Gyakorlatilag minden szempár a holnapi, Benfica elleni visszavágó mérkőzésre szegeződik. Tudtuk, hogy Mourinho nem ülhet a kispadon, tegnap óta azonban már azt is tudjuk, hogy Prestianni sem léphet pályára, tekintettel arra, hogy őt a Vinícius Jr. elleni – eddig nem bizonyított – rasszista sértések – a valóságban diszkriminatív magatartás tanúsítása – miatt ideiglenes intézkedésként eltiltották a részvételtől. A spanyol sajtó – a Real Madrid érintettsége okán elsősorban velük foglalkozunk – szempillantás alatt bírálat tárgyává tette az Európai Labdarúgó-szövetség (UEFA) döntését, rámutatva arra, hogy az intézkedés nem kívánt precedenst teremthet. Bár jómagam nem vagyok sportjogi szakjogász, csak egy egyszerű jogász, az alábbiakban kísérletet teszek annak összefoglalására, miről is zajlik valójában a „diskurzus”.
Az ügy és az eltérő tényállítások
„Mint ismert, a két klub múlt heti mérkőzésén Vinícius az 50. percben szerzett gólja után ment oda Francois Letexier játékvezetőhöz, mondván, hogy Prestianni részéről rasszista inzultus érte. Míg a brazil szélső szerint az argentin „majomnak” (mono – a szerk.) nevezte őt – Kylian Mbappé elmondása szerint ötször –, addig Prestianni tagadja a vádakat. Mindeközben nemzetközi sajtóinformációk szerint Prestianni bemutatott bizonyítékokat az UEFA-nak, miszerint az argentin valóban diszkriminatív megjegyzést tett Vinícius felé, de a majmot jelentő „mono” szó helyett a „maricón” (szabad fordításban „b.zi” – a szerk.) kifejezést használta – ezt később a játékos ügynöke, Gastón Fernández cáfolta.” – jelent meg a Nemzeti Sport beszámolójában.
A bejelentés alapján tehát az eset rasszista diszkrimináció gyanújaként került az UEFA látókörébe, a fegyelmi vizsgálat során azonban a rendelkezésre álló videófelvételek alapján egyelőre kétséget kizáróan nem rekonstruálható a Vinícius által jelentett kifejezés elhangzása, ugyanakkor a felvételek egyértelműen rögzítették, hogy Prestianni egy másik, jól kivehető kifejezést bizonyosan használt. Ez lenne a spanyol nyelvben közismerten homofób jelentéstartalmú „maricón” szó.
E körülmény azért bír különös jogi jelentőséggel, mert a fegyelmi eljárásban el kell választani egymástól a mérkőzésen tett azonnali bejelentést és a vizsgálat során bizonyított vagy beismert tényállást. A Sportdöntőbíróság (CAS) állandó gyakorlata szerint az UEFA Etikai és Fegyelmi Bizottságát (CEDB) nem a panaszos szubjektív észlelése, hanem a bizonyított tények kötik. A jelen – egyébként folyamatban lévő – ügyben a jogi minősítés nem feltétlenül azon alapul majd, hogy Vinícius milyen kifejezést vélt hallani, hanem azon, hogy mely kijelentés bizonyítható.
Az alkalmazandó jog és a 11., illetőleg 14. cikk elhatárolásának kérdése
Az UEFA Fegyelmi Szabályzatának 14. cikke tilt minden olyan magatartást, amely egy személy vagy személyek csoportja emberi méltóságát bármely alapon megsérti, ideértve különösen a bőrszínt, a fajt, a vallást, az etnikai származást, a nemet vagy a szexuális irányultságot, és az ilyen jogsértéshez minimum tíz mérkőzésre szóló eltiltást rendel. Ezzel szemben a 11. cikk általános sportszerűségi klauzulaként funkcionál, amely a 14. cikkben foglalt diszkriminációs tényállás értelmezési keretét határozza meg.
Az UEFA Fegyelmi Szabályzatának 14. cikke a diszkrimináció elleni fellépés egyik legszigorúbb normája. Ez a szabály nem csak azért létezik, hogy fegyelmezze a résztvevőket vagy fenntartsa a sportszerűséget, hanem azért is, hogy a sporton belül megvédje az egyén alapvető emberi méltóságát és személyiségi jogait, mégpedig úgy, hogy ezt nem külső jogrendből, hanem a sport saját szabályrendszeréből vezeti le.
