kristóf
Ami számomra igencsak durva, hogy amit idén áprilisban, még a BL-es sikersorozat előtt gondoltam, azt szinte most is elmondhatnám. Annyi a különbség tavaszhoz (és persze az azt megelőző őszhöz és télhez) képest, hogy azóta csak még több probléma lett a csapat háza tájékán. Ami viszont gond volt akkor, az is megmaradt. Ugyanazt az ötlettelen, ívelgetős széklethalmazt kapjuk, mint akkor, ugyanazokkal az állandó hibákkal megtűzdelve. Mert lehetnek rossz eredmények, becsúszhatnak meglepő vereségek, de mikor a győztes meccseinken is olyan ocsmányan, ásításra késztetően és elképzelés nélkül játszunk, akkor azért nagyobb problémák vannak holmi motiválatlanságnál vagy néhányak pocsék formájánál. Tartom, hogy a „szép” és a „jó” foci továbbra is szubjektív fogalmak, de abban is biztos vagyok, hogy a futballtörténelem során ezt a „játékot”, amit jelenleg szeretett csapatunk letesz az asztalra, soha senki nem hívta volna szépnek vagy jónak. És mint látjuk, már nem is eredményes.
Mert az eredményesség sok esetben felmenti a szép foci alól a csapatot (bár nem nálam), de ha már az sincs meg, akkor tagadhatatlanok a súlyos problémák.
No, de ki a felelős ezekért?
Számomra egyértelmű a válasz: Zinédine Zidane.
Ám ettől függetlenül biztosan nem küldeném el ezt az egyesek szerint „utolsó, komolytalan kopasz bohócot”, biztos vagyok abban, hogy ő a megfelelő ember a padra, és nála ideálisabb trénere úgysem lesz a csapatnak. Zizou ismeri a keretet, hatással van a játékosokra, hatalmas respektje van, és mindannyian láttuk, mire képes, elég csak a megszerzett trófeákat számba venni, s az eredmények máris érte beszélnek. De az is biztos, hogy nem egy dologban változtatásokat kell eszközölnie, s így ő magának is meg kell változnia bizonyos szintig, ha nem akarja, hogy a rosszabb időszakok hatására egyszerűen kiutálják Madridból (volt már ilyenre példa a szurkolók körében).
Azért nem tudom a játékosokat felelőssé tenni a helyzetért, mert azt látom, hogy a fő problémák olyan szintűek, hogy ők azt nem lennének képesek megoldani, s felhatalmazásuk sem lenne rá, hogy megtegyék. Ilyen gond például az, hogy mára egyértelművé vált, hogy a Cristiano-Benzema-Mayoral hármassal nekifutni az idénynek kvázi öngyilkosság, de legalábbis a saját kezeink igencsak szoros megkötése. Az átigazolásokért pedig – ha az ezzel kapcsolatos hírek és nyilatkozatok igazak voltak – ezúttal már tényleg teljes egészében Zidane felelt, így ha ő nem akart igazolni támadót, Pérez hiába hozta volna ide fél Európát.
Ugyanígy Zidane sara, hogy nem használja eleget (s ha használja is, sokszor rosszul teszi ezt) a Ceballos fémjelezte B gárdát, és a kispadosoknak szinte semmilyen komolyabb szerep nem jut idén.
Mert ezek a játékosok nem felejtettek el focizni. Nem történt olyan rég, elég csak a tavasz szebbik részére visszagondolni, és máris látjuk, mit tudnak a jelenlegi keret tagjai. Benzema igenis meg tudott csinálni egy cselt, ha akart, és a mozgásával tökéletesen tudott teret nyitni a nálánál ügyesebb lábú befejezőknek. Ronaldo sem felejtett el mesterhármast lőni, és még mindig gyilkosak voltak a befejezései. Isco is tudta még, hogyan kell három embert egyszerre beültetni abba a bizonyos hintába, és Modric varázspálcája sem tört ketté. Ebben a keretben csupa kiváló játékos van, s mindegyiküktől láttunk már olyan konstans teljesítményt, amivel bebizonyították, hogy megérdemlik a Real Madrid mezét. Nyilvánvaló: pár hónap alatt nem lettek rosszabb játékosok.
