Zs. Csaba

Egy napon szobrokat állítanak majd Sergio Ramos tiszteletére Madridban. Mert ő több annál, mint hogy csak egy szobrot érdemeljen. Amit az andalúz hátvéd a Real Madridért és Spanyolországért tett, az már most maga a történelem, és hol van még a vége. Az már nem lesz ilyen egyértelmű, mi legyen a szobor talapzatára írva, mivel Ramos eljövendő hagyatéka – ezt már most biztosra vehetjük – igencsak sokrétegű lesz.

A történelemkönyvekbe úgy fog bevonulni, mint közéhátvéd, de kevesen lesznek azok, akik kiemelkedő védekezésbeli tudása miatt emlékeznek majd nevére. Amik sokkal inkább hozzá kötődnek, azok az utolsó perces gólok, a kapitányi attitűdje, a pályán kívüli bohóckodása, és még megannyi vele kapcsolatos emlék, amely biztosan túléli az elkövetkezendő évtizedeket. Sergio Ramos egy olyan középhátvéd, akinek hagyatékában nem fog szerepelni a „védekezés” szó. Éppen ettől lesz feledhetetlen alakja a labdarúgásnak.

1. Rettenthetetlenség

„¡¡Que huevos tiene Rrrrraaaaaamoooooooossss!!”
„Micsoda tökei vannak Rrrrraaaaaamosssssnaaaaaaak!”

A spanyol kommentárok önkívületben vannak Sergio Ramos tette után. Történt ugyanis, hogy 2012-ben a Bayern München elleni Bajnokok Ligája-elődöntőben a Real Madrid védője a tizenegyespárbajban veszélybe sodorta az ózonréteget lövésével. Most viszont, az Európa-bajnokságon Ramos újra elvállalta az egyik sorsdöntő rúgást Portugália ellen. A spanyol nemzeti tizenegy történelmi triplázásra készült a 2008-as és a 2010-es nemzetközi sikerek után, s az út a luzitán válogatotton keresztül vezetett a döntőbe. Ramosszal szemben Rui Patrício védte a kaput, ő azonban nem rettent meg. Rettegés nélkül, tökéletes lazasággal bökött alá a labdának, s ezzel a fantasztikus Panenka-féle tizenegyessel Spanyolország egy nagy lépéssel közelebb került az Eb-döntőhöz.

Hogy megértsük ennek a zseniálisan szemtelen pillanatnak a jelentőségét, fontos látni, mit kellett átélnie az azt megelőző hónapokban a Bayern elleni hibája miatt. Ronaldo és Kaká is kihagyták a sorsdöntő büntetőket, de a madridisták csalódottságából fakadó dühe főleg Ramoson csapódott le, ahogy a nemzetközi közvélemény is rajta élcelődött a leginkább. Ez egyértelműen igazságtalan bánásmód volt vele szemben, annak ellenére is, hogy kétségkívül az ő tizenegyese volt a leglátványosabban elrontott, azaz a legrosszabb.

Persze, semmit nem lehet tenni az ilyenkor meginduló mémcunami és viccáradat ellen. Ramost természetesen bántották ezek – ezt ő maga is bevallotta. De ennél sokkal fontosabb, hogy ezt követően mindent megtett, hogy túllépjen ezen. Véglegesen középhátvéddé avanzsált, még a védjegyét, a hosszú haját is levágatta, hogy teljes megújuláson menjen keresztül. Ramos életrajzi filmjében ez lenne az a jelenet, ami alatt drámai zene megy, a felvételek lelassulnak, s a hős új erőt gyűjt, hogy erősebben és elszántabban térjen vissza, mint valaha.

„Válj naggyá, vagy tűnj el mindörökre” – gondolhatta.

