Ezúttal Florentino Pérez kérésére nem kerül sor közvetlen vitára a Real Madrid elnökválasztásán. A régebbi idők emlékei azonban még élénken élnek azokból az évekből, amikor az ilyen viták természetes részét képezték a kampánynak – és amikor maga Florentino is rendszeresen a főszereplők között volt. Alább olvashatjátok Alfredo Matillának, az AS főszerkesztőjének izgalmas múltidézését.
A kampány első napjaiban Florentino Pérez egyértelművé tette, hogy nem kíván nyilvános vitában részt venni ellenfeleivel. Ez valójában sokkal inkább illeszkedik a történelem során kialakult mintázathoz, mintsem hogy meglepetést jelentene. Amikor valaki a fennálló vezetés leváltására készül, általában támogatja a nyilvános összecsapásokat – minél többet, annál jobb –, hiszen ezek növelik ismertségét és lendületet adhatnak kampányának. Amikor azonban hatalomra kerül, hajlamos elkerülni az ilyen helyzeteket, hogy ne vállaljon felesleges kockázatot, vagy egyszerűen azért, mert nincs rá szüksége.
Ez a jelenség a politikában is jól ismert, és a Real Madrid történetében sem példa nélküli. Lorenzo Sanz esetében már láthattuk, és ki tudja, talán néhány év múlva Enrique Riquelme is hasonló álláspontra helyezkedik majd, noha jelenleg éppen ő sürgeti leginkább a nyilvános vitákat, hogy a sociók összehasonlíthassák a jelöltek elképzeléseit.
Az olvasók azonban legalább visszatekinthetnek azokra az időkre, amikor a vita a választási kampányok természetes velejárója volt. Néha udvarias hangnemben zajlott, máskor pedig olyan feszültséggel, hogy a felek szinte tányérokat vágtak egymás fejéhez. A viták korábban olyannyira megszokottnak számítottak, hogy időnként már túl sok is jutott belőlük – különösen az 1995-ös kampány idején. A rádiókban, a televíziókban és az újságok hasábjain egymást érték az összecsapások, még abban a korszakban, amikor a digitális sajtó nem közvetíthetett élőben eseményeket. Az 1982 és 2006 közötti választási küzdelmek során minden előfordult: bajtársiasság és humor éppúgy, mint sértések, keserű konfliktusok és olyan összetűzések, amelyek már-már valódi botrányok előszobájába vezettek.
Kezdetben az újdonság ereje és a diktatúra öröksége is érezhető volt. A Real Madrid negyvenöt éven át Santiago Bernabéu irányítása alatt állt (1943–1978), majd Luis de Carlos átmeneti elnökségét követően ismét választásokat tartottak. Minden új volt, olyannyira, hogy még előválasztásokat is rendeztek. A leköszönő elnök, Luis de Carlos, valamint kihívói, Ramón Mendoza és José María Diéguez kezdetben békésen pózoltak a közös fotókon, és készséggel jelentek meg közös beszélgetéseken. A légkör azonban fokozatosan elmérgesedett, ahogy a sajtóközlemények és az újságcikkek egyre élesebb hangnemet ütöttek meg egy olyan korszakban, amikor a nyomtatott sajtó szinte megkérdőjelezhetetlen tekintéllyel rendelkezett.
– Ha támadnak bennünket, válaszolni fogunk. Túl sok ostobaság hangzik el a Real Madridról – jelentette ki Luis de Carlos Alfredo Di Stéfano és Amancio társaságában.
És valóban válaszoltak. A választási győzelmet követően már sokkal keményebben fogalmazott:
– Nem lesz bennem harag, de amnesztia sem.
Diéguez sem maradt adós a kritikákkal. Mielőtt visszalépett volna, majd Mendoza mögé állt, így fogalmazott:
– De Carlos menekül a párbeszéd elől, és ez egyértelmű bizonyítéka alkalmatlanságának.
Mendoza sem fogta vissza magát:
– Büntetőszavazatok érkeznek a leköszönő elnök ellen.
Amikor pedig világossá vált a veresége, kijelentette:
– Ezt a választást a rágalom nyerte meg.