Persze velük is vannak problémák. Benzema tényleg pocsék a befejezésekben, Ronaldo valóban sokszor csetlik-botlik, és olyan lassan fut, hogy rossz nézni stb. De lássuk már: tavasszal ugyanilyen hibákat vétett nem is egyszer, mégis vert egy mesterhármast az Atletinek, és szinte egymaga vitte BL-döntőbe a csapatot.
Van, amiért a játékosok a hibásak, de a rendszerszintű problémákért Zidane a felelős. Oké, hogy Mayoral és Benzema majdhogynem használhatatlanok góllövésben, de azért ne őket hibáztassuk már, hogy a középpályások tíz esetből kilencszer hátrafelé alibiznek, a kreativitást meg úgy kerülik, mint Bale a fodrászszalont. Kombinatív játék 0. Kreativitás 0. Persze a beadások jönnek, zsákszámra toljuk be a labdákat középre, ahol csak egy három embertől körülvett Ronaldo, meg egy nem éppen beadások befejezésére specializálódott Benzema várja azokat. Komolyan mondom, bármilyen játékot előbb meg tudnék érteni, de hogy mi a büdös francért kell minden labdát beadni a középen szabadon álló SENKINEK, azt soha nem fogom felfogni. És ez Zidane felelőssége: mondja meg ő, mit játsszon a csapat. Mert van itt nekünk kérem szépen jópár apró, kreatív játékosunk, remek lövőnk, akikkel hatvan másik játékot lehetne játszatni, csak pont ezt a sz*r beadogatósdit nem.
Azt mindenesetre láthatjuk: tavaly ugyanilyen rosszul játszottunk. Egy évvel ezelőtt például néhány nüansz döntött csupán, apró momentumoknak köszönhettük, hogy nem ugyanoda jutottunk, ahol jelenleg tanyázunk. A különbség annyi, hogy akkor szerencsénk volt a Ramos-fejesekkel, amik most valamiért nem jönnek (tavaly a Kapitány egymaga legalább 4 olyan meccset hozott, amit nélküle ugyanúgy elgironáztunk volna). Valamint volt itt egy Morata, egy Mariano, akik szintén nem kis részt vállaltak abból, hogy a majdnem elgironázott meccseink vége ne vereség legyen.
De arra egyszerűen nem lehet egy csapat játékát építeni, hogy majd Ramos jön és bólint. Tavaly a szerencse a mi oldalunkon állt. Mert meggyőződésem, ha nincs a Ramos-faktor, akkor ugyanott lettünk volna, mint most vagyunk.
Jelenleg viszont – amellett, hogy ZZ sok rossz döntést hoz – egyszerűen semmi sem játszik a kezünkre, ráadásul a keretből egy olyan játékos hiányzik, aki már önmagában a beadogatós játék tökéletes ellentéte: Mateo Kovacic. Mateo, aki egymaga tört át védelmeket, aki maga a megtestesült kreativitás, akivel csak kombinatívan lehet összejátszani, aki a jelenleg halott középső játékunkat egyetlen piruettel meg tudná változtatni, aki kényszerítőkkel operál, betör a tizenhatoson belülre, robbanékony stb.
Valamint azt sem értem, minek erőltetjük a labdabirtoklást, ha nem tudunk a bogyóval mit kezdeni. Ezt sosem értettem. Ha nem egy világverő csapat ellen játszunk, miért nem próbáljuk úgy megbontani az ellenfél csapategységét, hogy hagyjuk őket kibontakozni, majd átjátsszuk a rendezetlen védelmet, amihez kétségtelenül több releváns játékosunk van (Kova például ebben a legjobb, de említhetném Iscót is), mint az ívelgetős borzalomhoz.
Mindezek ellenére tökéletesen bízom Zidane-ban, mert láttuk, amit láttunk. Formaidőzítésben ő a legjobb, és mondjuk ki, BL-címvédésben sincs jobb nála. De a problémákat kezelni kell Mester. Reméljük, erre minél hamarabb sor is kerül.
Sergio Ramos: Piqué viselkedése mindig is példaértékű volt, még ha sokan nem is így gondolják
Ha a Girona elleni mérkőzésre gondolunk, elmondhatjuk, hogy olyan hazatérni egy ilyen mérkőzést követően, mintha az ember egy temetésen lett volna. Így van?
Az igaz, hogy nem jó érzés, hiszen egy ekkora klubnál nem ahhoz szoknak hozzá az emberek, hogy túl sok mérkőzést elveszítünk. Nem úgy értem, hogy ne tudnánk, milyen vereséget szenvedni, ugyanakkor mindig keserédes az ilyen helyzet. Fájdalmas úgy pontokat veszíteni, ahogy vasárnap tettük.
