Zidane és fiai
— Fred, aggódom.
— Miért, Zizou?
2005. november 29-ét írunk, reggel fél 8 van. Épp most érkezett egy kis magánrepülőgép a Párizs – Le Bourget reptérről, és én még alig tudok felocsúdni az előző, rövid éjszaka álomfoszlányaiból. Az elmúlt pár órában Zidane-t és Alfredo Di Stéfanót kísértem el az Aranylabda 50 éves évfordulójának alkalmából rendezett ünnepségre a Champs-Élysées-n. E rangos trófeával mindkét útitársam büszkélkedhetett professzionális labdarúgói karrierje során. Visszautunkat Madridba az októberi reggelekre jellemző csendes, borongós időjárás kíséri.
— Figyelj, nem normális, hogy a gyerekeim más életet élnek, mint a többiek. Aggódom miattuk, hogy ez ne hülyítse meg őket. Ettől tartok a leginkább.
Zizou nem komolykodik és nem is ünnepélyeskedik, miközben lassan elmeséli, mire vágyik a legjobban. Egyszerűen csak őszinte és gyengéd. Az első három fiú (Enzo, Luca és Théo) után nem sokkal megérkezett a negyedik testvér, Elyaz is a következő hónapban (2005-ben).
Így folytatja:
— Nem szeretném, hogy a jólét, és mindaz, amit képviselek és ami körülöttem zajlik, rossz útra terelje őket. Azt akarom, hogy jó emberekké váljanak.
— És hogy neveled őket erre?
— Kerülöm a túlzásokat. Az életkörülményeik, a medencés házunk már épp elég plusz. És a szép utazások…már önmagukban csodálatos ajándékok. Ezért Véronique-kal karácsonykor és születésnapokon a minimumra törekszünk. Nem neveljük őket félre…
Zidane-t elgondolkodtatta, hogy mekkora a különbség aközött, hogy ő milyen szerényen élt gyerekkorában a marseille-i La Castellane negyedben, és hogy a fiai milyen jólétben éltek az első madridi években. Smaïl és Malika Zidane családjában az alázatosság és a tisztelet mindennaposnak számított, így Zinédine Zidane nevelésében is meghatározó volt. Zizou saját családjában is jelen vannak ezek az értékek, annak ellenére, hogy évente 20 millió eurót keres. Ha nem tartaná magát továbbra is ezekhez az erényekhez, az szinte már sértő lenne a szüleivel szemben.
Hogyan lehet megbecsülni annak az előnyeit, ha valakit Zidane-nak hívnak, anélkül, hogy lekicsinyelné az ezzel járó hátrányokat?
Először is úgy, hogy nem a Zidane nevet viseli. Zidane felesége, Véronique spanyol származású szülők gyermeke – Antonio és Ana, akik a dél-franciaországi Aveyronban telepedtek le –, leánykori neve pedig Fernández. Így lettek a Zidane-gyerekekből Fernández-fiúk, ami egy igen gyakori vezetéknév Madridban, ellentétben a Zidane névvel, amit igencsak nyomasztó és megterhelő lett volna viselni Spanyolországban, ahol a híres focisták gyerekei gyakran a kálváriát élik át.
Zizou hallott róla, hogy milyen nehéz gyerekkora volt Johan Cruyff (a 70-es évek holland labdarúgó-legendája és később az FC Barcelona edzője) elsőszülött fiának, Jordi Cruyffnak: sértegetések a focipályán, sanda pillantások és álbarát osztálytársak.
A Zidane házaspár a madridi francia két tannyelvű gimnáziumba íratta be gyerekeiket, ahova körülbelül 4000 diák jár. A legidősebb fiú, Enzo, a maga visszafogottabb természetével tökéletesen hozzászokott ehhez az adminisztratív jellegű személyazonosság-változáshoz. A második fiú, Luca, az energikusabb beállítottságú kapus sosem tudott ezzel igazán megbarátkozni. „De én Zidane vagyok!” – kiáltott fel gyakran, jogot követelve magának, hogy önmaga lehessen, és ne kelljen rejtegetnie származását.
Talán ellentmondásosnak tűnhet, de Zidane ragaszkodott ahhoz, hogy ő vigye a gyerekeket az iskolába. Az apa szerepét a mindennapi életben is gyakorolni akarja. Az iskola bejárata előtti körforgalomban viszont olyan gyakran volt torlódás a mohón kíváncsi apukák tömege miatt – akik persze látni akarták a világbajnokot –, hogy a rendőrség már a gimnázium vezetőségének segítségét kérte a helyzet megoldásában. Zizou ekkor megkapta az egyetlen előjogot, amit az igazgató adott neki a spanyol fővárosban töltött 18 éve alatt: behajthatott autójával az intézmény belső udvarára.
