Az interjú elsõ része ide kattintva elolvasható.
Azt láthattuk a Fiesztában is, hogy sokszor jársz Madridban. Melyik a legkedvesebb emléked a Real Madriddal kapcsolatban?
Nekem rengeteg pozitív élményem van a Real Madrid kapcsán. Nagyon sajnálom például, hogy már nincs Michel Salgado. Egyszerûen nem tudtam úgy elmenni a Real Madridról forgatni, hogy vele ne beszélgessek. Egy hihetetlenül kedves, aranyos, jópofa srác. Roberto Carlost is nagyon hiányolom e-tekintetben. Nem lehetett úgy odamenni Roberto Carloshoz, hogy valamit ne mondjon. Amikor õk elmentek a Real Madridtól, az újságírók majdhogynem sírva fakadtak, hogy most mit fognak írni. Gondoljatok bele milyen nehéz ezzel a csapattal dolgozni. Bár ezt ti is tudjátok, hiszen ti nálunk is jobban ismeritek a Real Madridot. Amikor Barcelonában vagy Madridban járok, mindig elmondom, hogy Magyarországon rengetegen csak azért tanultak meg spanyolul, hogy követni tudják a csapattal kapcsolatos híreket. És ezt az ottaniak tudják. Nincsenek nyilvános edzések, alig vannak sajtótájékoztatók. Ha pedig vannak, akkor… Pont most voltam egy Guardiola sajtótájékoztatón, de annyira sajnálom azt a fél órát az életembõl, hogy hihetetlen. Egyszerûen nem szólt semmirõl. Egy órát vártunk rá, emiatt lekéstem az Espanyol – Racing meccs elsõ félidejét, majd megérkezett, de semmirõl nem beszélt. Szerzõdéshosszabbítás? Errõl nem beszél. Kérdeztek tõle még valamit, õ arról sem beszél. Ez korábban sokkal egyszerûbb volt.
Akkor a régebbi élményeidrõl beszélj kicsit.
Anno, amikor Sergio Ramos még a Sevillában futballozott, beszélgettem vele. Nagyon jó srác, nyíltszívû gyerek. Aztán ott van Casillas. Na, õ a csúcs. Ha Michel Salgadóra mindig lehetett számítani, akkor Casillasra is. Most januárban volt egy nagyon aranyos történet. A csapat egy meccs után jött ki a mixzónába. Özilék elvonultak, õk nem álltak meg, Granero és Casillas pedig együtt jöttek. Elõbbi szintén nem állt meg, Casillas pedig utána kiabált, hogy „Na jól van barátom, majd beszélek én, úgyis mindig én szoktam.” Tehát õ mindig kiszolgálja a sajtót, le a kalappal elõtte. De akár említhetném Morata Martínt is, akinél rákérdeztem a Puskás-Suzuki Kupán, hogy mit gondol arról, hogy esetleg õ lehet az új Raúl. A spanyol újságírók egyébként megtalálták ezt a beszélgetést, és sokáig a Marca címlapján is olvasható volt, ami egyébként azért volt érdekes, mert Raúl is a Zaragoza ellen mutatkozott be, ahogy õ is, és Raúl is majdnem gólt rúgott az elsõ meccsén, ahogy õ is. Aztán persze a két történet innentõl már más irányt vett. Granerót például 2004-ben láttam még az U17-es válogatott játékosaként, Zidane pedig még a Juventus játékosaként válaszolt nekem a kérdésemre egy meccs után. Raúl is egy rendkívül kedves figura, de õ sosem bírta a kamerát, egy igazán félénk srác, úgyhogy vele is csak röviden volt szerencsém beszélgetni. Carvalho a portugál válogatottal volt Magyarországon, õ is nagyon közvetlen volt. Most például abban a cukrászdában jártam, ahol Pepé sütögetett jótékonysági céllal.
Ez a riport lesz a Fiesztában? (Április 2-n adásba került a riport, ahogy rövid híreink között elõre jeleztük. A szerk.)