Zidane újra fogja nézni a mérkőzést?
Igen, a mester több alkalommal is újranézi majd, hogy levonhassa a következtetéseket.
Nagyon közel állsz Marcelóhoz, ahogy a testvéred, René is. A vasárnapi egy borzalmas, nagyon rossz mérkőzés volt, a visszajelzéseket olvasni fogjátok majd. Fáj látni, amiket róla írnak a lapok?
Vannak mérkőzések, amelyek után kritikákat kapunk, míg máskor elismernek minket. Ha őszinte akarok lenni, nem olvastam, hogy mit ír a sajtó. Tiszteletben tartom és megértem, hogy olyan világban élünk, ahol a sajtó nem számít a családunknak…
Miért bántok ilyen rosszul a sajtóval? Miért van távolság az újságírók és közted?
Túl sok dolgot találnak ki. Nem mondom, hogy minden hazugság, ugyanakkor ha nincs semmi, amiről beszélhetnének, nincs egy érdekes sztori, amit el lehet adni, akkor hajlamosak figyelmen kívül hagyni, hogy valaminek van-e valóságalapja, vagy sem. Talán ezért távolodtunk el mi, játékosok némileg a sajtótól.
Sokszor viszont a játékosok ellenfélként tekintenek a sajtóra.
Csak addig, amíg nem tiszteltek minket… Minden egyes madridi évemben olvastam olyat, ami tiszteletlen és megengedhetetlen volt velem szemben. Az embereknek vagy tetszik egy meccsem, vagy nem, viszont amikor a sporton túlmenő dolgokat állítanak rólam, az már személyes kérdéssé válik… Ha a sportolók és a sajtó között egyetértés lenne, az mindenki számára kedvező helyzetet teremtene.
Hogyan éltétek meg vasárnap, hogy megérkeztetek Katalóniába és láttátok az erkélyeken a zászlókat?
Nem láttam túl sok zászlót, amiket láttam, azok is nagyon hasonlítottak Spanyolországéra. Ez számomra semmit sem jelent. Ha Sevillába utazok, akkor sok andalúz zászlóval találkozom, ez is ugyanolyan dolog. Mindaddig, amíg él a tisztelet, ez nem jelent gondot. Vasárnap ugyanannyira spanyolnak éreztem magam Gironában, mint bárhol máshol a világban.
Ami a függetlenedési folyamatot illeti, egy okos srác, mint te, miként látja ezt az egész dolgot?
Csak azt tudom mondani, hogy ez semmin se fog változtatni. Fáj a jelenlegi kép, ami az országról alakult ki világszerte, hiszen spanyol vagyok. Nem szeretem, amikor ehhez hasonló dolog történik, de hiszek benne, hogy együtt sokkal erősebbek vagyunk.
Ha a katalán csapattársaiddal beszélsz, akkor már másképp látod a dolgot?
Ez túl személyes téma. Hibázunk, ha a politikai problémákat keverjük a sportszakmai dolgokkal. Ki erről, ki arról… én viszont nem szeretek a politikáról beszélni. Nem fogom elmondani, hogy melyik oldalon állok, ezek személyes dolgok. Ha ez a téma előjön a nemzeti csapatnál, akkor általában nem kommentáljuk a dolgot. Piquének is megvan a saját véleménye, ahogy nekem is…
Fáj, amikor Piqué beszél erről az egészről?
Ez leginkább a nemzeti csapatnak árt. Én szeretem a tájat, a környezetet… a nemzeti csapat kapitányaként mindig is azt mondtam, hogy tisztában kell lennünk minden lépésünk súlyával. Piqué viselkedése mindig is példaértékű volt, annak ellenére, hogy sokan mást gondolnak.
Tényleg annyira jól kijöttök egymással, mint ahogy azt állította?
Ha összehasonlítjuk a jelenlegi helyzetet azzal, ami korábban volt, akkor azt mondhatom, elég jó a kapcsolatunk. Korábban szinte nem is álltunk kapcsolatban egymással. Mindkettőnk tisztelte a másikat, hiszen együtt játszottunk, tudtuk, hogy együtt a világ egyik legjobb hátvédpárosát alkotjuk. Ahogy idősebbé és egyre érettebbé válsz, elengeded azokat a dolgokat, amelyeknek korábban nagy jelentőséget tulajdonítottál, pedig alig volt hatással valamire. Ez javította a mi kapcsolatunkat is.