„Az egészet előre elterveztem, mert a Bayern ellen történtek fájdalmasan érintettek” – nyilatkozta a Panenkája után. – „Azon a meccsen nem kevesebbet veszítettem el, mint az emberek belém vetett hitét. Akkor hirtelen mindenki megkérdőjelezte a hozzáállásomat és a képességeimet, hogy tényleg képes vagyok-e megbirkózni a felelősséggel ezen a szinten a siker érdekében. A büszkeségemen esett folt és stílusosan akartam visszavágni nekik, és megmutatni, hogy nem volt igazuk.”

Annak ellenére, hogy Ramos tudta, lőni fog egy ilyen tizenegyest, amint alkalma adódik rá, egyáltalán nem gyakorolta azt előtte. Csak bízott a képességeiben. És igaza lett.

Ez színtiszta Sergio Ramos. Amikor az izgalom a tetőfokára hág, és eljön a döntő pillanat, akkor jön Ramos, és bevállalja a lehető legnagyobb kockázatot egy olyan mozdulattal, ami egyáltalán nem egy középhátvéd védjegye. Ő az a srác a suliban, aki bekap egy rágót, felpattint egy zéró kólát, és akkor már mindenki tudja, hogy valami király dolog fog történni. Ez az, amit a 2012-es Eb óta mindig látunk. Ez a pimasz magabiztosság az, ami miatt arra vetemedett, hogy az oroszlánbarlangban, a Sevilla stadionjában bevesse ugyanezt a trükköt, és megint egy Panenkával csendesítse el a kételkedőket, és természetesen ebben az esetben a hazai szurkolókat is egyúttal.

Hiszen Ramos a 2005-ös, 27 milliós transzfere óta kvázi közellenség lett Sevillában és a Ramón Sánchez Pizjuánban. Első madridi töltött szezonja utolsó napján tért vissza először ide, s a közönség soraiból a füttyszó és a fújolás mellett egy neki írt dal strófái is felhangzottak: „Sergio Ramos, a k**va anyádat!”

A gyűlölet az évek során csak nőttön nőtt az irányába, a visszavágásra viszont csak idén januárban keríthetett sort, mikor a Real Madrid fordítani kényszerült a Sevilla otthonában, s ennek egyik fontos lépése az a tizenegyes volt, melyet Ramos mérhetetlen lazasággal váltott gólra. A Real Madrid kapitánya ezután a sevillai ultrák felé fordult, s akkor jött a híres „Nem hallak titeket” gólöröm.

(Pontos magyar kifejezést sajnos nem találtunk erre az ünneplési módra, bár szerkesztőségünk egyik tagja úgy írta körül a mozdulatot, hogy Ramos „buzdításra sarkalló mozdulatot tett hallószervének manuális élesítésével.” Másik szerkesztőnk egyszerűbben így fogalmazott: „Most fütyüljetek g**ik!” – a szerk. kieg.)

Az eredményjelzőn 3-2 állt, de Ramos 1-0-ra vezetett a helyi szurkolók ellen.

De ez az ő rettenthetetlenségének igazi szépsége: a hibázás számára ugyanúgy lehetőséget teremt. Mikor annak idején a Sevillából a Real Madridba szerződött, hatalmas elvárások voltak vele szemben, s ő ezekkel farkasszemet is nézett.

Amióta Joaquín Caparrós 2004-ben, a Deportivo elleni mérkőzés 64. percben megadta neki a lehetőséget a sevillai debütálásra, folyamatosan uralni akart minden egyes mérkőzést. Ezt a tulajdonságát Albert Luque is hamar megismerte, amikor a Sevilla 35-öse debütálásának első perceiben egy óriási becsúszó szereléssel kaparintotta meg tőle a játékszert.

A következő lépés aztán a költözés volt, az irány pedig észak, Spanyolország fővárosa, és a csodálatos Santiago Bernabéu. A legtöbb 19 éves számára egy ilyen átigazolás rémisztő lenne, Sergio Ramos viszont kihívásként kezelte a dolgot, olyannyira élvezte a helyzetet, hogy követelte magának Fernando Hierro 4-ez mezét. Egy legendás mezszámról van szó, a korábbi kapitányéról, Sergio esetében viszont nem létezett a túl nagy falat fogalma.