A gyerekek nevelése, mindennapi élete és jóléte központi szerepet játszik a bajnok életében. Ezért is alakított ki nagy gondossággal egy kellemes, védelmező légkörű életteret családjának. A 2006-ban épült ház, amely a francia gimnázium közelében, a Conde de Orgaz lakóövezetben található, pontosan jelképezi mindazt, amit a híres apa keresett.
A munkálatok eredménye megfelelt a család elvárásainak, és a magas falakkal körülvett ház pont olyan lett, mint maga Zidane: lenyűgöző, fenséges, elegáns. A ház előtt elhaladók közül senki se tudná elképzelni egy pillanatra sem, hogy a 98-as világbajnokság döntő két gólját rúgó francia itt alakította ki az ő kis saját, személyes fészkét, egy „Zidane-land”-et, amelynek határán nehezen juthat át az arrafelé utazó.
Az óriási vasajtó mögött éjjel-nappal két biztonsági őr fogadja a látogatót, és vagy az őrfülke mellett található irodába vezetik, ahol Zidane személyi titkára dolgozik, vagy a kertbe. Az elmúlt tizennyolc évben többször is beléphettem az előbbibe, az utóbbiba csak egyszer, de a harmadik „szintre” sose. Az otthonuk olyan szentély, ahova csak a családtagok és közeli barátok léphetnek be. A bejáratnál egy hatalmas és gyönyörű bronz elefántszobor található, amit a Real Madrid egyik nyári, thaiföldi körútján szereztek be.
Ebben a kis külön világban a gyerekek szabadon élhetnek, és kibontakoztathatják genetikai örökségüket, tehetségüket, futball iránti szenvedélyüket. A kert nagy részét egy zöld, műfüves focipálya alkotja, de van itt egy kosárlabda palánk is. Itt szoktak játszani, szórakozni, és itt tanulják azt a szakmát, ami 2019-ben az első két fiúnak már megélhetést biztosít, a másik kettőnek pedig ígéretes jövővel kecsegtet.
Zidane-nak már maga a gondolat is elviselhetetlen, hogy a fiai tétlen felnőttekké váljanak, akik a szüleik pénzéből élnek. Ezért kulcsfontosságúnak tartja, hogy a gyerekei is megízleljék az erőfeszítést, és kedvet kapjanak hozzá, valamint a mindennapi élet szabályai is elég szigorúak náluk. A kis Zidane-okra nem jellemzőek a neveletlen gyerekek tulajdonságai. Bár csupán egy kis részlet, de mégis sokatmondó: az uzsonnát a konyhában fogyasztják, nem a nappaliban a TV előtt, és mindenkinek el kell pakolnia az asztalról. A bejárónő biztosítja mindenki kényelmét, de nem a gyerekek szolgálója. Zidanék munkásosztályból származnak, de sosem fognak újgazdagokként viselkedni, a fiaik pedig még kevésbé. Még ha Zidane időnként le is foglal egy egész mozitermet a családjának, amikor kijön egy új Disney-film, nem azért teszi, hogy szeszélyes multimilliomosként menjenek oda villogni, hanem hogy közös szórakozásukat ne zavarja a rajongók nyomasztó tömege.
Véronique, Zidane életének alappillére
A pár 1989-ben találkozott először Cannes-ban, annak a fiatal munkavállalóknak fenntartott szállónak a kávézójában, ahol akkoriban mindketten laktak. Véronique 18 éves volt, és táncórákra járt a Rosella Hightower iskolába, Zidane pedig 17, és az AS Cannes képzési központjában készült karrierjére.
‒ Amikor megismertem őt, egy épület tetejéről is leugrottam volna érte, hogy szeressen…
Zizou 2006-ban mesélte el ezt nekem, amikor már közel járt labdarúgói pályafutásának végéhez. Épp Valdebebasban ültünk, a Real Madrid edzőközpontjában, egy fehér teremben. Hogy lyukadtunk ki végül a szerelemnél? Már magam sem emlékszem.
Véronique nélkül Zidane sosem lett volna Zidane. Ezt mindenki tudja, aki legalább párszor járt már látogatóban nála. Véronique fontos volt számára játékosi karrierje során, és később, edzői tevékenyége során is az maradt.
‒ Igen, leugrottam volna egy épület tetejéről…
Zidane sóhajtva, hihetetlen meggyőződéssel ismételte el ezeket a szavakat. Ő, aki a legmagasabbra akart jutni labdával a lábánál, képes lett volna hirtelen a semmibe vetni magát ezért a barna hajú, szépséges lányért, aki a félénksége miatt gyakran kissé hűvösnek tűnt. A szintén félénk, algériai származású fiatal fiú zöld szemei feltűnést keltettek a cannes-i lányok körében, de az andalúziai Véronique hódította meg a szívét. Az esküvőjükre 1994. május 28-án került sor Bordeaux-ban, ahol akkoriban Zidane játszott, és itt kezdték el Zizou-nak hívni. Először az edzője, a hirtelen természetű és atyáskodó Rolland Courbis nevezte őt így.
