5. Fizikális nehézségek
A legkisebb probléma talán az öt közül, mégis meg kell említeni, mert szintén a probléma részeként kell rá tekintenünk. Nyáron óriási fegyvertényként éltük meg, hogy Antonio Pintus a kerettel maradt, az egyszemélyes messiást láttuk eljönni benne, már-már zidane-i magasságokba emeltük őt, mint a fizikai felkészítés királyát. Csakhogy egy fecske továbbra sem csinál nyarat, a mondás pedig ezúttal is igazolta önmagát. A világbajnokság után egy tompább, fáradtabb, enerváltabb, kizsigereltebb csapat köszönt vissza ránk, különösen, ami a stabil kezdőinket illeti. Zidane utolsó évében sem volt már meg az az elsöprő erő a csapatban, azóta a kulcsjátékosok is öregedtek (legtöbbjük közel a harminchoz, vagy már el is hagyta azt), és sorjáznak a különböző sérülések is. Ha ehhez hozzávesszük, hogy Lopetegui focijába bele is lehet kényelmesedni, mivel egy lassú építkezésen alapszik, kiemelt figyelmet fordítva a stabil labdabirtoklásra, láthatjuk, hogy az éveken át tartó extra fizikális fölény mára köddé vált.
4. Florentino Pérez
Bár a Real Madrid elnöke számos kiváló játékost hozott el a klubnak, talán sosem volt ennyire problémás a megítélése a második elnöki időszaka alatt. A klub évek óta nem igazolt „galaktikus” játékost, ellenben a bevételi oldalon szép gyarapodás történt. Az érkezők között főleg pályájuk elején járó tehetséges fiatalok voltak, és nem tartott velük 1-2 húzónév, amelyek hiánya sehol nem lenne akkora probléma, mint Madridban. Ennél a klubnál ugyanis az egészségügyi határértéket meghaladó egoizmus is egyfajta táplálékforrás, és az egyenletből nyáron kikerült a legnagyobb tényező, amelyet nem sikerült pótolni, így a Real Madrid korántsem látszik annyira félelmetesnek, mint a közelmúltban. Csupán a kapuba érkezett egy belga klasszis, pontosan arra a posztra, ahol a legkevesebb szükség volt az új impulzusokra, ami csak további feszültségek táptalaja lehet. Egész egyszerűen Madridban szükség van arra, hogy időnként érkezzen egy óriási transzfer, akár a magát hét éve folyamatosan kínálgató Eden Hazard személyében, aki megfelelő pénzösszeg személyében kétségtelenül mozdítható lett volna a nyáron, de a párizsi duó egyik tagját sem lett volna lehetetlen megszerezni. Pérez azonban Asensióban látta a költséghatékony megoldást, aki azért tudta akkorára növelni az arcát, hogy valószínűleg a stadion átépítését a Bernabéu főbejáratánál fogják kezdeni, hogy ne legyenek problémái a bejutással. És ha már átépítés. Péreznek sikerült végre keresztülvinnie a stadion felújítását, amivel sikerült további ellenszenves gondolatokat begyűjtenie a szurkolóktól, mivel nem sokan érzik szükségességét annak, hogy szebb edényben rosszabb ebéd rotyogjon.
3. Zidane és Ronaldo búcsúja
A BL-tripla ikonikus alakjai távoztak a nyár folyamán, de amit éreztünk, az nem dicső búcsú volt, sokkal inkább menekülés. A távozások körülményeit ne firtassuk, hiszen nem látunk a dolgok mögé, illetve sokan másképp ítélnek meg egyes helyzeteket, inkább a puszta ténnyel foglalkozzunk: a két legendát nemhogy nem sikerült pótolni, de akkora űrt hagytak maguk után, ami csak most, ezekben a napokban, hetekben lehet igazán feltűnő. A páros, akik a kirakatban díszelegtek, a klub életének élén voltak a pályán, és a pályán kívül is, most nincsenek, és a régi csapattársak, illetve az új érkezők nem tudják ezt a szerepet kellően betölteni. Mert mint fentebb utaltam rá, a Santiago Bernabéu talán az egyetlen hely, ahol a tekintély, és a vezetői szerepek rendje fontosabb mindennél. Kicsit olyan helyzet ez, mintha egy erdei osztálykiránduláson lennénk, ahol az osztályfőnök és a cserkészvezető mögött eltéved a gyereksereg. Elsőre tök izgalmas minden, egyedül felfedezni az erdőt, mókusokkal pacsizunk, birkózunk a sárban, meg a fahídról pisilünk a folyóba, aztán előbb-utóbb besötétedik, a tábor sehol, és mindenki meg van rettenve az éjszakában rejlő borzalmaktól.