Az elmúlt években Ramos bizonyította, hogy valóban megérdemelte Hierro mezét, valamint az azzal járó örökséget – vezérletével a csapat három BL-címet nyert az elmúlt négy idény során. Magasra tette a lécet, de szeretne még magasabbra ugrani: az álma, hogy visszavonulása előtt még Aranylabdát nyerhessen. Tudja, hogy ez közel sem egyszerű, de korábbi kollégája, Fabio Cannavaro példája okán láthatjuk, hogy nem is lehetetlen. „Egyáltalán nem gondolom, hogy lehetetlen számomra megnyerni az Aranylabdát” – mondta az Undici magazinnak. A legtöbb védő számára lehetetlen lenne, de Sergio önbizalma nem ismer határokat.

2. Gólok

Lehet, hogy Ramos Cannavaro sikereire hivatkozik, ugyanakkor, ha ő egyszer Aranylabdát nyer, az nem csak és kizárólag a védekező készségei miatt lesz, hanem azért, mert ő a 21. század egyik leggólerősebb védője.

Ramos 83 gólnál tart profi pályafutása során, célja pedig a 100-as határ átlépése, mielőtt végleg szögre akasztaná a stoplist. Figyelemre méltó teljesítmény lenne. Ami a Real Madrid örökranglistájának első 15 helyét illeti – persze a szerzett gólok tekintetében –, az már némileg elképzelhetetlen, főleg így, hogy ennyi tehetséges játékos fordult és fordul meg mai napig a támadósorban.

Esetében nem csak arról van szó, hogy a 90. perc után feltűnik és fejel egy gólt, hanem ő az, aki újra és újra megmenti csapatát, amikor annak erre a legnagyobb szüksége van. Ő a jeles alkalmak góllövője. Az Atlético Madrid talán túlságosan is tudja, hogy mire gondolunk most, hiszen azon a bizonyos, 2014-es lisszaboni éjszakán testközelből csodálhatták, miként támadja és bólintja a hálóba a játékszert Sergio Ramos, a 93. percben kiegyenlítve a párharcot, és elképesztő mentális erőt adva ezzel a társaknak, amely kétségkívül hozzásegítette a csapatot a Tizedikhez. Eltelt aztán két év, majd jött Milánó. A rendes játékidő egyetlen Real Madrid-gólját ismét Sergio Ramos szerezte, szintén az Atlético Madrid ellen, majd magabiztosan értékesítette sorsdöntő büntetőjét is.

A 2016/17-es idényben aztán új szintre lépett, 10 gólt szerzett, ezek közül 3 az utolsó pillanatokban, 2 az utolsó 10 percben érkezett, ráadásul a 10-ből 8 találat vezetést jelentett a Real Madridnak. A meccsek addig nem érhettek véget, míg 90Ramos azt nem mondta.

De vajon honnan jött ez a szokás? Honnan ered ez a gólszerzési képesség? Nos, sok más védőhöz hasonlóan Sergio is csatárként kezdte gyerekkorában. A legtöbb akadémián a legtehetségesebb játékosok a támadósorban kapnak szerepet. Erre azonban senki sem számított, amikor a kis Sergio – vagy Schuster, hiszen így becézték, a nevet pedig a korábbi német válogatott, Bernd Schuster után kapta – Sevilla külvárosában, a lakásuk füves kertjében játszott.

„A téren, ahol a szülővárosomban játszottunk, mindig támadó voltam, sok gólt szereztem. Mindig úgy ünnepeltem a találatokat, mint aki megbolondult, rohantam körbe-körbe, mint ahogy manapság Cristiano teszi. Annak az időszaknak köszönhetem, hogy manapság is jól érzem magam, amikor a támadásokhoz csatlakozhatok. Profiként persze sokkal nehezebb megvalósítani a dolgokat, de az akkor és az azóta megszerzett tapasztalatok segítenek, hogy másképp viselkedjek a pályán, mint a többi védő” – mesélte az Undici magazinnak adott interjújában.

