Mourinho: Van egy problémám. Folyamatosan egyre jobb leszek.

A portugál egy rendhagyó exkluzív interjút adott egy angol lapnak, melynek során különféle témákban mondta el véleményét a tõle megszokott stílusban. Ha kedvelted Mourinhót, akkor kötelezõ olvasmány. Ha nem, akkor is.

„Úgy gondolom,” mondja Mourinho, „van egy problémám. Minden munkámhoz kapcsolódó dologban egyre jobb vagyok, amióta elkezdtem dolgozni. Sok különbözõ területen fejlõdtem – ahogy olvasom a játékot, ahogy felkészülök, az edzéseim, a metodika… Egyre jobban és jobban érzem a dolgokat. De van egy pont, amin nem tudok változtatni: ha a média elé állok, sosem vagyok képmutató.”

A statisztikák alapján Mourinho a futballvilág legsikeresebb menedzsere. Bajnok lett mind a négy országban, ahol dolgozott – Portugália, Olaszország, Spanyolország és Anglia. Kétszer lett BL-gyõztes. De ez persze még csak a fele. Mourinho – vitathatóan – a futballvilág legmegosztóbb menedzsere is egyben. Nincs még egy edzõ, aki ennyire irritálná az ellenfelek szurkolóit. A bírókkal és a szövetségekkel folytatott játszmák, a viharos sajtótájékoztatók, az oldalvonal melletti mûsor… Kit érdekel a foci? José Mourinhót megfigyelni már szinte önmagában is egy külön sport.

Mourinho az elmúlt két órát egy londoni stúdióban töltötte, különbözõ sportosan elegáns ruhákban fotózták, miközben egy Jaguar sportautó volánja mögött is ült. Stílusos, de határozottan konzervatív az öltözködése, bár elmondása szerint nem nagyon érdeklik a ruhák, inkább a kényelmet tartja szem elõtt, mint a divatot.

Saját szekrénye fekete, szürke és sötétkék színekkel van tele. Nem egy citromsárga pulóverben feszítõ típus. Nagy türelemmel utasította vissza az ilyen jellegû fotók elkészítését, afféle üzletember módjára, se nem mosolyogva, se nem savanyú képpel, hanem egyszerûen egy arckifejezéssel, ami már-már saját védjegye is lehetne, mondhatni Mourinho-esque. Közben Didier Drogba is megtréfálta az egyik képen, aki egy szomszédos stúdióból tévedt be a hozzánk.

Amikor a fotózás végén mindenki egy notebook köré gyûlik, hogy megmutassuk a fotókat, a tekintetek Mourinhóra szegezõdnek a reakcióját várva. „Nem rossz” – mondja. Nem rossz? De akkor ez most tökéletes? Esetleg szörnyû? Vagy egyszerûen csak nem rossz? Lehetetlen megmondani.

Aztán leül egy kanapéra, hallótávolságban két ügynöke, egy angol és egy portugál úriember. Az elõtte álló asztalra süteményt, szendvicset és egy üveg vizet is helyeztek, de ezek érintetlenek maradnak.

Mourinho a reggelt a Chelsea edzõközpontjában töltötte. A nap mindig ugyanúgy indul. 7:30-kor érkezik, bemegy az irodájába, becsukja az ajtót és két órát ott marad. „Szükségem van arra, hogy egyedül legyek” – mondja. „Tudod, a fociban nem számítok öregnek. 52 évesen lehet, hogy még van 20 évem a szakmában. De, ahogy ti mondanátok, öreg rókának érzem magam. Semmi nem ijeszt meg. Semmi nem aggaszt túlságosan. Olyan, mintha semmi új nem történhetne velem. Nagyon, nagyon stabilan irányítom ezeket az érzéseket, de szükségem van a gondolkodási idõre. Nem akarok éjszaka felkelni azért, hogy valakinek a sérülése miatt aggódjak, vagy egy meccs felállásán törjem a fejem. Gondolkodnom kell, meg kell próbálnom megelõzni a problémákat. Szükségem van erre az idõre.”

Mourinho édesapja – szintén José – kapus volt, aki egy alkalommal a válogatottban is pályára lépett, mielõtt edzõ lett. A kis José elkísérte a meccsekre, néha a vonal mellett szaladgált, hogy apja instrukcióit közvetítse a játékosok felé. Õ is játékos lett, de egy, a portugál másodosztályban töltött rövid és nem túl kiemelkedõ karrier után úgy döntött, edzõi pályára lép, elvégzi az egyetemet sporttudományok szakon, majd tanár lesz.

