A spanyol futball egyik szakértője a minap, a Benfica elleni Bajnokok Ligája-mérkőzésen történtek okán megosztotta egy tavaly nyári tweetjét annak apropóján, hogy méltassa a média képviselőinek – korábbiakkal ellentétes – visszafogott véleménynyilvánítását a Vinícius-t ért rasszista támadással összefüggésben. Bevallom, a magam részéről nem értek egyet a megállapításával, mindössze annyi történt, hogy nagyobb teret kaptak azok a hangok, amelyek korábbi személyes tapasztalatokról számoltak be, vagy együttérzésükről, támogatásukról biztosították a brazil szélsőt. Ezzel szemben a spanyolok – véleményem szerint – ismét nem hazudtolták meg önmagukat.
“Hallgattam ezeket a – véleményem szerint téves – televíziós és rádiós vitákat Vinícius-ról, amelyekhez több dolgot is hozzá kell fűznöm.
A LaLiga vizsgálatot indított az oviedói Carlos Tartiere Stadionban Vinícius-t ért rasszista sértések miatt . Maga a Real Oviedo is ígéretet tett arra, hogy az ügyet a lehető legalaposabban kivizsgálja. Miközben az látszik, hogy az intézmények intézkednek, a spanyolországi médianyilvánosság vitája ismét ugyanarra a pontra fut ki: elismerik a brazil játékos felháborodásának okát – a rasszista sértéseket –, de viselkedésének egyéb elemeit felróják neki.
Újra és újra elhangzik ugyanaz a refrén: „igen, sértegetik, de jobban kellene viselkednie”. Mintha el lehetne választani a kettőt egymástól. Mintha nem ugyanannak a folyamatnak a részei lennének.
Amikor Vinícius összeszólalkozik a lelátón ülőkkel, vagy gesztusokkal jelzi, hogy az ellenfél a másodosztályban találhatja magát, azt arrogáns, oda nem illő magatartásként értelmezik. Pedig ez a reakció ugyanabból a forrásból fakad, mint a rasszizmus elleni tiltakozása: egy folyamatos küzdelemből az ellenséges közegben.
A szociológus W. E. B. Du Bois (amerikai szociológus, történész, író és polgárjogi gondolkodó volt, az afroamerikai értelmiség egyik legfontosabb alakja. Úttörő szerepet játszott a modern szociológia és a rasszizmusról szóló kritikai gondolkodás kialakításában, valamint a fekete polgárjogi mozgalmak elméleti megalapozásában – a szerk.) több mint egy évszázaddal ezelőtt írta le ezt a jelenséget a „kettős tudat” fogalmával: „Az ember mindig ezt a kettősséget érzi: egyrészt önmaga, másrészt mások tekintetén keresztül is látja önmagát.” Vinícius ezt éli meg: önmaga – vidám, kihívó, versengő –, miközben állandóan egy fehér tekintet szűrőjén keresztül ítélik meg, amely nyugalmat, szelídséget és állandó mosolyt vár el tőle.
A probléma nem csupán az, mi hangzik el, hanem az is, ki mondja. A spanyol sportműsorok rádiós és televíziós megszólalói túlnyomórészt fehér férfiak. Kevés a nő, és alig hallani fekete újságírókat. Ez nem jelent nyílt rasszizmust, de a sokszínűség hiánya elszegényíti az elemzést.
Stuart Hall (jamaicai születésű brit kulturális teoretikus és szociológus volt, a kortárs kultúrakutatás és médiakritika egyik legfontosabb alakja – a szerk.) figyelmeztetett erre: „A média nem csupán információt közvetít, hanem jelentéseket konstruál.” Ha azok, akik ezeket a jelentéseket létrehozzák, hasonló tapasztalatokból indulnak ki, a következtetések szükségszerűen korlátozottak lesznek. Nem rosszindulatról van szó, hanem egy homogén kulturális keretről, amely nem képes megérteni, mit jelent a mindennapokban megélt rasszizmus.