Igen. Alejandro Montes cukrászmesterrel sütögettünk cukros szíveket. Tudom, hogy Pepét sokan nem szeretik, nekem például az egyik kedvenc játékosom. Nem az a cél, hogy bemutassuk, milyen a pályán, hanem hogy milyen ember. Én nem akarom, hogy az emberekben az maradjon meg, hogy Pepé lerúgja a csillagos eget, megpróbál ollózni guruló labdából, õ rúgja a szögletet és õ is fejel… Nem. Õk is emberek. Az, hogy a pályán milyen, arról megoszlanak a vélemények, nekem az egyik kedvencem. Aki a másik kedvencem volt, az Guti. Azt nagyon sajnálom, hogy õt már nem látom. Számomra Guti volt „A Futballista”. Én például nagyon kedvelem Cristiano Ronaldót is, de tudom, hogy a madridisták közül sokan nem szeretik, beszélgettem sok emberrel errõl Madridban.
De Ronaldo munkáját azért elismerik ott? Nagy alázattal és keményen dolgozik.
Biztosan, de én voltam olyan mérkõzésen, ahol az Ultras Sur, körülbelül kétszáz ember, José Mourinhót éltette, viszont hetvenezren pedig fütyültek. Cristiano Ronaldóval ugyanez a helyzet. Úgy látszik, hogy valahogy a stílusuk nem illik bele ebbe az egészbe. A helyiek azt mondják, õk ketten nem lesznek hosszú életûek a csapatnál, mert a madridiak nem tudnak velük azonosulni. Mondjuk ehhez hozzátartozik az is, hogy amit Ronaldo csinált, azt eddig egyetlen madridi futballista sem engedte meg magának, vagy ha igen, akkor nem volt hosszú pályafutása a fõvárosiaknál. Azt nyilatkozta, hogy biztosan azért fütyülnek, mert jóképû vagyok és gazdag, vagy mert nem megyek oda örülni. Puskásék idejében ez más volt. Akkoriban imádták egymást a játékosok. Puskás, Di Stefano, Gento, Santamaria, Zoco, Velazquez… Edzés után együtt ettek-ittak, elmentek közösen különbözõ helyekre. Volt, hogy Puskás felhívta az általuk kedvelt étterem tulajdonosát, hogy mennének tízen, összeszedték a fiatalokat is, és együtt mentek. Vagy ott volt például Stoichkov és Romário, õk rengetegszer beszóltak egymásnak, de azok aranyos beszólások voltak, a pályán mindig veszekedtek, de imádták egymást… Viszont a mostaniakról ezt nem lehet így kijelenteni, mivel a mai világban nem lehet tudni, hogy milyen a kapcsolatuk egymással.
Gyakran húsz évesnél fiatalabb gyerekekként kerülnek be a játékosok egy ekkora csapatba, mint alapember, azért ezzel sem lehet könnyû megbirkózni.
Igen. Itt van például Higuaín, akit én nagyon szeretek. Lehet, hogy néhány év múlva befejezi a pályafutását, aztán senki nem fog rá emlékezni, de ez a gyerek gólokat rúg… Ennek ellenére minden évben az a téma, hogy megy, vagy marad. Ezt nem lehet megtenni egy olyan játékossal, aki rúgja a gólokat. Korábban az volt a téma, hogy nem lehet eladni elég Higuaín mezt. Erre az a megoldás, hogy meg kell venni Tom Cruise-t, és akkor majd õ beáll, és rengeteg mezt el lehet adni. Vagy ott van Xabi Alonso, aki szintén az egyik kedvencem, sokáig nem láttam benne azt az igazi Xabi Alonsót, de most nélküle már nem Madrid a Madrid. Nagyon jó futballista. Vagy Özil. Õ például egy zseni. Olyan dolgokat csinál a pályán, hogy elképesztõ. Marcelo is nagyon ügyes, és rendkívül fiatal. De hogy kalandozzunk egy kicsit, Van Nistelrooyt is imádták a fõvárosiaknál, rengeteg gólt lõtt. Egyébként nagyon sokat számít a kisugárzás. Beckhamet például szintén nagyon szerették. Volt olyan edzés, amikor beszökött egy srác a pályára, a biztonsági õrök leteperték, de Beckham odament és óvta, megölelte. Én nagyon szerettem õt is, csak meg kell nézni, hogy áll a futballhoz. Lehet látni, hogy szereti amit csinál. Sokan azt mondták, hogy neki csak a beadásai vannak. De ez egyáltalán nem igaz. Õ egy kiváló futballista, egy csapatember, vezéregyéniség, klasszis, alázatos, korrekt.