Elsõ munkája egy Down-szindrómás és különbözõ mentális betegségekkel élõ gyermek tanítása volt, ami saját elmondása szerint „nagy kihívás volt”. „Gyakorlatilag nem álltam készen arra, hogy segítsek ezeknek a gyerekeknek. Egyetlen dolog miatt voltam sikeres, az érzelmi kapocs miatt, amit kialakítottam velük. Csak ennek a kapcsolatnak köszönhetõen tudtam apróbb csodákat tenni. Szeretet, érintés, empátia – csak ezek miatt. Volt egy gyerek, aki soha életében nem volt hajlandó felmenni a lépcsõn. Aztán egy másik, aki a legegyszerûbb mozdulatokat sem tudta irányítani. Rengeteg különbözõ probléma, amelyek közül a legtöbbön csak empátiával tudtunk segíteni.”

„Ezután 16 éves gyerekeket edzettem. Most a világ legjobbjaival dolgozom, a legfontosabb pedig nem az, hogy gyakorlati szempontból készen állj a feladatra; a legfontosabb az, hogy az emberrel milyen kapcsolatot alakítasz ki. Természetesen szükség van a tudásanyagra, a dolgok elemzésének képességére. De mindennek a központjában a kapcsolat, az empátia áll, nem csak az egyénnel szemben, hanem a csapatban is. És ahhoz, hogy ez meglegyen a csapaton belül, mindenkinek fel kell adnia valamit. Ez nem arról szól, hogy neked és nekem a legjobb kapcsolatban kell állnunk, hanem arról, hogy a csapaton belül a legjobb legyen a kapcsolat, hiszen a csapat nyer dolgokat; nem az egyén az, aki címeket nyer.”

A csapat. Ez az a szó, amelyhez Mourinho folyamatosan visszatér. Hogy tudod hasznosítani az egyes tehetségeket a kollektív célok érdekében; hogy tudod motiválni a játékosokat, akik még 21. születésnapjukat sem töltötték be, de már többet keresnek, mint amit a szurkolók a legvadabb álmaikban elképzelnek. „Ez igaz!” – emelkedik meg Mourinho hangja. „Egykoron még azt várták a futballisták, hogy ha majd visszavonulnak, gazdagok lesznek. Most már gazdagok akarnak lenni, mielõtt lejátszák az elsõ meccsüket!”

A fociban, ahogy minden másban is, az egyéni kultusz elszabadul, de a legjobban hol máshol, mint az Aranylabda szavazáson, ahol az év legjobb játékosait szinte Oscar-díj átadói magasságokba emelik. Ahogy Mourinho is mondja, nem sok dologban ért egyet az Arsenal edzõjével, Arséne Wengerrel. (Egyébként csak „Wenger”-ként említi, szinte elcsukló hangon.)

„Viszont úgy gondolom, hogy Wenger mondott valami érdekeset; az Aranylabda ellen van, amivel úgy gondolom, igaza is van, mivel jelenleg a futball kezd a csapat helyett az egyénekre koncentrálni. Mindig az egyéni teljesítményeket nézzük, az egyéni statisztikákat, a játékost, aki többet fut. Ha te 11 km-t futottál egy meccsen én meg 9-et, akkor az már azt jelenti, hogy te jobb munkát végeztél? Lehet, hogy nem. Lehet, hogy a 9 km-em sokkal fontosabb volt, mint a te 11-ed.” Nevet.

„Számomra a labdarúgás csapatsport. Az egyéniségeket tárt karokkal fogadom, ha a csapatot akarja jobbá tenni. De értünk kell dolgoznod, nem pedig nekünk érted. Amikor a csucsjátékos megérkezik, a csapat már ott van. Nem õ az, aki azért jött, hogy felfedezze a csapatot, mint Kolombusz Amerikát. Nem, nem. Azért jössz, hogy segíts nekünk jobbá válni. Edzõként pedig minden nap ugyanazt az üzenetet kell közvetítened. Nem írásban vagy szavakkal. Ez arról szól, hogy a játékos mit lát a kapcsolatokból, a viselkedésbõl, milyen visszajelzéseket kap. Ahogy erre vagy arra a játékosra reagálsz. Az empátia ezzel vagy azzal.”