Góljainak több mint felét fejjel szerezte, valamilyen rögzített szituációból, és hát a védők esetében ez a leggyakoribb gólszerzési forma. Ugyanakkor mindenki tudja, hogy sok olyan találata is született már a spanyolnak, mely elhatárolódik a védők szerepétől, gondolunk itt szabadrúgásokra, vagy egy-egy erősebb lövésre. Egyértelmű, hogy Sergio Ramos tényleges gólszerzési képességekkel van megáldva, és ezt ő is pontosan tudja.

A legjobb példa, ami előbbi állításunkat alátámasztja, az a 2010-es világbajnokság, amit a spanyolok győzelme ellenére Ramos nem felhőtlen örömmel fejezett be, hiszen neve nem kerülhetett fel a gólszerzők listájára. Egy védő számára a végső győzelem, valamint a mindössze két kapott gól elég nagy elismerés kellene, hogy legyen, esetében viszont teljesen másról van szó: ő tudja, hogy képes gólt, gólokat szerezni. Pontosan ez az oka annak, hogy elszomorította, hogy nem volt képes betalálni egy ekkora jelentőségű tornán.

3. Jobbhátvéd pozíció

Az egyik ok, amiért Ramos biztos volt abban, hogy betalál majd a 2010-es világbajnokságon, az volt, hogy nem középhátvédként játszott, hanem egy támadó szellemben pályára lépő jobb oldali védőként, aki szélvészgyors labdavezetésével hatalmas területeket nyitott társainak. A 2008-as Európa-bajnokságon Carles Puyol és Carlos Marchena alkotta a belső védőpárost, míg két évvel később a Puyol–Piqué tengely ékeskedett a védelem közepén. Ramos rugalmassága és sokoldalúsága tehát oda vezetett, hogy Luis Aragonés és Vicente del Bosque is a szélen játszatta őt.

Ezen persze nincs mit csodálkozni, hiszen a Sevillában jó néhány alkalommal játszott ebben a szerepkörben, egyenesen a fiatal Dani Alvestől tanulva. Habár első két madridi évében általában középen szerepeltette őt aktuális edzője, Bernd Schuster már egyértelműen jobbhátvédként számolt Ramosszal a 2007/08-as szezonban, átvéve Míchel Salgado örökségét. A 2011/12-es idényig egyszer sem fordult elő, hogy Sergio több mérkőzést játszott középen, mint a jobb oldalon, ám Ricardo Carvalho komolyabb sérülése és Álvaro Arbeloa felépülése kényszerhelyzetbe hozta José Mourinhót, aki így középhátvédet csinált a már rutinosnak számító andalúzból.

Habár mindig is jobban érezte magát középen – ezt ő maga vallotta be –, Ramosnak jobbhátvédként is bőven akadt része sikerekben, különösen a 2008-as Eb előtti szezonban, amikor 6 gólt és 4 gólpasszt halmozott fel. Ezeket az asszisztokat a világ bármelyik jobbhátvédje megirigyelhette volna tőle: az első egy tökéletes beívelés volt Raúl fejére egy madridi derbin (melyből sikerült is az egyenlítés), a második pedig egy igazi védelembontó átadás volt Ruud van Nistelrooy részére egy Villarreal elleni összecsapáson.

Mindazonáltal, a harmadik gólpassz volt a legkülönlegesebb: Ramos Gonzalo Híguain bajnoki címet érő gólját készítette elő a pamplonai szakadó esőben. A blancók ekkor az Osasuna otthonában jártak, alig néhány mérkőzéssel a bajnokság vége előtt, a rendes játékidőből pedig mindössze egyetlen perc volt hátra. Írásunk főhőse, ez a camasi srác megszerezte a játékszert a pálya középen, megindult vele, kényszerítőzött egyet Mahamadou Diarrával, majd több védőt is semlegesítve Híguain elé tálalt.