Elég csak visszaemlékezni arra, amikor a Capello korszakban az edzõ mellõzte, de õ visszaküzdötte magát a csapatba.
Így van. De visszatérve az élményekre, Fabio Capellóval is tudtam beszélgetni. Amikor Puskás Ferenc eltávozott, kimentem forgatni Madridba, elmentem egy olyan kocsmába, ahova például Kubalával, Di Stefanóval jártak. A kocsmában volt három szék, anno az egyikben Öcsi bácsi, a másikban Di Stefano, a harmadikban Kubala ült. Di Stefano és Kubala olyan jó barátok voltak, mint most Xavi és Casillas. A Barcelona és a Real Madrid között egyébként kiváló a viszony, amit az ember a fórumokon, itt-ott tapasztal, az csupán a szurkolók háborúja. Vagy ott van Pique esete, amikor szóba került, hogy többet nem játszanak Shakira dalokat a Bernabéuban, mert õ lett a játékos barátnõje. Amikor ezt meghallották Casillasék, nagyon idegesek lettek. Ezt nagyon nem akarták, mivel szeretik Pique-t is. Tehát nekem csak pozitív élményeim vannak.
És a klubvezetõk közül kikkel sikerült beszélgetned?
Butragueñóval, Ramón Calderónnal. Sajnos Pérezzel még nem volt lehetõségem, de a Fieszta reményeim szerint hosszú életû lesz, és a mûsor keretein belül akár õ, akár Cristiano Ronaldo is összejöhet. Butragueño egyébként igazi úriember, és e-tekintetben is van párhuzam a Barca és a Real között. A másik oldalról Zubizarretával sikerült beszélnem, aki szintén talpig úriember. De múltkor például odamentem Sandro Rossellhez egy Barcelona B. – Alcorcón meccs elõtt, aki csak elsuhant mellettem, nem is foglalkozott velem.
Egyébként egy interjú egy játékossal vagy vezetõvel milyen elõkészületeket igényel? Mennyire nehéz egy ilyet összehozni?
Exkluzív interjút a játékosok a mai világban szinte alig adnak. Most csak egy példát mondok. Guardiola azóta, hogy a Barcelona edzõje, egyetlen exkluzív interjút sem adott, és ezt megtiltotta a játékosoknak is. Sõt azt is, hogy a játékosok szponzorai által szervezett eseményeken jelen legyenek. De ha véletlenül meggyõzik a játékosok, és kapnak 1-2 ilyen napot, akkor elõfordult, hogy például Xavi két nap alatt nyolc ilyen eseményen volt jelen. És ezek azok a pillanatok, amikor az újságírók is közelebb tudnak kerülni a játékosokhoz. Például ezért várják a sajtósok a válogatott meccseket. Del Bosque ugyanis teljesen máshogy áll ehhez a dologhoz, õ hagyja a játékosokat szabadon mozgolódni, interjút adni, és ilyenkor könnyebb velük a Real Madrid vagy a Barcelona ügyeirõl beszélgetni, mint a klubok edzõtáborában. Ezzel kapcsolatban például egy nagyon érdekes történet, hogy a spanyol Gol TV, ami a mérkõzéseket az egész világ felé szolgáltatja, alapított egy díjat, a hónap legeredményesebb játékosa néven. Ezt a díjat meg kellett szüntetniük, mivel a Barcelonával és a Real Madriddal egyszerûen nem tudtak megegyezni. Ugye nagyon sokszor ebbõl a két csapatból kerül ki a hónap legjobbja, de a díjakat nem tudták átadni a játékosoknak. Azt mondták, hogy ennek így nincs értelme.