Bordeaux felfedezett magának egy kivételes tehetségű labdarúgót, Véronique pedig magára öltötte a feleség, majd nemsokkal később az anya szerepét. Odaadása és férjébe vetett hite olyan erős volt, hogy feladta érte az álmait a tánc világában. Ő is tehetséges volt, és megérdemelte volna, hogy sikeres legyen a saját művészeti mesterségében, miután abbahagyta egyetemi tanulmányait biológia szakon. Mégis feláldozta karrierjét egy olyan cél érdekében, amely a saját megítélése szerint felsőbbrendűnek számított, és tette mindezt azért, hogy követhesse, támogathassa, szerethesse és tanácsokkal láthassa el Zidane-t. Ám mi lett volna, ha végső soron Véronique ugrott volna le egy épület tetejéről? „Ha tudtam volna, mennyire híres lesz, nem biztos, hogy összeházasodtam volna vele” – vallotta be Véronique annak a néhány embernek, akiknek volt szerencséje kapcsolatba lépni vele.
Madame Zidane kedveli a szép dolgokat, de jobban szereti a névtelenséget és az illemet, és nem rejtőzik Gucci napszemüveg mögé. Akárcsak a férje, ő is tudja, honnan származik, ezért amikor a családdal étterembe mennek, a lehető legnagyobb titokban teszik, és Verónica Fernández névre foglalnak asztalt. Néha egy kis olasz étterembe mennek, máskor vegetáriánusba, vagy egy olyan argentin étterembe, ami a jól elkészített húsételeiről híres: Véronique hálózatot épít a családjának olyan bennfentes helyekből, ahol a magánéletüket tiszteletben tartják.
Ha a Zidane család nem tud valahol nyugodtan vacsorázni, akkor nem mennek vissza oda többet. A Zidane-törzs büntetése azonnali és könyörtelen. Gyakran repülőre kell szállniuk vagy órákat utazniuk az autópályán, hogy vidéken találkozhassanak a családdal.
Robbanékony személyiség
‒ Engem nem lehet átverni. Tizenhét- tizennyolc évnyi öltözői múlt van a hátam mögött, tudom, mi jár ezzel. Nem büszkélkedem a játékosok előtt, nem hivatkozom a világbajnoki vagy Európa-bajnoki címemre, vagy a hatalmamra. Csak azt szeretném, hogy megértsék, mit kell tenniük.
A megtévesztő kifogások, a motiváció hiánya, a kibújások, az emberi és sportbeli gyarlóságok, a hazugságok az esti szórakozásokról, a tisztességtelen rivalizálások, az álszent játszmázások, a hátba veregetések és durva belépők… A focistából edzővé avanzsált Zizou kívülről fújja a listát. Franciául, olaszul és spanyolul. Nincs szüksége tolmácsra ahhoz, hogy szembesítse a futballistákat az igazsággal, vagy hogy leszidja őket, és kiossza nekik a „fekete pontokat”. Ám ezeket az atyai vagy szakmai szemrehányásokat sosem nyilvánosan, a mikrofonok vagy kamerák előtt teszi. Minél komolyabb és érzékenyebb témáról van szó, annál szűkebb, bizalmasabb körben ejti meg ezeket a beszélgetéseket. A marseille-i családnál nem szokás bárkit is nyilvánosan megalázni, az öltözőben tisztázzák ezeket a dolgokat.
Hasonlóan reagált Zidane 2018 januárjában is, amikor csapata épp a legnagyobb krízisen ment keresztül. Ebben a döntő időszakban a játékosok minden hétvégén levertek voltak, és az eredmények is romlottak. Zidane akkor is belső körben kezelte a problémákat, és nyíltan kiállt a „fiai” mellett:
‒ Nem fogom a másik oldal pártját fogni, csak azért, mert 3-4 rossz eredményt produkáltak vagy mert 3-4 nehéz helyzetet éltek meg. Felvállalom magam, és foggal-körömmel védem az enyéim. Hiszek a játékosaimban, egészen a végsőkig. Nem tartozom azok közé, akik elkezdenek sárral dobálni egy-két játékost, amikor nem olyan jók, és ujjal mutogatnak, hogy ki a hibás. Mind ugyanabban a csónakban evezünk.
Ennek az egyenes viselkedésnek köszönhetően – amihez még a legfeszültebb és legkényesebb helyzetekben is tartja magát – fenn tudja tartani a keret tagjainak tiszteletét és csodálatát, néhány kivételtől eltekintve, mint például a kolumbiai James Rodríguez és a walesi Gareth Bale. A Zidane-módszer ócsárlói, akik áldozatul estek az ő hajthatatlanságának. Ha ő irányít, az igazságos szigor a mérvadó: nem kegyelmez a motiválatlanoknak, legyenek bármilyen tehetségesek, kerüljenek bármennyibe is a klubnak, vagy legyenek bármekkora nevek a futball világában. Akik nem teszik oda magukat edzésen, nem játszhatnak a meccseken sem.