A modern értelemben vett televíziós viták már az 1991-es választások idején megjelentek. Ekkor Ramón Mendoza az író Alfonso Ussíával mérte össze erejét. Az 1991. április 8-án, a Telemadrid stúdiójában rendezett vita igazi médiatörténeti eseménnyé vált. A jelöltek programokat ismertettek, bemutatták stábjaikat, és finoman utalgattak jövőbeli igazolási terveikre. Mendoza Arrigo Sacchi, Marco van Basten és Ruud Gullit neveivel játszott, míg Ussía Bilardo, Boskov, Schuster vagy akár Paul Gascoigne esetleges érkezését lebegtette. A legemlékezetesebb pillanat azonban akkor érkezett el, amikor a felek a kosárlabdacsapat jövőjéről kezdtek beszélni. Több újságíró, aki végigkövette azt a vitát – köztük a későbbi kollégánk, Tomás Roncero is –, máig élénken emlékszik rá:
“George Karl az 1989–90-es idényben irányította a Real Madrid kosárlabdacsapatát. Fernando Martín tragikus halálát követően egészen a Kupagyőztesek Európa-kupájának döntőjéig vezette az együttest, majd visszatért az NBA-be. A neve rendkívül erős választási adunak számított. Ussía a vitában arról beszélt, hogy projektje rendkívül ambiciózus, és szeretné visszahozni ezt a legendás szakembert. Néhány részletet is elárult a tervéből. Ekkor azonban Mendoza – a rá jellemző magabiztossággal – közölte, hogy ő ennél is tovább ment a kosárlabda-projektjével: még aznap délután, közvetlenül a vita előtt megszerezte az amerikai edző aláírását. Azt mondta neki: ‘Megspóroltam önnek a munkát.'”
Ez a húzás nemcsak a vitát, hanem valószínűleg az egész választást eldöntötte.
Egymást érték az összecsapások
Az 1995-ös viták – amikor Florentino már aktív szereplőként vett részt a kampányban, és az igazolási ígéretek terén egyértelműen felülmúlta Mendozát és Gómez Pintadót – sem voltak kevésbé emlékezetesek. Idő bőven akadt a kampányra: a választási folyamat 1994. december 11-én indult, a szavazást pedig csak február 19-én tartották meg, szemben a mai gyakorlattal, amikor minden két hét alatt lezajlik.
A közvélemény figyelme elsősorban a Ciudad Deportiva átalakítására vonatkozó tervek, valamint a klub adósságállománya és gazdasági helyzete felé fordult. A Real Madrid ekkor komoly pénzügyi nehézségekkel küzdött, amelyek később odáig vezettek, hogy Lorenzo Sanznak saját vagyonából kellett pótolnia a hiányzó forrásokat, mielőtt átvette volna a klub irányítását Ramón Mendozától. A kampány során számos nyilvános összecsapásra került sor. Az egyik első háromszereplős vitát a Radio España szervezte. Florentino azonban megdöbbenve figyelte, milyen hangnemben támadta Mendoza Gómez Pintadót:
– Életemben nem éreztem még ekkora szégyent. Gyakorlatilag azon a vitán veszítették el a választást.
A következő összecsapás volt az első a három televíziós vita közül, amelyet a Tele5 sugárzott. A beszélgetést José Javier Santos vezette, aki már a kezdés előtt igyekezett oldani a hangulatot: Luis Mariñasszal tréfálkozott azon, hogy szinte teljesen egyforma nyakkendőben érkeztek a stúdióba. Ezúttal a harmadik jelölt, Gómez Pintado már nem vett részt a vitában. A SER rádióban követte az eseményeket, és folyamatosan kommentálta a látottakat. Az ő értékelése szerint Mendoza egyértelmű fölényben szerepelt:„Teljesen lesöpörte a pályáról.”
A korabeli beszámolók többsége azonban inkább döntetlenre értékelte az összecsapást. A vita során záporoztak a kölcsönös vádak és szemrehányások. Egy ponton még arra is panaszkodtak a jelöltek, milyen hideg van a stúdióban, illetve hogy kampányfilmjeiket a reklámblokkok közé szúrták be. Az egyik szünetben Florentino azt kifogásolta, hogy Mendoza folyamatosan a szavába vág. Később azt is nyilvánosságra hozta, hogy ellenfele korábban felajánlotta neki a helyet az igazgatótanácsában. Emellett élesen bírálta Radomir Antić menesztését, kifogásolta, hogy négy év alatt tizennyolc játékost igazoltak, akik közül nyolcan már távoztak is a klubtól, és felhozta azt a vádat is, hogy az előző választások során szabálytalanságok történhettek a támogatói garanciák körül. Ez utóbbi támadás különösen érzékenyen érintette Mendozát. Bár az aznapi felmérések alapján még ő számított a választás esélyesének, a vád láthatóan kizökkentette. Válaszában ellenfelét „egy szürke reklámterméknek” nevezte, aki szerinte „folyamatosan Madrid-ellenes propagandát terjeszt”.