Az interjúk szervezése egyébként úgy történik, hogy elõször fel kell venni a kapcsolatot a klubbal, akik visszaírnak, hogy mi az, amit lehet, mi az, amit nem. Általában játékosokkal nem lehet interjút készíteni, az edzéseken nem lehet forgatni, csak ha nyilvános, utánpótlásedzõk nem nyilatkoznak, legalábbis Barcelonában biztosan nem, a stadionban lehet forgatni, a hivatalos márkaboltban lehet forgatni, a sajtótájékoztatókon lehet forgatni, de ott meg nem történik semmi.
De miért jó ez nekik? Az újságírók így kitalálnak történeteket, amikkel lehet, hogy több bajt csinálnak, mintha egyszerûen csak kapnának esélyt egy-egy rövid beszélgetésre, vagy néhány edzést megtekinthetnének.
Egyszerûen ennek a két klubnak most az a politikája, hogy nem. A Gol TV-s díjjal kapcsolatban volt egy érdekes történet, amikor Messinek úgy tudtak csak átadni egy díjat, hogy megállt egy autó a TV bejárata elõtt, megkapta a díjat, és azon kívül, hogy „gratulálunk”, még kérdezni sem lehetett tõle semmit. Megkapta, visszaszállt az autóba, és vitték tovább. Most beszéltem egyébként Pichi Alonsóval, a Barcelona korábbi játékosával, aki most szakkommentátorként dolgozik a katalán televízióban. Õ mondta, hogy azonnal megszûntetné azt, hogy a játékosok a reptereken is a hátsó ajtón távoznak, miközben apák a gyerekeikkel várják õket a kapunál. Egyszerûen elképzelhetetlennek tartja, hogy a játékosok ne érintkezzenek a szurkolókkal, újságírókkal. Hiába jönnek ki a mixzónába, megáll egy-két játékos, és ennyi. A Madridból általában Casillas és mondjuk Arbeloa áll meg. Múltkor a Barcelona – Granada meccs után kiküldték Tellót és Cuencát. Minden tiszteletem az övék, de az emberek Messire, Piquére, Xavira kíváncsiak.
Az újságírók a történeteket pedig úgy találják ki, hogy vannak beépített embereik, vannak focista haverok, rengetegen dolgoznak a lapoknál. Ha pedig valakinek érdeke fûzõdik ahhoz, hogy bizonyos hírek megjelenjenek, akkor mindent megtesznek ezért. Legutóbb például a Real Madrid edzõtáborában történt Ramos, Mourinho, Casillas balhé. Megjelent, de nem cáfolták hivatalos közleményként. Máshogy nem tudnak talpon maradni a spanyol újságírók. De nekünk magyaroknak van egy nagy elõnyünk egyébként.
Csak nem Puskás? (nevet)
Pontosan. Vagy Kubala, Kocsis, Czibor. Olyan még nem volt, hogy ha elmentem Madridba, és valakitõl megkérdeztem, hogy mondana-e valamit Puskásról, azt mondta volna, hogy nem. Úgyhogy én gyakran látom ennek a hozadékát, nagyon szerencsések vagyunk. Barcelonában is, ha ott a lehetõség, rákérdezek Kubalára, akkor nem fogják azt mondani, hogy nem beszélnek róla. 2010-ben voltam Barelona – Real Madrid meccsen, a hivatalos sajtótájékoztatón a meccs elõtt, ahol millió újságíró közül volt lehetõségem kérdezni. Feltettem azt a kérdést, hogy az ötvenes, hatvanas években elképzelhetetlen volt egy Barca – Real meccs magyar sztárok nélkül, tehát Kubala, Puskás, Kocsis, Czibor nélkül, de ez sajnos már nincs így, mi a véleménye errõl. Guardiola erre azt mondta, hogy sajnos tényleg nincs ez már így, de annyi remek futballista van, hogy bárkibõl fõszereplõ lehet. Tehát ez egy elég erõs ütõkártya.
