Ha volt kedve futballozni…
Mint amikor először nézel meg egy jó filmet. A rendező sejteti, ám még húzza-halasztja a végkifejletet, de te már érzed a bizsergést a gyomrodban, hogy történni fog valami. Aztán lement a jelenet, ami csak másnap reggel kezd el tudatosulni benned. Ennek a játékosnak egy olyan korszakban kellett beülnie a direktori székbe, amelyben Zidane, Figo és Beckham kaliberű spílerek alkottak mellette.
Ahogy rengeteg minden az életben, nyilván ez is szubjektív: játékintelligenciában minden idők legjobbjai között a helye. Ha a Real Madridban sokszor nem is, de a mindenkori álomcsapatokban bérelt helye kellene, hogy legyen. Vagy azon a polcon, amit nem érhetünk el.
Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de ha az egyetemes labdarúgás legnagyobb középpályásairól esik szó, szerintem valahogy méltatlanul keveset halljuk a nevét. Nem volt olyan gyors, nem is izzadt annyira, azonban fejben már akkor összeálltak nála a folyosók, azok a passzsávok, amikor Iker Casillas még csupán a kirúgáshoz készülődött.
Mintha Mozart és Nostradamus egy csapatban játszottak volna. Amíg az egyik megkomponálta, majd finomhangolta a művet (Zidane), addig a másik megjósolta a közönség reakcióját (Guti).
“Szeme van a labdának” – talán ez lehetett volna Guti egyik beceneve a magyar madridisták körében.
Manapság nagyon könnyen aggatjuk rá a játékosokra, hogy “zseni”, “korszakos játékos”. Azonban ha létezett valaha labdarúgó, akinek az esetében ez a legkevésbé sem volt túlzás, akkor a spanyol volt az. Az ösztönös kreativitás zsenije.
…csak ő látta azokat a folyosókat.
Akkor olyan sok jó spilere volt a Realnak, hogy Guti nem tudott kitünni!