Beszélgettetek már valaha is négyszemközt?
Igen, a családról, a gyerekekről…
És a vállalkozás, amit együtt akartatok indítani? Valamilyen internetes dolog, igaz?
Ezek olyan dolgok, amik mai napig lógnak a levegőben, de egyelőre semmit sem tudni. Talán valami lesz a jövőben, de egyelőre még semmi sem tisztázódott le.
Belefáradtál abba, hogy minden Katalóniáról szól?
Szeretek naprakész lenni, de nagyon keveset tévézek.
El tudod képzelni a bajnokságot a Barcelona nélkül?
Ez bonyolult. Az is nehéz elhinni, hogy a többség a függetlenségre vágyik, így én azt preferálom, hogy a Barcelona maradjon a spanyol ligában. Ahogy mondtam, vasárnap pontosan ugyanannyira spanyolnak éreztem magam Gironában, mint bárhol máshol. Spanyol ember lévén sokkal inkább érdekel, hogy a himnuszunknak nincs szövege, mint Katalónia helyzete. Szeretném, ha lenne szövege, hiszen irigykedve nézem, amint más nemzetek játékosai a szívükre tett kézzel néznek az égbe és éneklik a himnuszuk szövegét.
Más érzés hallgatni a himnuszt, amikor egy Bajnokok Ligája-mérkőzésen lépsz pályára?
Egyformán fontos nekem mindkét pillanat. Nem lehetnék a válogatottban a Real Madrid nélkül.
Volt már lehetőséged beszélni a Spanyol Labdarúgó-szövetség elnökével, Juan Luis Larreával?
Volt egy kísérlet a Lichtenstein elleni mérkőzést megelőzően, de azt hiszem, nem az volt a megfelelő alkalom, hiszen egy világbajnoki selejtező-mérkőzésre utaztunk.
Itt az ideje, hogy tiszta választásokra kerüljön sor a szövetségben? Rubialest támogatnád?
Ez sosem hangzott el az én számból. A nemzeti csapat kapitányaként aggódon a spanyol futball egyensúlyáért. Nem tudom, hogy most van-e it ennek az ideje, vagy sem, de talán jó lehetőség lenne adni egy esélyt az egésznek.
Szeretnél egyszer a szövetség elnöke lenni?
Nagyszerű pozíció lenne! Azt hiszem, sok mindent lehetne csinálni és sok dolgot lehetne fejleszteni.
Hiszel a politikusokban?
Én az őszinte emberekben hiszek, azokban, akik jól akarnak cselekedni. Úgy vélem, van még néhány ember Spanyolországban, akiknek az az érdeke, hogy az ország még jobb hellyé váljon, így hiszek benne, hogy fejlődhetünk.
Olvastad Morata szavait a Gazzettában?
Nem. Beszélnem kellene vele. Ő egy nagyszerű támadó, aki talán más csapatokban nagyobb szerepet és több játékpercet kaphat, mint nálunk, és így állandó kezdővé válhat.
Mikor lép életbe a szerződéshosszabbításod?
Beszélnek róla, de nem zavar, hogy nem került még rá sor. Három év van hátra a jelenlegi kontraktusomból. Mindaddig nem lesz probléma köztem és az elnök között, amíg lelkesen ébredek fel reggelente. Ha a klub megkeres, két percbe kerül majd megállapodni.
Melyikre emlékszel vissza szívesebben, a lisszaboni BL-döntőre vagy a 2010-es világbajnokság döntőjére?
Lenyűgöző 10 évnyi sikertelenséget követően megnyerni az első BL-címet Madridban, ráadásul az én gólom segítségével. A világbajnokság ugyanakkor szintén különleges emlék marad számomra, olyasvalami, amit halálom napjáig őrizni fogok.
Morata: „A Juventusn…
Morata: „A Juventusnál volt a szerződésemben egy visszavásárlási opció, amit tiszteletben kellett tartani. A madridi visszatérésemet követően óriási csalódottságot éreztem – ugyanott találtam magam, ahol két évvel korábban voltam. Madridban úgy kezeltek, mint azt a srácot, aki a Juventushoz való távozásom előtt voltam. Olaszországba szinte gyerekként érkeztem, de futballistaként távoztam.”