Én is éreztem ezt, amikor Puskás mezben mászkáltam Madridban, jöttek oda hozzám az emberek, volt, aki csak megszólított, de volt, aki fotót is akart csinálni.
Nekem is volt hasonló élményem a Real Madrid múzeumában, amikor Puskás fala elõtt egy ecuadori házaspár áradozott, hogy „hûha, Puskás, gyorsan csinálj egy fényképet”. Puskás és Kubala akkora futballisták voltak, hogy fel sem fogjuk. Kubala olyan volt az ötvenes években, mint most Messi. Imádják Barcelonában. Nincs olyan, aki nem szereti.
A stadionjukat is majdnem róla nevezték el.
Így van. A Camp Nou anno miatta épült fel. Volt egy ötvenezres stadionjuk, de oda nem fértek be, ezért fel kellett építeni a Camp Nout. Madridban ugyanilyen Puskás. És ezt mindkét helyen tudják, ráadásul rendkívül büszkék rá. Guardiola például imádja Kubalát. Ott voltam Barcelonában, amikor Kubalát választották meg minden idõk legjobb játékosának. Most gondolj bele, olyanok játszottak a klubnál, mint Maradona, Ronaldo, Romário, Stoichkov… Akkoriban Van Gaal volt az edzõ, Guardiola még játszott, mi pedig bemehettünk az edzésre (akkoriban még lehetett). Laci bácsival odamentünk a kerítéshez, és amikor meglátták a játékosok, abbahagyták az edzést, odamentek hozzá, ölelgették, a kezét fogták, dédelgették. Olyan játékosok, mint Puyol, az akkor még tejfeles szájú Xavi, Guardiola, Sergi. Guardiola ölelgette, csókolgatta, imádta. Ahány fotós ott volt, mindegyik Kubalát fotózta. Laci bácsi csak annyit mondott, hogy Pep, majd az edzés után gyere légy szíves, mert van itt egy magyar újságíró, aki szeretne veled beszélgetni pár percet. Õ pedig szó nélkül jött. Vele kapcsolatban még emlékszem arra is, hogy amikor a Roma játékosa volt, és odamentem hozzá, hogy szeretnék vele beszélni Kubaláról, azt mondta rendben, de csak Kubaláról, másról nem szeretne. Tehát ha vele összetalálkozol, szóba hozod Kubalát, akkor nyert ügyed van. Vagy amikor Cannavaro átvette az Aranylabdát, akkoriban halt meg Puskás, a sajtótájékoztatón természetesen felmerült a neve, Cannavaro pedig áradozott róla. Akkoriban kérvényeztem, hogy beszélgethessek játékosokkal, Capellóval, és õ volt az egyetlen, aki külön kérte, ragaszkodott hozzá, hogy beszéljünk Puskásról az interjúban. Úgy gondolom, hogy Puskást és Kubalát tanítani kellene a magyar iskolákban. 
Azt, hogy milyen emberek voltak. A futballtudásuk mellett mindig azt emelik ki velük kapcsolatban, hogy milyen kiváló személyiségek voltak. Di Stefano például úgy jellemezte Puskást, hogy a legjobb ember, aki valaha futballcipõt húzott. Pichi Alonso pedig azt mondta Kubaláról, hogy õ mindig embert akart belõlük faragni. Kubalának volt egy híres mondása: „A gyerekek nagyon aranyosak és tiszteljük az ellenfelet.” Tehát mindig a sajátjait védte, az ellenfelet pedig tisztelte.
Jó ezeket a történeteket hallani… Egy meccs közvetítése milyen elõkészületeket igényel?