A Sportdöntőbíróság következetes gyakorlata – így például a CAS 2014/A/3562 és CAS 2015/A/4256 ügyek – szerint az elhatárolás alapja nem az, hogy a kijelentés durva vagy trágár-e, hanem az, hogy elsődlegesen valamely védett tulajdonságra utal-e. Amennyiben ez megállapítható, a 14. cikk alkalmazása nem kerülhető meg. Hangsúlyozandó, e döntésekben a Sportdöntőbíróság nem a konkrét kifejezést, hanem az elhatárolás módszertanát dolgozta ki.
A „maricón” kifejezés objektív nyelvi jelentése a spanyol nyelvterületen közismerten a szexuális orientációhoz kapcsolódó, megalázó tartalommal bír, különösen akkor, ha azt konkrét személyre irányítva, konfliktushelyzetben használják. Ebből következően a jogi minősítés szempontjából irreleváns, hogy a beszélő vitatja-e a diszkriminatív szándékot, illetve, hogy az érintett személy ténylegesen rendelkezik-e az adott védett tulajdonsággal.
Ez azonban nem gyengíti a 14. cikk alkalmazhatóságát, épp ellenkezőleg: míg a „majom” kifejezés a rasszista diszkrimináció körébe esne, addig a „maricón” kifejezés szexuális beállítottságra utaló tartalommal bír, amely ugyancsak 14. cikk védelmi körébe tartozik. A tényállás ily módon nem enyhébb kategóriába – pl. a 11. cikk szerinti általános, alapelvi megítélés alá – esik, hanem más védett tulajdonságra tekintettel válik értékelendővé.
Az UEFA szabályrendszerében – ahogy arra fentebb már utaltam – a 14. cikk speciálisabb rendelkezés az általános magatartási szabályokhoz (11. cikkhez) képest. Ezt a megkülönböztetést a Sportdöntőbíróság állandó gyakorlata is következetesen érvényesíti, amikor különbséget tesz az ún. general insult és a discriminatory insult között. A Sportdöntőbíróság több döntésében kimondta, hogy amennyiben egy kijelentés elsődlegesen valamely védett tulajdonságra utal, az nem relativizálható puszta „futballszitokként”, hanem a diszkriminációs tényállás alá kell, hogy tartozzon. A döntő szempont nem a beszélő szubjektív indítéka, hanem a kifejezés objektív társadalmi jelentése és kontextusa.
Bizonyítás a fegyelmi eljárásban
A fegyelmi eljárás bizonyítás ’mércéje’ ezekben az ügyekben a Sportdöntőbíróság által kialakított ’comfortable satisfaction’ standard, amely nem követeli meg a büntetőjogi értelemben vett teljes bizonyosságot, azaz a döntéshozónak a bizonyítékok összessége alapján kell megalapozott és stabil meggyőződésre jutnia a jogsértés fennállásáról, ehhez pedig nem szükséges minden elméleti kétséget kizárnia.
A Slavia Praha v.UEFA ügyben (CAS 2020/A/6994, az ún. Kúdela-ügy) a Sportdöntőbíróság kifejezetten hangsúlyozta, hogy a diszkriminatív kijelentés önmagában elegendő lehet a jogsértés megállapításához, különösen akkor, ha azt a játékos részben vagy egészben elismeri. A testület azt is rögzítette, hogy a 14. cikk alkalmazásához nem szükséges az érintett személy tényleges védett tulajdonságának bizonyítása, elegendő, ha a megnyilvánulás stigmatizáló módon utal arra.
A játékos, mint elkövető
A Prestianni-ügy jogi értékelésének egyik központi eleme, hogy a kifogásolt magatartást nem szurkoló, hanem hivatásos labdarúgó követte el.
A szurkolói esetekben alkalmazott objektív felelősségi modell eltérő dogmatikai alapokon nyugszik, mivel ott a klub nem, mint közvetlen elkövető, hanem mint a sportesemény rendezője jelenik meg. Ez magyarázza, hogy az ilyen ügyekben a szankciók jellemzően pénzbírságra, esetleg részleges vagy teljes stadionbezárásra korlátozódnak.