Negyedik alkalommal ismét Van Nistelrooyt szolgálta ki, méghozzá a La Liga utolsó meccsnapján. Azon a találkozón később még ő maga is bevette az ellenfél hálóját, ráadásul nem is egyszer.

Ezekben az években Ramos tanúbizonyságot tett sokoldalúságáról, hiszen a támadásokhoz és a védekezéshez is rengetet tett hozzá a jobb szélen, miközben alkalmanként még balhátvédként és védekező középpályásként is játszott. Az edzéseken néha még a kapuba is beállt, úgy vetődve és hárítva csapattársai szabadrúgásait, mintha az lenne a világ legtermészetesebb dolga. Egyszerűen fogalmazva: ez az ember minden poszton imád futballozni.

4. Piros lapok

Leccamogott a pályáról… megint. Ha bármikor is szükséged lenne némi iránymutatásra egy korai zuhanyzáshoz, csak kérdezd meg Sergio Ramost. A 2017/18-as idény első bajnokiján, ahol a Real Madrid 3-0 arányban múlta felül a Deportivót, Ramost kiállították egy veszélyesnek ítélt, Borja Valle elleni könyöklés miatt. Ez volt a spanyol védő második sárga lapja a meccsen, hiszen korábban már kapott egyet Fabian Schärral való balhéja miatt.

Ez volt a hátvéd 23. piros lapja profi karrierje során, egyben pedig a 18. a La Ligában, beállítva ezzel Pablo Alfaro és Aguado „rekordját”. Ez a szám akár magasabb is lehetne, ha kevesebb bíró mulasztja el észrevenni Ramos könyököseit, perlekedéseit az évek során.

Az andalúz védő fegyelmezetlensége már lényegében vicc tárgyává vált a futballrajongók körében (különösen, hogy a harmadik és az ötödik madridi mérkőzésén is kiállították), de az ő és az emiatt frusztrált trénerei szempontjából ez egy nagyon is komoly dolog. Azt se felejtsük el, hogy öt Clásicón küldte őt az öltözőbe a bíró, melyek közül végül csak egy ért véget Madrid-győzelemmel.

Az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy ezek között alig volt valódi „lábtörő” belépő, leggyakrabban pedig második sárga lappal állította őt ki a játékvezető, hiszen a 23-ból csak 7 alkalommal kapott egyből piros lapot. Sőt, Sergio gyakran butaságoknak köszönhette a büntetését, mint például a játékvezetőkkel való ordibálás vagy az ellenfél játékosaival kialakult perpatvar. Ennek köszönhetően nagyon sok külső szemlélő szemében vált ő egy nemkívánatos, idegesítő személlyé. Más piros lapjait a rosszul kivitelezett, elkésett belépőinek köszönheti, mely ismét csak azt támasztja alá, hogy nem a defenzív munka lesz Ramos első számú öröksége.

A 2014-es BL-győzelmet két gyenge idény követte Ramostól, melyet csak tovább súlyosbított a szerződéshosszabbítsának ügye, a távozásával kapcsolatos hírek (melyek nagyon is valósak voltak, mint később kiderült). Ekkor már ráadásul ő volt a Real Madrid első számú csapatkapitánya, akinek jó példával kellett volna elöl járnia. A vissza-visszatérő vállsérülése bizony meglátszott a teljesítményén is, a 2015/16-os idény végső szakaszában pedig két mérkőzést is ki kellett hagynia eltiltás miatt.