A második összecsapásra két nappal később került sor José Ramón de la Morena legendás rádióműsorában, az El Largueróban. Ezúttal már valódi kétpárbaj zajlott, mivel a harmadik jelöltet nem hívták meg a beszélgetésre. A két jelölt ugyanazokat a székeket foglalta el, amelyekben nem sokkal korábban Alfredo Pérez Rubalcaba (PSOE) és Francisco Álvarez Cascos (PP) ült egy politikai vita alkalmával. A néhai kormányszóvivő, aki köztudottan madridista volt, némi iróniával adta át a helyét:
– Ha valaki véres vitát akar látni, most jó helyen jár.
Nem tévedett. A következő másfél órában kemény támadások és éles szóváltások követték egymást. Florentino Pérez később úgy érezte, hogy „idegen pályán kellett játszania”. Ennek több oka is volt. Bár Mendoza – több jelenlévő beszámolója szerint – a vita előtti vacsorán kissé rosszul érezte magát, a stúdióban mégis magabiztosan uralta a helyzetet, és gyakran ironikus hangnemet ütött meg. Felesége, Jeannine Girod társaságában érkezett, és a helyszínen már várta legközelebbi szövetségese, Lorenzo Sanz. Amint belépett a stúdióba, a közönség tapssal fogadta. A nézőtéren több ismert szurkolói klub vezetője is jelen volt, köztük a La Saeta Rubia és a Stop-Rocha peñák elnökei.
Mendoza a vita során demagógnak nevezte Florentinót, aki ezzel szemben következetesen ugyanazokra a tényekre hivatkozott: pragmatikus módon emlékeztetett arra, hogy a Barcelona sorozatban négy bajnoki címet nyert, miközben a Real Madrid lemaradt a legnagyobb rivális mögött, és bírálta Robert Prosinečki rendkívül magas fizetését is.
Azon a választáson még egy televíziós vita is helyet kapott a programban. Ezúttal a Spanyol Televízió adott otthont az összecsapásnak, amelyen mindhárom jelölt részt vett, a beszélgetést pedig Julián García Candau, az AS akkori igazgatója moderálta. Valódi párbeszéd azonban alig alakult ki. Inkább egymás mellett elhangzó monológok követték egymást: a jelöltek hosszasan bírálták a leköszönő elnököt, miközben érdemi eszmecserére alig került sor. Mendoza Florentinót „vészmadárnak” nevezte, és azt vetette a szemére, hogy „csak csontvázakat őriz a szekrényében”. Gómez Pintadót – aki saját vállalatának sminkesét is magával vitte a stúdióba – egyszerűen „ábrándozónak” minősítette.
Úgy tűnt, Gómez Pintado nem örvendett osztatlan népszerűségnek. A szavazás napján Marquitos számon kérte rajta egy korábbi rádiós nyilatkozatát, mire a jelölt fia, Guillermo állítólag megragadta a klublegendát a zakójánál fogva, és odavetette:
– Megöllek.
Az urnáknál nyilatkozó Paquito Fernández Ochoa sem fogalmazott visszafogottan. Szerinte „az egész kampány kész bohózat volt”, majd hozzátette:
– Mendoza zsarnok, hazug, nagyképű és szélhámos.
Azt is elárulta, hogy végül Florentino Pérezre szavazott, „mert ő volt a kisebbik rossz”.
A kampány hajrájában a jelöltek az Onda Cero hullámhosszán, Luis del Olmo műsorában is összecsaptak, mindössze nyolc órával a TVE-vitát követően. Később a Telemadrid stúdiójában újra egymással szemben találták magukat, ahol Mendoza különösen személyeskedő hangnemet ütött meg Florentinóval szemben:
– Ön egy fiatalember, aki koravénnek látszik. Szomorkás, szürke, baljós kisugárzású ember… Nagyon elegánsnak próbál tűnni a szemüvegével és a gondosan beállított frizurájával, de…”
A kampány légköre ekkorra már rendkívül feszültté vált, a jelöltek pedig szemmel láthatóan teljesen kimerültek. Mendoza ezt maga is érzékeltette még a választás előtt, amelyet végül kevesebb mint hétszáz szavazat különbséggel nyert meg:
– Szégyellem azt a látványt, amit mutatunk. Szerencsére vasárnap vége lesz ennek. Ha tovább tartana, mindannyian a pszichiátrián kötnénk ki.