Egytől egyig: Fuenlabrada – Real Madrid (0-2)
Játékosok
Kiko Casilla
Vilma: Jajj, de szép ez a fiú, Frédi, s még az ellenfél lövéseit is védi!
Frédi: Miről beszélsz Vilma? Ha ez így megy tovább, ez a fiú védés nélkül megy a sírba!
Olvasói pontok: 7
Achraf Hakimi
Frédi: Gyors ez a marokkói kópé, mint az üregi nyúl!
Béni: Jajj, úgy pofán csapta a labda, hogy majd' kinyúl!
Olvasói pontok: 6,7
Nacho Fernández
Frédi: Itt nőtt fel ez a srác az akadémián, s lám a kemény munka eredményeképp ma ő a kapitány!
Béni: Igen ám, de ma annyi dolga van, hogy számolja a fűszálakat Fuenlabradán.
Olvasói pontok: 6,9
Jesús Vallejo
Béni: Ki ez a srác, Frédi? Nem láttam még eddig, de jó a játékát nézni!
Frédi: Butuska vagy Béni, hisz itt volt ő, csak sajnos az orvosi szobát bérli. A játéka most bíztató, reméljük hát, hogy többször lesz használható.
Béni: Elkiabáltuk, Frédi, piros lapja miatt senki sem fogja dicsérni.
Frédi: Badarság, Béni! Pepe is így kezdte, talán ez a srác is kapitányként végzi! Dinó, hozd a labdát, s mutasd meg néki, nem a játékos lábát, hanem ezt kell nézni!
Olvasói pontok: 5,9
Álvaro Tejero
Frédi: Ritkán látjuk őt is, jó tudni, hogy él még, Marcelo és Theo helyében viszont tutira nem félnék.
Béni: Egyetértek, Frédi, nem ügyetlen a srác, de sokat kell még tanulnia, ha a kezdőcsapatba akar érni.
Olvasói pontok: 6,8
Marcos Llorente
Vilma: Bárcsak tudnám, hogy haját mivel ápolja, az még 90 perc után is úgy áll, mintha mi sem történt volna!
Frédi: Pedig történt, Vilma, a passzait ugyan nem mindig jól irányította, de az ősmadridi srác kevés híján a kapufát is szétrúgta!
Olvasói pontok: 6,5
Dani Ceballos
Béni: Ügyes ez a srác, csak úgy jár a lába, nem nagyon bírnak vele, ha elindul a kapu irányába.
Frédi: Bizony Béni, ügyesebb fajta, még a Zizou-féle piruett sem fog ki rajta.
Béni: Tudja ám, hogy mitől szép a játék, s védekezni is visszajár, igazán nagy ajándék!
Olvasói pontok: 7,2
Theo Hernández
Frédi: Olyan ez a srác, mint a gyorsvonat, de támadóként csak ló nélküli fogat!
Béni: Igen, igen, jól robog, de egy sorral feljebb eléggé nyikorog.
Frédi: Nézd már, Béni, elkapták a grabancát, s a büntetőt kéri!
Olvasói pontok: 6,5
Marco Asensio
Béni: Azt hallottam ügyes a srác, de ma jól leplezi, mintha nem is kéne küzdeni neki.
Frédi: Távol a kaputól, s a kedve is kevés, de legalább büntetőjéből megvan a vezetés.
Olvasói pontok: 6,6
Lucas Vázquez
Frédi: Fürgelábú gyerek ez a Lucas, Béni, csak sajnos nem győz elesni, s felkélni.
Béni: Nem magától esik, Frédi, s még a büntetőt is biztos lábbal végzi.
Frédi: Biztos lábbal végzi? Szökell, majd labdáját a kapuba csak a szentlélek kíséri!
Olvasói pontok: 6,4
Borja Mayoral
Béni: Egy jó lövés, más semmi, igaz, azt is csak Codina miatt tudtuk visszanézni.
Frédi: Így, így, bénázott a portás, de a madridi vér nem válik vízzé, te félnótás! Hazahúz a szíve, ez nem vitás, s tán így próbált meg segíteni a kis mókás.
Olvasói pontok: 6
Cserejátékosok
Béni: Volt egy cserénk is, ugye Frédi?
Frédi: Volt bizony, de azt a kutya se nézi! A meccs ízébe Francisco Feuillassier is belekóstolt, de a legtöbb épeszű addigra már horkolt!