Nagyon jól jött ebben a helyzetben, hogy az említett szezon utolsó mérkőzésén góllal segítette újabb BL-trófeához a csapatát, elfeledtetve a Real Madrid szurkolóival, hogy meggondolatlanságával rendszeresen emberhátrányba kényszeríti szeretett csapatát. Sergio igazán szerencsésnek mondhatja magát, hogy a sárga és piros lapjait nyilvántartó jegyzőkönyv, mely leginkább a Shell logójára hasonlít, mellett a sikerekből is jócskán kivette a részét. Ha nem így történt volna, akkor a jövőben minden bizonnyal elkészülő Ramos-szobor készítésekor egy lapot felmutató játékvezetőt is meg kellett volna formáznia a szobrászoknak.

5. Trófeák

Szóval, tulajdonképpen hány címmel is büszkélkedhet Sergio Ramos? Nos, a kollekciója elég lassan kezdett el gyarapodni. A Sevilla felnőtt játékosaként egyetlen trófeát sem sikerült begyűjteni, és habár távozásának évében UEFA-kupát nyert az andalúz gárda, ő ismét „terméketlen” évet produkált a Real Madriddal. A támogatói persze nem győzik majd hangsúlyozni, hogy ez csupán véletlen egybeesés, és nincsen összefüggésben Ramos klubváltásával – és valószínűleg igazuk is van.

2011-ig egyetlen alkalommal sem sikerült eljutnia a BL-negyeddöntöig, első profi trófeájára pedig egészen a 2006/2007-es évig kellett várnia.

Ahogy arra bizonyára sokan emlékeznek, ebben az évben nyert bajnoki címet a Real Madrid, melyet aztán meg is sikerült védeniük Castillaséknak a következő szezonban. Ramos ezt követően megízlelhette a nemzetközi sikerek ízét is, hiszen Európa-bajnokságot nyert a spanyol nemzeti csapattal, melynek értékét csak megnöveli a rendkívüli nehézségekkel tűzdelt kvalifikációs „kampány”. Pep Guardiola világverő Barcelonájának köszönhetően két évig trófeagyőzelem nélkül maradt klubszinten, de 2010-ben nem akármilyen serleget emelhetett a magasba: a La Furia Roja világbajnoki címet ünnepelhetett Dél-Afrikában. Minden labdarúgó erre vágyik.

De ezek a trófeák még mindig csak a kezdetet jelentették számára, a címek valódi gyűjtögetése csak az ezt követő években indult be igazán. Először José Mourinho ízleltette meg a Bernabéuval újra a siker ízét, majd a klub négy éven belül három BL-győzelmet is aratott, közte beiktatva egy címvédést idén – Ramos hathatós közreműködésének is köszönhetően. „Tíz évbe telt, de itt van” – mondta Lisszabonban, első Bajnokok Ligája-győzelmekor. És ha tudta volna, mi vár még rá a következő években…

A mai napig összesen húsz trófeát gyűjtött be, valamint annyi éremmel és minitrófeával büszkélkedhet, hogy a házában lévő trófeatermében az előbbiekből néhányat kénytelen volt az utóbbiakra akasztani. Egyetlen megnyert kupa hiányzik az ő és a klub gyűjteményéből is, a 2011-es Király-kupa, amit történetesen ő ejtett a csapatbusz alá a Madridban zajló győzelem utáni ünneplés során. Ezt a történelmi trófeát a Spanyol Labdarúgó-szövetség madridi múzeuműban őrzik – a Real Madrid nagy bosszúságára. Mindez talán azt szimbolizálja, hogy Ramos már annyi trófeát címet élete során, hogy néhányat nyugodt szívvel félre is hajíthat.

6. Vezetői képesség

„Az első dolog, ami megfogott benne, az a sajátos karaktere volt, a megjelenése, ahogy csapattársait irányította” – mondta róla Pablo Blanco, a Sevilla utánpótlás-igazgatója, aki a kezdetektől követte Ramos karrierjét, még mielőtt bármi hatalmasat is véghez vitt volna, s nevét megismerhette volna a világ.
(Korábbi írásunk: Miért ne nyerhetné meg Sergio Ramos az Aranylabdát? – a szerk. kieg.)