A Real Madridra nagyon szeretek készülni. A nagy csapatokból könnyebb, mint a kisebb csapatokból, mivel náluk sokszor nem történik semmi, vagy ha történik is, nem akkora horderejû. Egy Real meccsre úgy készülök fel, hogy elolvasom az egész héten megjelent nagyobb spanyol lapokat, mint például a Marca, AS, interneten ezeknek a weboldalait, és megnézem a penamadridista.hu-t is. (nevet) Mindent elolvasok. Amikor Barca meccset közvetítek, akkor Sport, El Mundo Deportivo. De célszerû mindkét oldal lapjait olvasgatni a meccsek elõtt, mivel azért mindegyik hazafelé húz. Viszont ezt persze el is várják tõlük. A Marca fõszerkesztõje mondta, hogy õk nem a Barcelona, vagy a Sevilla ellen vannak, hanem az elvárások szerint a Madridról kell írniuk, ez érdekli az embereket. Viszont nagyon nehéz dolguk van, mivel nincsenek hírek. Nincs edzés, nincs sajtótájékoztató, így nagyon nehéz. A két gigász meccseire egy hetet is készülhetek, de sokszor van, hogy nem találok interjúkat. Van egy-egy meccs elõtti sajtótájékoztató, és ennyi.
És honnan közvetítesz? Hogy zajlik egy ilyen a te szemszögedbõl?
Egy kis szobából közvetítek, elõttem van két monitor, fülemen a fülhallgató, elõttem a mikrofon, és átszellemülök. A magánéletben például egyáltalán nem vagyok olyan, mint a közvetítésben. Számomra a futball és az irodalom szent dolog. Nem tudok úgy beülni, hogy nem készültem fel. Ha elkezdõdik a meccs, akkor csak arra koncentrálok, semmi más nem érdekel. Persze vannak néha problémák, például a hang rosszul jön. Ez el tudja venni a kedvem. Ettõl függetlenül elég sokáig bennem van az adott meccs. Egy-egy ilyen szombat esti tíz órás meccs után sokszor nehezen alszom el, általában éjjel kettõ után. Elég stresszes feladat ez.
Volt már olyan, hogy stadionból közvetítettél egy meccset?
Magyarországon igen, Spanyolországból még nem. De a mai világ már nem ebbe az irányba tendál. Most voltam például a Gol TV-ben, ahol van huszonöt alámondó helyiség, és eszük ágában sincs a helyszínrõl közvetíteni. Jobban rálátnak a pályára, nyugodtabban tudnak közvetíteni, koncentrálni.
Külföldön jellemzõ, hogy két kommentátor közvetíti egyszerre a focimeccseket. Errõl mi a véleményed? Látsz benne fantáziát?
Spanyolországban tudom, hogy így közvetítenek. Én egy idõben szakkommentátor párti voltam. De a véleményem teljesen megváltozott, mivel nem tudom, egy szakkommentátor mit tud hozzátenni a dologhoz. Az én olvasatomban azt tudná, hogy milyen szisztémában játszik egy adott csapat, stb. Ehhez viszont nagyon ismerni kellene a csapatot, a bajnokságot. Én pl. tudom, hogy ha mondjuk Khedira megsérül, akkor ki jöhet be a helyére, vagy Mourinho hadrendet változtat, akkor azt látom. Tehát ha benne vagy a bajnokságban, az adott futballkultúrában, akkor tudod ezeket, viszont így egy szakkommentátor feleslegessé válik.
És ha egyik kommentátor sem szakkommentátor?
Abban nem látok fantáziát. Voltak ilyen próbálkozások, de szerintem ez még azokat is zavarta, akik csinálták. Neked van egy saját ritmusod, és ha a másik elkezd beszélni, akkor kiesel ebbõl. Szerintem egy ember bõven elég.
A szakmádban fontos a pártatlanság, de ti is emberek vagytok, így biztosan vannak játékosok, csapatok, akiket jobban kedveltek az átlagnál. Mennyire nehéz kizárni az érzelmeket?