A mester
Zinédine Zidane
Béni: Vajon Zizounak hogy tetszik a ma esti parti?
Frédi: Örülhet, hogy nincs haja, így nem tud kihullni.
Zidane: Felkészültem arra, hogy az én jó sorozatom is véget ér egyszer
Zinedine, tavaly azt mondtad, sosem gondoltad, hogy ilyen sikeres lehetsz edzőként. Ennek ellenére már zsinórban második éve jelöltek a legjobb edzőnek járó díjra. Ez a jelölés már kevésbé lepett meg?
Nem tudom megmondani, hogy jobban számítottam-e most rá, ugyanakkor ez volt a vágyam. Azt akartam, hogy továbbra is azzal foglalkozhassak, amit imádok, és hogy fejlődhessek edzőként. Ez a munka közel sem egyszerű. Örülök, hogy újra itt lehetek, és nagyon boldog vagyok, hogy edzőként így alakulnak a dolgaim.
Miben különbözött a 2017-es éved a tavalyitól?
Ha címeket nyersz az első évedben, akkor a legkeményebb dolog, hogy ugyanazt meg kell ismételned a következő esztendőben. Tisztában vagyok azzal, hogy egy olyan klubnál vagyok, ahol az emberek hozzászoktak a trófeákhoz. Tudom azt is, hogy csodálatos játékosok vesznek körül, ugyanakkor címeket nyerni soha nem könnyű. Ez teljes mértékben igaz a Bajnokok Ligájára, de sokkal inkább a La Ligára, hiszen számomra ez a világ legkeményebb bajnoksága. Állandósítanunk kell a sikereket, de ez egyáltalán nem könnyű
A szezon melyik részében érezted azt, hogy elérhető közelségben vannak a címek?
Az első perctől! Ennek a klubnak a DNS-ébe van kódolva, hogy harcolni kell a címekért. Hinnünk kell magunkban, hiszen ez adhat motivációt számomra, a stáb, valamint a játékosok számára is. Nem szabad elfelejtenünk azt sem, hogy nem mi, hanem a játékosok küzdenek a címekért hétről hétre a pályán. A győzelembe vetett hit viszi előre ezt a sportot, és ez teszi annyira mágikussá az egészet.
Volt olyan pillanata az előző idénynek, amire egész életedben emlékezni fogsz?
Az egész csodálatos volt, biztos vagyok benne, hogy örökre emlékezni fogok rá. Ha azonban választanom kell egy trófeát, akkor a bajnoki címünket mondanám. 38 mérkőzés nem kevés, a bajnokságot nagyon nehéz megnyerni.
Jelen pillanatban minden a lehető legjobban alakul számodra, és reméljük, ez így is marad. Belegondoltál már abba, hogy mi lesz, ha a dolgok rosszabbra fordulnak?
Természetesen. A pályafutásod, az életed, sőt egy idény során is jobb és rosszabb időszakok egyaránt bekövetkeznek. Amikor mélyponton vagy, képesnek kell lenne arra, hogy felállj a padlóról. Amikor a csúcson vagy, meg kell próbálnod kiélvezni és ott maradni a lehető legtovább. Ugyanakkor tisztában vagyok azzal, hogy az én jó sorozatom is véget ér egyszer Madridban. Felkészültem erre. Jelen pillanatban viszont megpróbálom kihozni a legtöbbet ebből a csodálatos időszakból.
Az előző idényben bajnokságot, Bajnokok Ligáját és klubvilágbajnokságot is nyertél a Real Madriddal. Ennyi siker után is képes vagy a földön maradni?
Igen, képes vagyok tiszta fejjel gondolkodni. Játékosként is sok címet nyertem, a siker azonban soha nem szállt a fejembe. Ez most sem változik, sőt. Minél többet nyerek, annál tapasztaltabbá válok, és megpróbálom kihozni a legtöbbet abból, amin keresztülmegyek. Igyekszem persze kiélvezni a győzelmeket is, de csak az adott pillanatban.
Edzőként tényleg képes vagy kezelni egy olyan öltözőt, ami tele van sztárokkal. Mi a titkod?
Minden bizonnyal azért tudom kezelni, mert én magam is tapasztaltam játékosként, hogy milyen a Real Madrid öltözője. Tudom, hogy hogy mennek a dolgok, ez pedig a segítségemre van. Úgy vélem, ez a kulcs. Az, hogy képes vagyok irányítani a nagy játékosokat, abból is fakad, hogy mély szenvedélyt érzek a futball, és egyben a hivatásom iránt.