A kijelentés jól érzékeltette, milyen légkör uralkodott az 1995-ös kampány utolsó napjaiban: a jelöltek nemcsak egymással, hanem saját türelmük és állóképességük határaival is küzdöttek.
Semmi sem maradt a régi
Az 1995-ös választási kampány annyira felőrölte a résztvevőket, hogy a későbbi megmérettetéseken a jelöltek már tudatosan igyekeztek beosztani erejüket, és elkerülni a túlzott kitettséget. A 2000-es választáson például nem került sor közvetlen vitára, bár egyéni interjúkat adtak a jelöltek. Még a Real Madrid televíziós csatornája is lehetőséget biztosított erre – ami különösen figyelemre méltó annak fényében, hogy a mostani kampányban még a jelöltek bemutatását sem közvetítette.
Lorenzo Sanz nem akart nyilvános összecsapást Florentino Pérezzel, ezért következetesen kerülte a vitákat. Amikor a nyomás már túl nagyra nőtt, kompromisszumos megoldásként azt javasolta, hogy legfeljebb a klub alelnökei mérjék össze álláspontjaikat. Négy évvel később azonban érdekes fordulat következett: Florentino már hivatalban lévő elnökként, Lorenzo Sanz pedig egyre reménytelenebb helyzetben lévő kihívóként vett részt a kampányban. Ezúttal Florentino elfogadta a kihívást.
A vita ismét a SER rádió vezető műsorában zajlott, amely ekkorra már mintegy kétmillió hallgatót vonzott. Az összecsapás két órán át tartott. A gazdasági kérdésekről szóló szakaszban a legtöbb megfigyelő szerint Florentino egyértelmű fölényben volt, ezért Lorenzo Sanz látható megkönnyebbüléssel fogadta, amikor José Ramón de la Morena témát váltott, és a beszélgetés harmadik nagy blokkját, a sportszakmai kérdéseket helyezte előtérbe.
Az összes választási vita közül azonban talán a legkeményebb – és egyben a legkevésbé ismert, mivel nem közvetítették élőben – az volt, amelyet az AS szerkesztősége rendezett 2006-ban. Florentino Pérez ekkor már nem volt a képben, hiszen két évvel korábban lemondott. A választási versenyben öt jelölt maradt: Ramón Calderón, Lorenzo Sanz, Juan Miguel Villar Mir, Juan Palacios és Arturo Baldasano. Mindannyian külön-külön is ellátogattak az újsághoz, illetve részt vettek az Alcobendasban megrendezett Ferrándiz Fórumon, amelyet az AS szervezett.
A közös találkozóra július 1-jén került sor, egy hónapnyi kampánycsata után, néhány nappal a szavazás előtt. A feszültséget tovább növelte, hogy mindössze órákkal korábban Juan Palacios és Villar Mir nem jelent meg a Telemadrid vitáján, ami jelentős felháborodást váltott ki a többi jelöltből. A délelőtt nem okozott csalódást.
A résztvevők eleinte vonakodtak attól, hogy közös fényképet készítsenek, bár egyéni portrékra gond nélkül vállalkoztak. Az AS szerkesztősége azonban – Tomás Roncero és Carmen Colino közreműködésével – ügyes megoldást talált. Juanjo Vispe összeállított egy videót a Real Madrid addig megnyert kilenc BEK-/Bajnokok Ligája-döntőjének emlékezetes pillanataiból, amelyet egy nagyméretű kivetítőn vetítettek le a jelölteknek. A trükk bevált. A videó szinte mágnesként vonzotta őket a képernyő elé, ráadásul mindegyikük kapott egy másolatot is a felvételről. Ahogy a jelöltek ösztönösen a monitor köré gyűltek, megszületett a közös fotó. A hangulat érezhetően oldódott, és végül már maguk is szívesen pózoltak egy olyan címlapképhez, amely méltó lehetett az alkalomhoz.
