Mindannyian ismerünk legalább egy olyan embert, akinek kétes erénye, hogy rendszeresen próbára teszi a környezetében élők jó modorát és türelmét. Van, akinek még a családjában is akad ilyen példány. Kellemetlen, szemtelen alak, aki valóságos istenítéletnek veti alá embertársai türelmét. De jaj annak, aki egyszer úgy dönt, hogy a sarkára áll!
Aki megpróbál határt szabni az illető neveletlenségének, abból menten szívtelen gazember lesz, hiszen a megrögzött arcátlanok rendszerint az áldozat szerepébe menekülnek, amint valaki megpróbálja rendre utasítani őket.
Minden családban akad legalább egy ilyen alak, és egyáltalán nem ritka, hogy a többiek békén hagyják. Hol az előrehaladott korára tekintettel, hol az évtizedes megszokás miatt, hol pedig annak a „családi békének” nevezett képzelménynek a nevében, amelyre hivatkozva már annyi mindent eltűrtek, ami a családi körön kívül hajnalban, a temető falánál vívott párbajt érdemelt volna. Természetesen segédekkel.
Javier Tebas Medranónak, annak az embernek, aki saját bevallása szerint madridista, azt kellene elénekelnünk, amit az Aventura együttes énekelt 2002-ben: “No, no es amor, lo que tú sientes se llama obsesión” („Ez nem szerelem. Amit érzel, azt megszállottságnak hívják. – a szerk.”).
Ha nagyvonalúan elismerjük, hogy más klubok is képviselhetnek hasonló értéket, talán magunknak is megengedhetjük azt a feltételezést, hogy a Real Madrid nélkül sem Tebas, sem az általa vezetett liga nem sokat érne. A bajnokság értéke meredeken zuhanna, ha klubunk találna egy másik lehetőséget arra, hogy olyan hazai versenysorozatban szerepeljen, amely igazságos, és amelynek irányítása és működtetése valóban professzionális.
Az iménti idézet nyomán érdemes eljátszani a gondolattal: mi van, ha Tebas Real Madrid iránti megszállottsága mögött valójában egy soha be nem teljesült vágy húzódik meg – hogy egyszer ő foglalhassa el a klub elnöki székét?
Csakhogy az élet másfelé sodorta, olyan utakra, amelyek ugyan tekintélyes anyagi hasznot hoztak számára, de nem vezettek el vágyai beteljesüléséhez. A világ összes pénze sem képes eltemetni ezt a megszállott vágyakozást, és semmiféle anyagi javakkal nem lehet enyhíteni azt a kimondhatatlan fájdalmat, amelyet a hőn áhított cél elérhetetlensége okoz.
A LaLiga elnöki tisztsége? Semmiség. A labdarúgó-szövetség alelnöki posztja? Szóra sem érdemes. Az a sok millió, amelyet évente zsebre tesz, dacára annak, hogy siralmas munkát végez a televíziós közvetítési jogokról és a klubok finanszírozásáról folytatott tárgyalások során? Aprópénz.
Ha pedig valaki, akit az imént leírt kényszeres késztetések vezérelnek, olyan hangosbeszélőt kap a kezébe, amilyet manapság a közösségi média jelent, pontosan azt az eredményt kapjuk, amelynek most tanúi vagyunk. Egy nagyszájú alakot, aki olyan elképesztő otrombaságokat hord össze, amelyek nem csupán intézményi felelősségével, hanem a legelemibb illemszabályokkal is összeegyeztethetetlenek. Nevetségessé teszi magát, kellemetlen helyzetbe hozza a környezetét, majd sértett áldozatként háborodik fel azon a szóbeli és jogi pofonon, amellyel rágalmainak céltáblája válaszolt neki.
Mert mindennek van határa. A Real Madridnak végképp elege lett abból, amit aligha tekinthetünk egy olyan visszataszító alak utolsó sértésének, akinek már így is túlságosan sok mindent elnéztek. A klub ezért adott ki rendkívül kemény hangvételű közleményt.