Frantz Fanon (martinique-i születésű pszichiáter, filozófus és antikolonialista gondolkodó volt, a 20. századi rasszizmus-, identitás- és gyarmatosításkritika egyik legnagyobb hatású alakja – a szerk.) a ‘Fekete bőr, fehér maszkok’ című művében világosan fogalmaz: „A fekete embernek kétszer annyit kell küzdenie azért, hogy emberként elfogadják.” Ez a többletteher haragban, feszültségben, olyan gesztusokban jelenik meg, amelyek kívülről túlzónak tűnnek, belülről azonban a túlélés eszközei. Amikor a spanyol sajtó azt várja el Viníciustól, hogy „csak játsszon és maradjon csendben”, azt reprodukálja, amit Eduardo Bonilla-Silva (kortárs puerto ricói–amerikai szociológus, a 21. századi rasszizmuskutatás egyik legmeghatározóbb elméleti alakja – a szerk.) szociológus „rasszizmus rasszisták nélkül” néven ír le: olyan kulturális kereteket, amelyek nem sértenek nyíltan, de az érintettet teszik felelőssé a saját reakciójáért.
Magam is fehér férfi vagyok, és tudom, hogy soha nem fogom teljesen megérteni, mit jelent a rasszizmus megélése. Az Egyesült Királyságban azonban megtanultam meghallgatni a különböző hangokat, és felismerni, hogy a vita valódi gazdagsága csak akkor jön létre, ha eltérő tapasztalatok is megjelennek – faji, nemi, társadalmi és szexuális orientáció szerinti különbségek mentén. Sara Ahmed (kortárs feminista és antirasszista elméleti gondolkodó, író és filozófus – a szerk.) teoretikus ezt így foglalja össze: „A sokszínűség nem intézményi díszlet, hanem átalakító gyakorlat. Sokféleség nélkül az intézmények mindig ugyanazt a diskurzust ismétlik.”
Nem állítom, hogy a spanyol sajtó rasszista. Azt viszont igen, hogy nem tesz eleget a diskurzus megújításáért. Vinícius esetében ennek világos következményei vannak: elfogadják, hogy rasszizmus áldozata, de elmarasztalják, amikor a saját karakterével reagál. Számomra ez a két dolog ugyanaz: ellenállás egy olyan világgal szemben, amely egy tőle idegen formába akarja őt belepréselni.
Azon a napon, amikor a sajtó megérti, hogy a gesztusai, tiltakozásai és a játékstílusa elválaszthatatlanok a megélt tapasztalataitól, az elemzés igazságosabb lesz. És mindenekelőtt emberibb.”
És egy frissebb gondolat Balagué-tól, tegnapról:
“Azokhoz a portugál kollégákhoz szólok, akik kedd óta összemossák az ünneplést és a bántalmazást (a lelátóról érkező megnyilvánulásokat, illetve egy – állítólag – az ellenfél játékosától származó sértést). Különbséget kell tenni a kettő között.
A futball érzelmekből él. A gólokat örömmel, megkönnyebbüléssel, kihívóan ünneplik – és igen, néha még egy csipetnyi provokációval is. Ha egy játékos túllép egy határt, a játékon belül megvannak az eszközök ennek kezelésére: sárga lap, kritika, vita a sportszerűségről. Ez azonban a sport világába tartozik.
A rasszista rigmusok, a lelátóról érkező verbális bántalmazás (és Prestianni sértése, amelyet – ha rasszista volt – ő maga rejtett el a nyilvánosság elől), valamint a tárgyak dobálása egy teljesen másik szférába tartoznak.
Ezek nem részei a rivalizálásnak. Nem ‘szenvedély’. Nem az ünneplésre adott élfogadható válaszok. Ezek fegyelmezetlenségek, sok esetben bűncselekmények, és átlépik a versengés határát, ártalmassá válnak.
Abban a pillanatban, amikor azt mondjuk: ‘igen, de ő provokálta ki’, elmosódik ez a határ. A figyelem elterelődik azokról, akik úgy döntöttek, hogy sértegetnek, rasszista bántalmazást alkalmaznak vagy tárgyakat dobálnak, és arra a játékosra fókuszál, aki gólt szerzett. Ez az összemosás veszélyes. Azt sugallja, hogy a bántalmazás kiváltható, enyhíthető vagy megmagyarázható.
NEM AZ.
Lehet vitatkozni azon, hogy egy ünneplés túlzó volt-e – ez a futball közegének vitája, és a játék szabályai szerint kell megítélni. A rasszizmust és a verbális bántalmazást viszont nem lehet igazolni – ez az emberi méltóság és az alapvető együttélési normák kérdésköre, amelyeket társadalmi szabályok rendeznek.
A KETTŐT SOHA NEM SZABAD ÖSSZEKEVERNI.“