2. Mentális katasztrófa
A keret – és azon belül is elsősorban a kezdőcsapat – legnagyobb problémája a fejekben keresendő. Érezhető egyfajta öreguras jóllakottság a nagyfülű díjak sorozatának köszönhetően. Érezhető az önbizalom hiánya a számtalan egyéni hibán, a kihagyott helyzeteken keresztül a botrányos védekezési ballépésekig. Érezhető egyfajta belesz*rás, ami magában hordozza az edző felé mutatott tisztelet hiányát, illetve a helyzeti előny kényelmét, mondván nyilván előbb cseréli le az edzőt Pérez, minthogy megreformálja a fél keretet. És a legerősebben az mutatja ezt a szellemi kimerültséget, hogy a cserepadról érkező, többségében szerényebb képességű, de megfelelően motivált labdarúgó rendre ki tud emelkedni, még szörnyűbbnél szörnyűbb meccsállások esetén is, vegyük Odriozolát, Marianót, Ceballost, vagy akár a minimális percekkel rendelkező Reguilónt, vagy Valverdét, hogy a fakóban tündöklő Viniciusról ne is beszéljünk. Ezek azok a szimpatikus játékosok, akiket megfelelő mentális erővel bíró sztárok jelenlétében nem is hiányolnánk ennyire a csapatból, most viszont minden percüket epekedve várom. Elengedhetetlenek a személyi változások jövő nyáron.
1. Julen Lopetegui
És végül következzen a menedzser, aki nehéz örökséget kapott Zidane után, de vállalta a feladatot, és vállalásánál reménykedtem. Reménykedtem benne, hogy sikerül fokozatosan építenie valami újat, hogy idővel lehengerlő rendszert épít, és sosem látott magasságokba repíti a csapategységet. Hogy szárnyai alatt új csillagok születnek, a régiek ragyogásának fényében. Október végére aztán arccal érkeztünk többedmagammal a betonba. Egy mentálisan teljesen szétesett, vezéregyéniség nélküli, megfáradt, taktikailag kiismerhető és szétzilálható csapattá alakult irányítása alatt a Real Madrid. Egy szomorúan kullogó fogatlan oroszlán a szavannában, mely a kacagó hiénák zajától hangos. Valahol sajnálom ezt az embert, hiszen biztos vagyok benne, hogy a legjobb szándékkal állt munkába és próbálta kihozni a legtöbbet a csapatból, de türelmes építkezés helyett szisztematikus rombolás következett, a klub pedig újkori történetének legmélyebb pontjait járja jelenleg. Egy, a keret számára testidegen rendszerben, motiválatlan játékosokkal, a szerencsének, vagy egy jó beadásnak vagy pontrúgásnak köszönhetően érünk el találatokat, majd bohózatba illő módon kapjuk, már-már megalázó szinten a válaszokat. Elértük a leghosszabb gólcsendet a csapat történetében, jelen állás szerint nem vagyunk európai kupaindulást érő helyen, és a változás szele nem simogatja arcunkat. Ugyanaz a félrecsúszott projekt fut tovább, ugyanazokkal a jóllakott arcokkal, a teljesítmény semmilyen mértékben nincs hatással a kezdőcsapat összeállítására. Ebben minden bizonnyal közrejátszik az is, hogy Julen nem akarja teljesen elveszíteni a hangadókat azzal, hogy példát statuál, miközben egy másik pályán mégis elveszít mindent. Azt vártam, hogy a negatív folyamatok kiteljesedésekor, az öt egyes vereség után megköszöni a bizalmat, és feláll. Egy egyenes ember egyenes döntése lett volna. De csalódnom kellett. Kiútról és végső sikerről fantáziált egy olyan labirintusban, amiben a sövényfal osztja a pofonokat.
+1. A szebb jövőkép reménye
Úgy érzem, hogy a mélypontot elértük ezzel. Innentől a világ minden pontján, így Madridban is világossá válhat, hogy hatalmas gondok vannak, mind Pérez, mind a játékosok számára. Egy új éra kezdődhet, új edzővel, új lendülettel. Időben érkezett, mert bár a szezon végén valószínűleg nem kell sokat agyalni a vitrinek bővítésén, mégis a dobogó hozhatónak látszik, a BL-továbbjutás vagy a Spanyol Kupa még nincs veszve, a klubvilágbajnokság ismét hozható. Talán ez a pofon jó, hogy ötszörös erővel érkezett, mintha egy szoros meccsen csak tovább húztuk-halasztottuk volna az elkerülhetetlent, mégpedig azt, hogy tükörbe nézzünk, és megállapítsuk: valami félrecsúszott. Ideje kijavítani!