„Az egyetlen dolog, amit nem adhatsz meg egy játékosnak, az a tehetség. De meg tudod úgy dolgozni a tehetséget, hogy megértse a csapat érdekeit? Egy intelligens, nyitott srác, aki a segítségeddel jobb akar lenni? Egy független, önzõ fickó, akivel sokkal nehezebb megértetni, hogy a csapat fontosabb, mint õ? Mindegyikre volt példa az összes klubban, ahol eddig dolgoztam. Nincs sehol tökéletes csoport, de ha engem kérdeznek, hogy mi a legfontosabb dolog egy játékosban, akkor azt mondom, hogy a tehetség.”

Én azt mondom, hogy folyamatos frusztrációt eredményez és zavaróan hat, amikor fiatal futballisták megkapnak olyan lehetõséget, amirõl a szurkolók csak álmodoznak, õk pedig eltékozolják.

„Tudom.” Mourinho bólint. „De emlékezz, õk valaminek a végsõ produktumai. Volt például egy játékosom, akit nem nevezek meg, megadtam neki az esélyt, hogy az elsõ csapatban játsszon. Néhány héttel késõbb az édesapja otthagyta a munkáját, majd az édesanyja is, vele éltek, az õ életét élték, döntéseket hoztak helyette. Így nagyon nehéz.”

És mi történt a játékossal? Mourinho vállrándítása azt sejteti, hogy gyorsan vakvágányra futott az a karrier.

„Ez csak egy példa az ezer közül. Szerencsésnek kell lenniük a szüleikkel, az ügynökeikkel is. Tanulniuk kell. Volt egy játékosom, aki egyszer megjelent mellettem egy új autóval, én pedig megkérdeztem: ’Még egy? Minek? Van már házad?’ Nincs. ’Van sok pénzed a bankban?’ Nincs. Azt mondja ’nem én vettem az autót, édesapán kapta ingyen, lízingelte, én pedig aláírtam a papírokat.’ Mondtam neki, hogy ’tudod mi az a lízing?’ Azt mondja ’Ingyen van!’ Nem! Ülj le és elmagyarázom, hogy mi a lízing. Nem tudta, mert senki nem mondta el neki.”

„Amikor igazán nagy pénzhez jutottam, az a második szerzõdésem volt a Portóval 2003-ban. Harmincegynéhány éves voltam. Házas. Készen álltam rá. Ezek a srácok 16, 17, 19, 20 évesek. Fogalmuk sincs, hogy miként reagáljanak, mit tegyenek.”

„A Chelsea-nél van egy csodás osztályunk, amelyet a játékosok segítésére hoztunk létre, mi Játékos Támogató és Boldogulást Segítõ csapatnak hívjuk õket. Vannak embereik a bankoknál, akik elmagyaráznak mindent. Házat akarsz venni? Akkor válasszuk ki a megfelelõ embert, akivel a megfelelõ üzletet meg lehet kötni. A fiatal játékosok, akik az elsõ csapathoz jönnek, nem vesznek autót, az Audi támogat minket, õk adják a kocsikat. A játékosoknak ez is kell. Ez egy bonyolult világ.”

És egybõl apaszerepben találja magát?

„Ez a kötelességem!”

Mourinho és felesége, Matilde, tiniként szerettek egymásba, egy utcára egymástól nõttek fel Setúbalban. 26 éve házasok, két tinédzser gyermekük van, Matilde és José.

Mourinho elõször 2000-ben kezdett menedzserként dolgozni a Benficánál, miután tolmácsként, aztán edzõként segítette Bobby Robson munkáját a Sporting, a Porto és a Barcelona edzõi stábjában. A Benficánál mindössze három hónapig volt, a klub elnökével történt nézeteltérése után távozott az Uniao de Leiriához, majd a Portóhoz, ahol kétszer nyerte meg a portugál bajnokságot, egyszer az UEFA-kupát, egyszer pedig a Bajnokok Ligáját. Így vezetett az útja a Chelsea-hez, ahol két egymást követõ idényben is bajnok lett, megnyerte az FA-kupát, kétszer pedig a ligakupát. Az Inter edzõjeként kétszer lett olasz bajnok, majd másodszor is BL-gyõztes. 2010-ben a Real Madridhoz ment, ahol Király-kupát és spanyol bajnokságot nyert. 2013 júniusában visszatért a Chelsea-hez.

Legközelebbi barátja, elmondása szerint Rui Faria, aki a Benficánál lett segédedzõje, és aki minden klubhoz követte azóta. „Rui azt szokta mondani, hogy ’egy gyõztes edzõé a világ legjobb élete’.” Mourinho nevet. „Ez tény, mi pedig próbálkozunk. De ebben az országban olyan sok meccset kell játszani, hogy nem hagyhatod magad befolyásolni. 5-3-ra veszítek, de másnap edzésem van, két-három nap múlva pedig újabb meccsem. Nyerek 3-0-ra vagy 4-0-ra, másnap edzésem van, két-három nap múlva pedig újabb meccsem. Meg kell próbálnom elrejteni az érzelmeimet. A vereséggel és a gyõzelemmel is együtt kell élnem.”