Ha azonban Zinédine Zidane-nak hívnak valakit, és olyan múlttal rendelkezik, mint te, az arra sarkallja a játékosokat, hogy több tiszteletet mutassanak…
Talán ebben is van valami. Ettől függetlenül úgy gondolom, hogy az edzőként elért sikereim jelenleg jobban számítanak, mint a korábban megnyert világbajnoki címek. A legfontosabb, hogy a játékosaim hisznek az üzenetben, amit közvetítek. Ha a játékosaid hisznek benned, akkor sokáig juthatsz.
Beszéljünk egy kicsit a világbajnokságról. Hiszel benne, hogy a franciáknak lehet esélye Oroszországban?
Igen. Nagyon fiatal csapata van az országnak, óriási minőséggel és hatalmas tehetségekkel. Nagyon veszélyesek lehetnek Oroszországban.
Tetszik a válogatott játéka?
Mielőtt labdarúgó lettem, mindig is rajongtam a válogatottért. A mostani csapatot is szeretem. A jelenlegi keret évről évre fejlődik, ez igaz a játékosokra is. A Les Bleus jövője igen fényes.
Kik állhatnak Franciaország útjába Oroszországban?
Vannak néhányan: Brazília, Németország, Argentína, Spanyolország… Ezek a csapatok mindig a nagy pillanatokban képesek a legjobban teljesíteni!
Cristiano Ronaldo: Eredményes pályafutásra vágytam
Cristiano, ez a díj történetének második éve, és te már másodjára nyered meg a trófeát. Milyen érzés?
Csodálatos elismerés. Tényleg szeretném megköszönni a csapattársaimnak. Ez egy újabb mérföldkő a pályafutásomban, egy pillanat, ami mély érzelmeket rejt magában.
Ötödik alkalommal választanak meg a világ legjobb játékosának, ha a FIFA összes trófeáját számításba vesszük ( FIFA Év Játékosa, FIFA Aranylabda, The Best). Ez a tény minden idők legjobbjai közé emel téged?
Boldog vagyok, hogy én nyertem ma este. Az eredeti tervem az volt, hogy eredményes karriert szeretnék befutni, és úgy vélem, ez sikerült. Nyilvánvaló, hogy büszkeséggel töltenek el a megszerzett trófeák, valamint a tudat, hogy minden idők egyik legeredményesebb játékosa vagyok az egyéni címek tekintetében. Ez életem egyik felejthetetlen pillanata, ami arra sarkall majd, hogy továbbra is a legmagasabb szinten teljesítsek.
És a további címek a Real Madriddal?
Igen, természetesen erre is gondolok. A klubvilágbajnokság már látótávolságon belül van, és szeretnénk újra megnyerni a sorozatot. Az új idényben már diadalmaskodtunk az UEFA-szuperkupában és a spanyol szuperkupában is. A Real Madridnál megvan a lehetőséged arra, hogy mindent megnyerj.
Ráadásul nemrég a győzelem útjára tértetek Portugália nemzeti csapatával is.
Igen! Hihetetlen fontossággal bír a 2016-os Európa-bajnokság megnyerése, nemcsak az ország számára, hanem az én szemszögemből is, hiszen hiányzott egy, a nemzeti csapattal szerzett trófea a gyűjteményemből. Istennek hála sikerült nyerni. Ami az idei évet illeti, szintén jól teljesítettünk. Nem volt egyszerű kvalifikálni a világbajnokságra, de végül sikerült. A stábtól a játékosokig mindenki tudta, hogy a lehető legkomolyabban kell vennünk a selejtezősorozatot. A legutolsó mérkőzésünk, a Svájc ellen aratott győzelmet követően aztán kijutottunk a soron következő világbajnokságra.
Beszéljünk egy kicsit Oroszországról. A konföderációs kupa során már ellátogattatok az országba.
Játszottam már néhányszor Oroszországban. Volt szerencsém már Bajnokok Ligáját is nyerni ott, úgyhogy mondhatom, egy olyan országról beszélünk, ami korábban már szerencsét hozott számomra. Utoljára viszont más volt a helyzet, hiszen nem tudtuk megnyerni a konföderációs kupát, ugyanakkor a torna egy teljesen új élményt nyújtott. Chile ellen veszítettünk a büntetőpárbaj során, ami lényegében mindig lutri, ugyanakkor pozitívnak kell lennünk: még mindig jobb a konföderációs kupában elvérezni, mint a világbajnokságon.