Például olyan hatalmas dolgokról beszélhetünk itt, mint a Real Madrid és a spanyol válogatott kapitányának lenni. Mindkét karszalagot Iker Casillastól örökölte meg, s az évek során nyilvánvalóvá vált, hogy jellemének, vezérszerepének köszönhetően mindkét jelvényt kiérdemelte, mint hozzáállásának attribútumát. Hozzáállásának, mely magában foglalja, hogy ha kell, törött orral játszik a Bayern München ellen, vagy éppen megvédi csapattársait a pályán lévő összetűzésekkor. Ezek után senki sem vonhatja kétségbe, megérdemelte a kapitányi szalagokat, ahogy azt sem, hogy ő a legalkalmasabb a szerep betöltésére mind a Real Madridban, mind a spanyol nemzeti csapatban.

2011-ben egy Levante elleni mérkőzésen vezethette ki először a Real Madridot első emberként a pályára, az első számú kapitányi címet pedig 2015 óta birtokolja. E megtiszteletetés birtokában immár két BL-címig vezette a királyi gárdát, idén pedig a hőn áhított bajnoki címet is begyűjtötte a csapat, melyek után Ramos büszkén köthette a Real Madrid címerével ékesített sálat a Cibeles téren álló szökőkút tetején trónoló szobor nyakába, hiszen ez a kiváltság mindig a klub kapitányát illeti meg. A válogatott élén pedig mindössze azért nem adatott még meg neki a lehetőség hasonlóan nagy dolgokat véghez vinni, mert a kapitányi címet a 2016-os Eb után vette át Iker Casillastól. A nagy tornán való debütálása tehát még várat magára, ez 2018-ban, az oroszországi világbajnokságon fog eljönni.

Akár megnyeri a Julen Lopetegui által vezetett spanyol válogatott a világbajnokságot, akár nem, az nem lehet kétséges, hogy a 2010-es győzelme után újra a világ trónjára ülni vágyó La Furia Rojánál megvan, ki ül a kormány mögött. Az az ember, aki 22 mérkőzés múlva megdönti Iker Casillas válogatottbeli csúcsát (167 mérkőzés), s aki harmincegy éves korából adódóan még éveken át vezetheti sikerről sikerre a spanyol válogatottat. Az az ember, aki Pablo Blanco szerint erre született: Sergio Ramos.

7. Hírnév

Talán egységesen borzasztóak. Ramos már sevillai tinédzserkorában is szerette felhívni magára a figyelmet, hogy annak középpontjába kerüljön. Egyszerűen imádta a reflektorfényt.

„Túl visszafogott vagyok ahhoz, hogy »galaktikus« legyek” – mondta az Interviú magazinnak tizennyolc esztendősen, egy olyan állítást megfogalmazva ezzel, ami némiképp ellentmond annak az interjúhoz mellékelt fotónak, melyen Ramos teljesen meztelenül ül a focipálya zöld gyepén, hál’ istennek a lábaival és a karjaival takarásba helyezve a megfelelő testrészét.

Ugyanennek a fotósorozatnak a másik üde és kompromittáló színfoltja az a már-már megmagyarázhatatlan kompozíció, melyen az ifjú Sergio büszke mosollyal áll a kapu előtt, ugyanúgy anyaszült meztelenül, s napsütésben csillogó testének intim részeit a legendás Nike Total 90s cipő egy vadonatúj párjával takarja, miközben nyakába mintegy pórázként kötötték a cipőfűzőt. Nos, magabiztosnak lehet nevezni. Visszafogottnak semmiképp.

(Már értjük, honnan ered a 90 után az a kicsi plusz, ami Ramos esetében döntő jelentőségű szokott lenni…– a szerk. kieg.)