„Nem az edzõ a legfontosabb személy egy klubnál – természetesen nem az. Folyamatosan azt mondom, hogy a szurkolók a legfontosabbak, majd a tulajdonos, harmadsorban a játékosok, majd én. De a menedzser az, akit mindenki figyel. A játékosok figyelnek, elemeznek; a reakcióidra kíváncsiak, azt akarják látni, hogy magabiztos vagy. Az emberek, akik a klubnál dolgoznak, szintén téged figyelnek, vagy pozitív, vagy negatív értelemben, de követnek. Még a szurkolók is téged figyelnek. Érezni akarják, hogy egy nagy vereség után is készen állsz a következõ napra; hogy egy nagy gyõzelem után nem szállsz el a holdra, hanem két lábbal a földön tudsz maradni. És úgy gondolom, hogy ezeket a helyzeteket jól kezelem és eredményesen próbálom az embereket a jó és a rossz között egyensúlyozni. Otthon nem vagyok ebben annyira jó, mivel jól ismernek. Nem tudok semmit elrejteni, simán elkapnak.”

Mourinho egy udvarias és kulturált ember. Nagy csodálója Fernando Pessoa írásainak, aki Portugália egyik legkedveltebb költõje. A beszélgetés során figyelmes, elõzékeny és beszédes. Nagyon más, mint a mérkõzések utáni sajtótájékoztatókon. Igazán illedelmes ember. A beszélgetés során egy bizalmas információ is kicsúszik a száján, majd gyorsan – és lényegében nem bántóan – megkér, hogy azt ne írjam meg.

Amikor megkérdezem tõle, hogy mi a legérdekesebb dolog, amivel a futball világán kívül az utóbbi idõben találkozott, akkor az éhezés elleni World Food Program keretein belüli elefántcsontparti látogatásáról beszél. „Fantasztikus élmény volt számomra, hogy megosztottam ezt a feleségemmel és a gyerekekkel.” – mondja. „Ismerjük a szegénységet, de fantasztikus volt közvetlen kapcsolatban érintkezni a valósággal. Negatív, pozitív, nehéz ezzel foglalkozni, de ugyanakkor büszkeséggel tölt el, hogy kapcsolatban állhatok velük, támogathatom a munkájukat.”

Õ és felesége támogatják többek között a setúbali Katolikus Élelmiszer-programot. „Van azonban egy alapelvünk. Nem azért csináljuk ezt, hogy az emberek tudjanak róla vagy hogy saját magunkat reklámozzuk. Azért tesszük, mert megtehetjük és mert azt akarjuk, hogy a fiunk és lányunk megértse, hogy mennyire kiváltságosak vagyunk, hogy más embereknek szükségük van a támogatásra.”

Mourinho vallásos ember, ahogy õ mondja, teljes mértékben, egyértelmûen hisz. “Minden nap imádkozom, beszélek Hozzá. Nem járok azonban templomba minden nap, sõt, hetente sem. Akkor megyek el, ha úgy érzem, hogy szükséges. Amikor Portugáliában vagyok, mindig megyek.”

 

Hogy miért imádkozik?

„A családomért! A gyerekeimért, a feleségemért, a szüleimért, a boldogságért és egy jó családi életért. De el kell mondanom, az igazság az, hogy soha nem megyek templomba azért, hogy a futballról beszéljek Vele. Soha!”

Jó embernek írná le magát?

„Úgy gondolom, igen. Próbálok az lenni és úgy gondolom, az vagyok. Nincsenek problémáim a családommal vagy a barátaimmal. Jó családi ember vagyok és jó barát. Próbálok olyan embereket is támogatni, akiket nem is ismerek. Szoktam-e hibázni? Igen. A szakmámban nem csak a verseny nagy, hanem az érzelmek is hevesek, valamint az emberektõl egy bizonyos viselkedésmódot kell megkövetelned. Igen, abszolút. A szakmai élet azonban csak egy része az embernek, aki valójában sokkal több ennél.”