A tavalyi Eb-győzelmet követően többen is arról beszélnek, hogy Portugália esélyes lehet a világbajnoki címre is. Egyetértesz ezekkel a hangokkal?
Teljesen érthető, hogy így vélik. Európa bajnokaiként érkezünk majd a tornára, természetes, hogy ez nagy elvárásokat teremt. Szeretném ugyanakkor megismételni, amit az Európa-bajnokság előtt is mondtam: Portugália igazából sosem tartozik a legnagyobb esélyesek közé a nagy tornákon. Papíron vannak nálunk jobb csapatok, olyanok, akiket jobban elismernek, vagy akik jobb hírnévvel rendelkeznek. Éppen ezért szerényen kell megközelítenünk ezt a dolgot. Tudjuk, hogy más országokat kezelnek majd valódi esélyesként, de talán képesek leszünk meglepetést szerezni.
Végzetül még egy kérdés: öt alkalommal nyerted meg a legnagyobb egyéni díjat, de mennyivel szeretnéd befejezni a pályafutásod?
Remélem, hogy sikerül hetet begyűjtenem, hiszen ez a szerencseszámom (nevet)! Ez azonban a jövő zenéje, most csak szeretném kiélvezni ezt a hihetetlen pillanatot.
Alfredo Relaño: Csak egy ilyen mentalitású embernek jut eszébe az az őrültség, hogy felvegye a versenyt Messivel
A FIFA 1991-ben hozta létre a FIFA Év Játékosa díjat, melyet 2009-ig minden egyes évben átadtak az esztendő legkiemelkedőbben teljesítő labdarúgójának. Azt követően a France Football és a FIFA díjait összevonták, így az Aranylabda volt a megszerezhető legrangosabb egyéni trófea. Ez az elképzelés és maga a megvalósítás hat évig tartott, majd a két fél útjai újra elváltak egymástól. A FIFA úgy döntött, hogy újra saját egyéni díjakkal jutalmazza majd az év legkiemelkedőbb teljesítményeit, a díj pedig a The Best fantázianevet kapta. Attól fogva a FIFA nem a naptári év, hanem az előző idény legjobbjait díjazza, ellentétben a France Football Aranylabdájával. Az átadás dátuma pedig október.
Real Madrid, a futball zászlóshajója
A győztes idén természetesen nem más, mint Cristiano Ronaldo, míg Zinédine Zidane a legjobb edzőnek járó díjat zsebelte be. A jelenlegi idény nem a legjobban indult Cristiano Ronaldo és a Real Madrid számára, ezért sokan kételkedtek a végső győzelmükben, ugyanakkor nem szabad elfelejteni, hogy a díjakat a 2016/17-es idénybeli teljesítményért osztják. Márpedig az előző szezonban a Real Madrid tarolt: bajnoki cím, Bajnokok Ligája-győzelem, klubvilágbajnoki elsőség, spanyol szuperkupa, UEFA-szuperkupa… Mindez augusztustól augusztusig. Ez a lenyűgöző sorozat Zidane gondolatainak, Cristiano góljainak, és a többiek kiemelkedő munkájának köszönhető. A Real Madridot öt játékos képviselte az álomcsapatban, így tényleg kijelenthetjük, hogy az előző idényben a Real Madrid volt a világfutball zászlóshajója.
Cristiano Ronaldo és Lionel Messi
Vagy úgy is gondolhatnánk erre az egészre, hogy Cristiano újra legyőzte Messit. Sokak számára ez szentségtörés. Ez a szentségtörés viszont elég gyakran ismétlődik mostanában. Becsukhatjuk a szemünket és gondolhatunk arra, hogy soha senki nem lesz olyan jó, mint Messi. Nyilvánvaló, hogy az ő természettől kapott ajándéka egészen kivételes. Cristiano azonban soha nem akarta feladni a harcot, góljaival és legyűrhetetlen akaratával (a gólpasszokról nem is beszélve) egy újabb aranykorszakot teremtett Madridban. Csak annak jut eszébe az az őrült ötlet, hogy versenyezzen Leo Messivel, aki olyan akarttal rendelkezik, mint a portugál. Félelmetes.