Pár hónappal később megint megbotránkoztatta a közvéleményt, mégpedig azzal, hogy hírbe hozták a Real Madriddal. A spanyol válogatott mindeközben egy Uruguay elleni barátságos találkozóra készült, és a keretbe behívót kapott Ramos is. A spanyolok Laz Rozasban (egy település Madrid tartományban, nem messze a fővárostól) készültek, a nagy madridi médiumok, az AS és a MARCA szerkesztőségeinek figyelő szemei közelében – a szemfüles újságírók pedig kapva kaptak az alkalmon, hogy kifaggassák az ifjú Sergiót a pletykákról. Bár a hírek csupán pletykaszintűek voltak, Ramos nem húzta be a nyakát: a spanyol edzőtáborban talpig fehérben jelent meg. Később úgy magyarázta az esetet, hogy kicsit „ki akart babrálni” a médiával. Két héttel később aláírt a Realhoz.

És ez csak a kezdet volt. Ramos hírneve az évek múltával csak nőtt és nőtt. Természetesen ezt az is elősegítette, hogy immár Madridban volt, szó szerint a középpontban, de ő egy olyan ember, aki bárhonnan, bármivel képes a rivaldafénybe kerülni valami megbotránkoztatóval vagy polgárpukkasztóval, legyen az Gerard Piqué lehordása egy sajtótájékoztatón vagy egy vitaindító tweet az online térben. Mondjuk az is igaz, hogy Katalóniában pont ezért a népszerűségi listán valószínűleg éppen az AIDS után következik Ramos neve. Számára persze ez mellékes. A lényeg, hogy beszélnek róla, és napirenden van a személye.

Ramos amúgy az online világban is elég kedvelt, sőt mi több, ő a legnépszerűbb spanyol labdarúgó a neten, 23 millió Facebook-lájkolóval, valamint 20 millió Instagram-követővel, ráadásul még a Twitteren is 12 millióan követik. Ramos mára spanyol kultúrimázs lett.

A rajongók a futballista Ramost kedvelik meg, de amiért hűek maradnak hozzá, az a szórakoztató Ramos. Ráadásul tovább erősítve a celebvonalat, a párja sem kisebb név, mint a tévés műsorvezető, riporter és modell Pilar Rubio, akivel 2012 óta alkotnak egy párt, s azóta két gyermekük született, Marco és Sergio Jr. (Közben Ramosék már bejelentették harmadik gyermekük érkezését is – a szerk. kieg.)

Bármihez is kezdjen Ramos a futball után – legyen az az edzői pálya vagy az általa kedvelt spanyol telivérek tenyésztése – egy biztos: a világban még jóideig téma lesz a személye, ám a róla folyó párbeszédek talán már nem olyan heves vérmérsékletben folynak majd, mint manapság.

Ramos hosszú utat tett meg a camasi házukkal szemben lévő Jardín Atalaya pályájától, attól a pillanattól kezdve, hogy első látásra szerelembe esett a labdával. Bátyja, René (aki most az ügynöke) volt az, aki miatt érdeklődni kezdett a foci iránt, ő volt az, aki elvitte a saját edzéseire öccsét. A kis Sergio pedig figyelt és tanult, majd mikor lehetősége nyílt rá, ki is próbálta magát a pályán – csatárként.

Ha a babaarcú, bolyhoshajú kissrácnak, aki volt, azt mondjuk, egy nap labdarúgó lesz belőle, ő bizonyára elhitte és elfogadta volna ezt. Arra pedig még nagyobb hévvel bólintott volna rá, hogy ha azt állítjuk, vakmerő lesz, rengeteg gólt lő, több pozícióban is megfordul, a temperamentuma pedig sokkal többet hoz ki belőle, néha kiállítják majd, de trófeákat nyer, vezetővé válik és Spanyolország egyik A listás hírességévé. De ha azt mondjuk neki, hogy középhátvéd lesz, a kis Sergio Ramos bizonyára felhúzta volna az orrát. Végül is, mindezt egyszerre véghez is vitte.