Azt mondja, hogy mindent megtesz azért, hogy elkülönítse a szakmai és családi életét. Soha nem beszél a futballról a feleségével. „Ez nem az õ világa. Olyan klubnál lenni, amelyet szeretek. Olyan helyen lenni, amit élvezek. Olyan emberekkel dolgozni, akiket kedvelek. Tulajdonképpen ezeket a tanácsokat adja, mivel ha mindez így van, akkor az otthoni élet mindenkinek jobb lesz. Ez azonban nagyon nehéz. Még ha én el is tudom különíteni a dolgokat, õk néha nem. Amikor elveszítek egy fontos meccset, megpróbálok nyugodt arccal hazamenni, a holnapi egy újabb nap, ez pedig csak egy futballmeccs, és így tovább. De amikor hazaérkezem, õk vágnak szörnyû arcot!” – mosolyog. „Sajnálnak engem.”

„Meg kell próbálnom elrejteni az érzelmeimet. Együtt kell élnem a gyõzelemmel és a vereséggel is.”

A futballisták, ahogy a menedzserek is, hajlamosak arra, hogy a szokások emberei legyenek. Vonzódnak a hosszú, kavicsos bejáróval rendelkezõ nagy lakásokhoz, valamint a vidékies fekvéshez. Elég elmenni Alderley Edge Cheshire külvárosába, és máris elkaphatjuk a Manchester United keretének felét és az edzõjüket. Cobham lombos részén, Surrey-ben, ahol a Chelsea edzõpályája van, sûrûn laknak a csapat játékosai. Ez elárul egy különlegességet Mourinhóról, aki ehelyett úgy döntött, hogy Belgraviát választja lakóhelyéül. A családja, és elmondása szerint õ is ezt preferálja. Azt állítja, hogy Madriddal és Milánóval ellentétben Londonban egy „közel normális” életet lehet élni.

Sétálhat az utcán és „öt percen belül” találkozik egy Chelsea, egy Tottenham és egy Arsenal szurkolóval, „sõt Liverpool és United drukkerekkel is. És ezt szeretem. Máshol mindig a klubod rajongói között sétáltál. Milánó fele Inter-drukker, a másik fele az AC Milanért szorít. Madridban nagyjából 70 százalék a Real-szurkoló, a maradék 30 pedig Atlético-drukker. Portóban mindenki a Portóért szorít. Ha valaki odajön hozzám, szívesen meghallgatom. Azonban ha valaki tanítani akar a futballról, azt természetesen nem!”

“Úgy gondolom, Londonban tudják az emberek, hogy mi zavaró és mi nem az. Tudják, hogy az embereknek szükségük van térre, hogy az emberek tiszteletet érdemelnek. Ha engem zavar valaki, az soha nem angol. Az angliai emberek az éttermekben természetesen akarnak egy autogramot vagy egy szelfit, de várnak addig, míg befejezem az evést. Ha bemegyek egy boltba, várnak, nem akkor jönnek oda, amikor épp kiválasztom a zoknimat. Az utcán is ugyanezt érzem. Londonban elképzelhetetlen az, hogy valaki egy rossz eredmény miatt zavarjon meg, amikor a családoddal az utcán sétálsz. Lehetetlen! Madridban és Milánóban viszont rendszeres.”

Minden futballszurkoló – rázza fáradtan a fejét – egy edzõ, de a szörnyû tény az, hogy az emberek túl komolyan veszik a futballt. „Természetesen szenvedélyt érzek a futball iránt. De számunkra, szakemberek számára, ha ez jelent mindent, akkor bajban vagyunk. A szurkolók esete ugyanez. Portugáliában azt mondják, hogy mindent le tudsz cserélni, kivéve az édesanyádat és a futballcsapatodat. Megértem a futball kulturális, szociális és politikai erejét. De hogy lehet egy futballista a Forbes magazinban a világ 100 legbefolyásosabb embere között?” Tulajdonképpen két focista. Az elmúlt évben Cristiano Ronaldo volt a 30., míg Messi a 45. „Ez abszurd! Mi nem mentünk életeket! Tudom, hogy az emberek képesek kiugrani az ötödik emeletrõl, ha a csapatuk elveszít egy mérkõzést, de ezeknek az embereknek problémái vannak. Hogyan hasonlíthatsz össze egy futballistát vagy egy edzõt egy tudóssal, egy orvossal? Ez lehetetlen.”

Mourinho azt mondja, hogy nincs közeli barátja az angol futballban. „Néhányan kedveljük egymást, néha beszélgetünk, de nem tudok igazán közelit mondani.” Van azonban egy ember, aki iránt a csodálata határtalan: Sir Alex Ferguson.

