Csak tette a dolgát. Nem hallottad panaszkodni, hogy kevés lehetőséget kap, akkor sem hallottad panaszkodni, amikor éveken keresztül egy tőle teljesen idegen poszton kellett helyt állnia. Akkor sem hallottad panaszkodott, amikor olyan hibákért szidta a madridisták többsége, amelyeket tipikusan olyan labdarúgók követnek el, akiknek semmi közük az adott szerepkörhöz (mint amikor a csatár nekiáll védőt játszani, aztán összehozza a teljesen felesleg büntetőt az ellenfélnek).
Soha nem volt, és talán soha nem is akart a Real Madrid kirakatában pózolni. Csupán egyetlen dolgot szeretett volna mindig: fáradhatatlanul szolgálni a habfehér zászló alatt.
Kevés embernek hittem el az olyan hangzatos nyilatkozatokat, miszerint: “Én akár ingyen is játszanék a Real Madridban.” Lucas Vázquez közéjük tartozott. Közéjük tartozott, mert a kirakat mögött feltöltötte a polcokat azzal a bizonyos “madridista szívvel.”
A 92. percben, négy gólos vezetésnél ugyanúgy sprintelt, mintha a meccs első negyedórájában jártunk volna. Mert megtisztelte a mezt, megtisztelt minket, madridistákat. Ha az edző elküldte melegíteni időhúzó csereként, nem az volt a reakciója, hogy földhöz vágta az ásványvizes palackot. Beállt és felszántotta a pályát.
Florentino Pérez, a hálátlan?
Minden egyes alkalommal, amikor valaki hosszú esztendők után távozik a Real Madridtól, megkapja az elnök, hogy mennyire nem becsüli meg a legendáit. Ha ebből indulok ki, a drukkerekre ez hatványozottan igaz (akinek nem inge, tudod…). A klubhűség, mint olyan, véleményem szerint mára teljesen megszűnt létezni, azonban látva azt, mennyire gyomorforgatóan tudunk megnyilvánulni azokról a játékosokról, akikről a legnagyobb sikerek idején ódákat zengtünk, nem is feltétlenül baj.
Kritizálni szabad, sőt, nagyon hasznos tud lenni, ám rengetegen összekeverik ezt a másik ember sárba tiprásával.
Aztán csodálkozunk, ha egy idő után már nem lesz kihez kötődni, hiszen a kirakat mögött nem marad majd semmi, csak a hamis pózok.