A feszültség azonban korántsem tűnt el teljesen. Aznap Arturo Baldasano egészen más benyomást keltett, mint korábban. A 2000-es választáson még visszafogott, csendes szereplőként jelent meg, ám a voksolás után tett egy kijelentést, amelyet akkor kevesen értettek meg valódi jelentőségében. Mintha előre jelezte volna, hogy idővel sokkal harciasabb, konfrontatívabb jelöltté válik. Ezt később szimbolikusan azzal is kifejezte, hogy elégette az akkor megszerzett 513 szavazatát. Most pedig valóban harcra készen érkezett.
Az AS akkori, Albasanz utcai székházába belépve már az első pillanattól látszott rajta, hogy nem békülékeny hangulatban van. A jelenlévők közül messze ő fogalmazta meg a legélesebb kritikákat. Legalábbis egészen addig, amíg Lorenzo Sanz meg nem érkezett. Míg a többi jelölt sofőrrel érkezett, Sanz maga vezette autóját, és komoly nehézségekbe ütközött a parkolás során. Végül dupla sorban volt kénytelen megállni, így már eleve ingerülten lépett be az épületbe. Alighogy megérkezett, azonnal számon kérte Villar Mirt és Juan Palaciost az előző napi távolmaradás miatt, és az egészet a tisztelet hiányának nevezte. Álláspontját félreérthetetlenül fogalmazta meg:
– Hogy eljöttem, az kizárólag az AS miatt van.
Juanma Trueba későbbi beszámolója szerint a helyszínen uralkodó légkört „láncfűrésszel lehetett volna vágni”. Egy ideig úgy tűnt, hogy a feszültség fokozatosan oldódik, és a résztvevők képesek lesznek civilizált keretek között folytatni a találkozót. Tévedés volt. Utolsóként Ramón Calderón érkezett meg, méghozzá egy valódi szenzációval a bíróságról. Friss értesülése szerint a bíróság teljes egészében megsemmisítette a levélszavazás rendszerét. A hír azonnal felborzolta a kedélyeket. A döntés több jelenlévőből is heves reakciót váltott ki, és tovább fokozta az amúgy is feszült légkört. Később éppen ez a bírósági határozat bizonyult kulcsfontosságúnak: jelentős szerepet játszott abban, hogy Ramón Calderón megnyerte a választást – az utolsót a mostani, 2026-os voksolás előtt.
A bemutatkozások és a többnyire kényszeredett kézfogások után egy kötetlenebb beszélgetéssel egybekötött állófogadás következett. A hangulat azonban korántsem volt barátságos. A szóváltások egyre élesebbé váltak, olyannyira, hogy időnként közbe kellett lépni, nehogy a verbális fenyegetések tettlegességbe torkolljanak. Minderről egyetlen jelölt maradt le, Juan Palacios ugyanis időközben távozott, hogy a sajtónak bejelentse: sikerült megállapodnia három jelentős igazolásról, Pablo Ibáñezről, Joaquínról és Reyesről. Így ő nem volt jelen annál a heves vádaskodásokkal és kölcsönös szemrehányásokkal teli jelenetnél, amely végül a találkozó egyik legemlékezetesebb epizódjává vált.
Villar Mir különösen érzékenyen reagált Ramón Calderón egyik megjegyzésére, miután az „frankóista miniszternek” nevezte őt. Lorenzo Sanz sem maradt csendben. Élesen bírálta Villar Mirt azért a kijelentéséért, miszerint minden jelölt szavazatokat vásárol. Villar Mir végül kénytelen volt bocsánatot kérni a megjegyzésért.
A legkeményebb szavak azonban Arturo Baldasanótól hangzottak el, és egyenesen Calderónnak szóltak:
– Ön a legfőbb felelőse annak a helyzetnek, amelybe a klub került, mert ügyvédként közreműködött olyan alapszabályok megalkotásában, amelyeket kifejezetten azért alakítottak ki, hogy Florentino Pérez ismét megnyerhesse a választásokat.
Calderón – aki napjainkban a florentinizmus egyik legmarkánsabb bírálója – visszautasította a vádat, és a felelősséget a küldöttek közgyűlésére hárította. A vita ezzel nem ért véget, de azóta sem ismétlődött meg hasonló jelenet. Sem rádióban, sem televízióban, sem a nyomtatott sajtóban nem került sor újabb elnökjelölti összecsapásokra vagy nyilvános szócsatákra.
Az ok egyszerű: húsz éven át nem volt valódi elnökválasztás a Real Madridnál.