Elõször 2004-ben találkoztak, amikor a Porto kiejtette a Manchester Untiedet a Bajnokok Ligájából. „Ekkor tapasztaltam meg egy nagy ember két arcát.” – mondja. „Az elsõ a vetélytárs, az ember, aki mindent megpróbál a gyõzelemért. Ezután felfedeztem az embert az elveivel, az ellenfél tiszteletével, a fair play szellemével. Ez nagyon fontos volt számomra.”

„Az én kultúrámban, a portugál és latin kultúrában nincs meg a második arc kultúrája. Azért vagyunk a futball világában, hogy gyõzzünk, de a magánéletben a legtöbb esetben nincs másik arcunk. Azonban amikor legyõztük a Unitedet a Bajnokok Ligájában, megismertem egy menedzser olyan csodálatos arcát, melyet én is próbálok elsajátítani. Próbálom.”

Igaz, azt kell mondani, hogy ezt az igyekezetet talán nem mindig értik meg. A melléknév, amellyel a leggyakrabban leírják Mourinhót, az a “machiavellisztikus”. (A hatalom érdekében gátlástalan, kíméletlen – a szerz. kieg.)

„Nem ilyennek látom magam.”

De vajon olvasott már Machiavellirõl?

“Igen, ismerem, természetesen. Egyetértek azzal, hogy néha bennem, a megjegyzéseimben is van egy kis Machiavelli, de semmi több annál. Egyáltalán nem.”

Minden futballedzõ legbelül egy panaszkodó: ördögi döntés, egyértelmû büntetõ volt, egyértelmûen nem volt az, balszerencsénk volt… Mourinho azonban a panaszkodást mûvészi szintre emelte. Ez nem csak arról szól, hogy a játékvezetõk ellene vannak, hanem az egész világ. Ez egy alaphelyzet, ami harcos mentalitást vált ki a csapatban, de arra is jó módszer, hogy könnyen kifogásokat találjon. A sajtótájékoztatókon, egy olyan területen, amelyet egyértelmûen ural, a legtöbb ártatlan megjegyzése egy olyan férfi benyomását keltheti, aki aláás másokat – az ellenfelét, a futballhatóságokat, a riportereket. Még a bókjainál is makacsul hátsó szándékot keresnek.

“Ez a Ferguson-dolog.” – mondta egy tapasztalt újságíró nekem. “Amikor José elkezd kedvesen viselkedni az emberekkel, az azért van, mert nem fenyegetésként tekint rájuk.”

Mourinho mélyen sértettnek tûnik, amikor ezt állítom. „Nem! Szeretem dicsérni az embereket, ha megérdemlik – más edzõket, játékosokat. Szeretem azt mondani, hogy fantasztikus bíró, különösen egy vereség után.”

Azt kell mondanom, meglep, hogy igen nagymértékben félreértik õt az emberek. Õ valójában egy a sok pókerarcú humorista közül.

Mourinho csak néz rám és nem szól semmit. Aztán az arcára szép lassan hatalmas mosoly ül ki.

 

Mourinho kedvencei:

Autó: Jaguar F-Type
„Sok autót vezettem már, ami hasonlóan magas minõségû és csodás stílusú volt, de semmi nem olyan, mint egy Jaguar. Az F-Type hangja és sebessége… Nincs még egy ilyen.”

Óra: Hublot King Power ’Special One’
“Én találtam ki, én terveztem meg és a cég pedig elkészítette az igényeimnek megfelelõen. Olyan színû, amit akarok, olyan anyagból van, amit akarok, a mérete és súlya pedig pont jó. A céggel terveztem. Ez az órám.”

Telefon: BlackBerry
“Szeretem. Ennyire egyszerû. Mindent tud, amire szükségem van.”

Nyaralóhely: Portugália
“Mindig jó dolog hazatérni. Az otthon az otthon, nem tudok elégszer hazalátogatni a zsúfolt futballszezon miatt.”

Étterem: Az otthonom
“A családdal mindig együtt eszünk, de persze sok éttermet szeretünk Londonban. A legjobban úgy szórakozunk, ha otthon, együtt eszünk.”

Forrás: Telegraph
Szólj hozzá te is!

Az e-mail címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

TÉMÁBA VÁGÓ CIKKEK
Tovább

A Manchester City elleni keret

Carlo Ancelotti az alábbi játékosokat nevezte a Manchester City elleni Bajnokok Ligája negyeddöntőjének visszavágójára. A keret Kapusok: Lunin, Kepa,…