Nagyon könnyû. Ha közvetítesz, nem foglalkozol azzal, hogy ezzel-azzal találkoztam, vannak élményeim vele. Ezeket én félreteszem. Volt egy élményem ezzel kapcsolatban is, egy Levante – Real Madrid meccset közvetítettem még a Schuster volt a Real edzõje, nehezen nyert a Madrid. A Levanténak helyzetei voltak, én pedig lelkesedtem, hogy „hûha, ez a kiscsapat megszorongathatja a Real Madridot”. Na akkor a fél országtól e-mail üzeneteket kaptam, hogy én hogy merek a Levanténak szurkolni. Pedig nem errõl volt szó, csak a kiscsapat helyzeteinél is ugyanúgy kell lelkesedni, mint a másiknál. Sokan nem bírják ezt elviselni, van, akinek ez rosszul esik. Egy Real Madrid – Barcelona meccs például az egyik legnehezebb sportkommentátori feladat. Ebbõl nem tudsz jól kijönni. Mindkét oldalról kapom a hideget, meleget.
Egyébként hogy kezeled azt, hogy a Real szurkolók barcásnak tartanak, a Barcelona szurkolók pedig realosnak?
Szerintem ez szerencsés helyzet, mivel ha csak Real szurkolónak tartana mindenki, vagy csak Barca szurkolónak, az lenne a gond. De így, hogy hallom mindkettõt, nem aggódom annyira. Az igazság az, hogy szeretem a futballt, szeretek közvetíteni, az emberekkel információkat megosztani. A Fiesztának is ez a szerepe egyébként, tehát a magyar szurkolónak joga van tudni ugyanazt, mint egy spanyolnak. Joga van tudni például azt, hogy Ronaldo hol és mit vacsorázik, hogy Marío Vargas Llosa (Nobel-díjas író. A szerk.) melyik csapatnak szurkol. Miért ne tudná azt a magyar nézõ, hogy nem csak Eto’o szerette a sportautókat, hanem a Rossi is, vagy hogy melyik játékos szereti a rapzenét. Úgy vagyok vele, hogy a közvetítés során nem mondogathatom, hogy Khedira, Sergio Ramos, Pepé… Eléggé unalmas lenne. A másik ilyen érzékeny pont a kiejtés.
Igen, ezzel mi nézõk is szembesülünk, hiszen amennyi kommentátor, sokszor annyi féle kiejtés.
Tudom, hogy a magyar fülnek nem kellemes a spanyolosan kiejtett név. Az emberek például nem szeretik visszahallani azt, hogy „Szerhió Rámosz” vagy „Pépé”. Nekik teljesen jó a „Szerdzsó” és a „Pepe”. A spanyolban nincsenek rövid magánhangzók. Például nem „Messzi”, hanem „Mésszi”, nem „Inieszta” hanem „Iniésztá”. Volt ezzel kapcsolatban egyébként egy aranyos sztori, Barcelonában beszélgettem Mauricio Pochettinóval. Mondtam neki, hogy nálunk az probléma, hogy te hogy ejted a neved. Õ meg elkezdett hangosan röhögni, hogy Magyarországon miért érdekli az embereket, hogy õ most „Pokettínó” vagy „Pocsettínó”. Azt mondta, hogy „Figyelj, úgy ejtitek, ahogy akarjátok. Argentínában „Pocsettínó” vagyok, itt pedig vagy szintén ez, vagy „Pokettínó.” De igazából nekem teljesen mindegy.” Tudod, hogy hány olyan e-mail jött, amiben ezt nehezményezték az emberek? Nagyon furcsa e-mail üzeneteket kapunk néha, édesanyámnak nem mutatnám meg, mert elsírná magát. Vagy Mourinho nevét is valaki elkezdte úgy, hogy „Murinnyó”. Az emberek megszokták, most már ezt kell használni. Pedig valójában nem u, hanem o, és nem o, hanem u. A portugálban így használják. Közvetítettem portugál meccseket, de szándékosan nem ejtettem portugálosan a neveket, pedig tudok portugálul. Tudom, hogy az embereknek nem tetszik, ezért helytelenül ejtem. Az embereket nem lehet visszanevelni, mert már így szokták meg, a fülükben ez van benne.
Folytatjuk…
Az interjú befejezõ részében Farkas Norbert a Real Madrid jelenlegi helyzetérõl, az átigazolásokról, a csapat lehetséges jövõjérõl és a Real Madrid Magyar Szurkolói Egyesületrõl beszél majd…
