Amikor Florentino Pérez a 2006-os leköszönése után 2009-ben visszatért, sokan attól tartottak (köztük én is), hogy minden ott folytatódik majd, ahol három évvel korábban abbamaradt. Még ha nem is akkora léptékben, de úgy tűnt, a 2000-es évekhez hasonlóan most sem lesz megállás: Kaká, Cristiano Ronaldo, Benzema, Xabi Alonso, Gareth Bale – hogy csak a legmeghatározóbb galaktikusokat említsem.
Már az előszezon megkezdése előtt fogtam a fejem, ugyanis egy ilyen nevekből álló kerethez karizmatikus, “belemenős”, keménykezű edző kell, akit nem lehet leuralni. Sajnos a simulékony, konfliktuskerülő Manuel Pellegrini pont nem ilyen volt, pedig a játékfilozófiájával maximálisan tudtam azonosulni már akkor is, amikor még a Villarrealt irányította. A topcsapatokhoz képest szerényebb költségvetésből sikerült felépítenie egy olyan alakulatot (bár voltak azért nagy spílerek: Forlán, Marcos Senna, Riquelme, Sorín, Pires, Cazorla) amely a vezetésével stabilan hozta a nemzetközi kupaszereplést érő helyeket, sőt, 2006-ban egyenesen a BL-elődöntőig vitte a chilei mester a sárga tengeralattjárót. A látványos, sokszor a védekezést félig-meddig beáldozó stílusról azonnal lehetett sejteni, ki ül a kispadon.
Kettőből egy
Szokták mondani, hogy a Real Madridnál “nem elég csak simán győzni, szépen is kell játszani”. A Juande Ramost váltó Pellegrininek a kettőből egyet sikerült megvalósítani: a nulla kupás 2009/10-es szezonban nem volt olyan mérkőzés, amelyen unatkoztam volna (tudom, tudom, Alcorcón). A hatásos recept az unaloműzéshez? Szép, többnyire szórakoztató futball, ipari mennyiségű gól (csak a bajnokságban 102 találatot jegyzett a Madrid), enyhén szólva sem stabil középpálya, szellős védelem. Hiába volt brutálisan hatékony a támadó szekció, az egyensúlyt az a Xabi Alonso sem tudta megteremteni, akinek a legjobban örültem (a másik Cristiano Ronaldo volt, ki gondolta volna?), amikor megtudtam, szerződteti a klub.
Ha nincs trófea, menned kell – Pellegrini nem lepődött meg a menesztésén.
Söprögetek, Te alkoss
Mindig kedveltem José Mourinhóban azt, hogy nem csupán “nevekben” gondolkodott, hanem bátran nyúlt a “láthatatlan” labdarúgókhoz is, mint mondjuk anno Esteban Granero vagy Callejón. A portugál szakvezető nagyon jól tudta, ha megtalálja azt az embert, aki elbírja a madridi zongorát, Alonso személyében megvan az a játékos, aki továbbviszi Guti örökségét (és később a mezszámát). Szerencsére nem kellett annyit keresgélnie, hiszen a 2010-es világbajnokságon parádézó, alaposan megfiatalított német válogatott egyik kulcsfiguráját nézte ki magának.
Mesut Özil sem volt kis fogás, viszont akkoriban sokkal jobban kellett egy olyan típusú futballista, mint Sami Khedira, akinek a leigazolásával Xabi Alonso elkezdett igazán tündökölni habfehérben (Gago állandóan sérült volt, Lass Diarrát pedig Khedira kiszorította a kezdőből). A mélységi irányító szinonimája lett a spanyol mágus, és talán ezzel most nem túlzok. Khedirának köszönhetően már nem kellett annyit foglalkoznia azzal, hogy kivétel nélkül mindig visszaérjen egy-egy támadást követően, hiszen volt, aki biztosítson mögötte, így sokkal több energiája maradt a csapat forgatására, a játék szervezésére. A Stuttgart egykori szűrője összeszedte azokat a labdákat, amelyekből aztán “Vörösszakáll” sebészi pontossággal operálhatott.
La Barba Roja (Vörösszakáll), aki nem is olyan régen még 50 méterről alkotott a pályán, most a legmagasabb szinten, ezúttal már a kispadról vezényelve juttattná vissza a csúcsra a Real Madridot.