Ezzel szemben a játékos a verseny aktív alanya, akinek magatartása közvetlen normasértésként értékelhető. Bár az UEFA Fegyelmi Szabályzata expressis verbis nem tesz különbséget az elkövetők személye szerint, a jogalkalmazási gyakorlat – valamint a FIFA Fegyelmi Szabályzata – elismeri, hogy a labdarúgó által elkövetett jogsértés fokozott felelősségi mérce alá esik. A Sportdöntőbíróság több ügyben is rámutatott arra, hogy a játékosok központi szerepéből fakadó megemelt normakövetési kötelezettség indokolja a velük szemben alkalmazott szigorúbb mércét.
Emberi jogi mérlegelés
Az emberi jogi dimenzió vizsgálata elkerülhetetlen, mivel a szankció a játékos véleménynyilvánítási szabadságát korlátozza. Az Emberi Jogok Európai Bíróságának gyakorlata szerint azonban a diszkriminatív beszéd nem részesül teljes körű védelemben, különösen akkor, ha az más személy emberi méltóságát sérti. A sportolók esetében a véleménynyilvánítás szabadsága eleve szűkebb, mivel a megnyilvánulás hivatásos minőségben, versenykörnyezetben történik. A diszkriminatív nyelvezet nem tekinthető a véleménynyilvánítás kiemelten védett körébe tartozó megnyilvánulásnak, így a súlyos szankció – beleértve a tíz mérkőzéses minimumot – arányosnak minősül.
A prima facie alapú ideiglenes intézkedés
Ezen a ponton válik problematikussá az UEFA döntése.
Az UEFA Fegyelmi Szabályzata lehetőséget biztosít arra, hogy a fegyelmi testület prima facie alapon, az eljárás érdemi lezárása előtt ideiglenes intézkedéseket rendeljen el. A prima facie kifejezés ebben az összefüggésben nem anyagi jogi minősítést, hanem eljárásjogi küszöböt jelent: azt a helyzetet, amikor a rendelkezésre álló információk alapján első ránézésre valószínűsíthető egy fegyelmi jogsértés fennállása anélkül, hogy a bizonyítás teljes körű lenne. A prima facie megállapítás tehát nem egyenértékű a jogsértés végleges kimondásával, és nem helyettesíti az érdemi fegyelmi döntést.
A prima facie intézkedések funkciója a sportfegyelmi rendszerben elvileg preventív jellegű. Céljuk a verseny integritásának ideiglenes védelme, valamint annak biztosítása, hogy az eljárás lefolytatása alatt ne álljon fenn olyan helyzet, amely az UEFA alapértékeit közvetlenül veszélyeztetné. Ebből következően az ideiglenes intézkedések jogi természete eljárásjogi, nem pedig szankciós. E dogmatikai kiindulópont a Sportdöntőbíróság gyakorlatában is visszatérő elem: a Sportdöntőbíróság következetesen különbséget tesz a végleges fegyelmi szankciók és az eljárás során alkalmazott biztosító jellegű intézkedések között.
Ugyanakkor a prima facie alapú ideiglenes intézkedések alkalmazása különösen érzékeny akkor, ha azok tényleges hatásukat tekintve már szankciós hatást fejtenek ki. Amennyiben egy ideiglenes intézkedés konkrét mérkőzésről való kizárást eredményez, az nem csupán eljárási jellegű korlátozás, hanem olyan sportkövetkezménnyel jár, amely visszafordíthatatlan: az érintett játékos a kizárt mérkőzésen utóbb sem szerepeltethető, a sportteljesítményhez és karrierhez kapcsolódó hátrány nem kompenzálható teljes mértékben. E ponton az ideiglenes intézkedés és a fegyelmi szankció közötti elméleti különbségtétel gyakorlati jelentősége elhalványul.
A Prestianni-ügy ebből a szempontból paradigmatikus. Az UEFA a prima facie küszöb átlépésére hivatkozva ideiglenes eltiltást rendelt el, amely ténylegesen egy nemzetközi mérkőzésről való kizárást eredményezett. Bár formálisan az intézkedés nem minősült fegyelmi szankciónak, tényleges hatását tekintve, de facto büntetés-jellegű következménnyel járt. Ez a kettősség veti fel az arányosság és a védekezéshez való jog kérdését.
A Sportdöntőbíróság gyakorlatában a védekezéshez való jog elve nem feltétlenül követeli meg a teljes körű meghallgatást minden ideiglenes intézkedés előtt, azonban azt megköveteli, hogy az intézkedés súlya és hatása arányban álljon az eljárás aktuális szakaszával. Minél inkább közelít egy ideiglenes intézkedés a végleges szankció hatásához, annál erősebb eljárási garanciák indokoltak. E logika alapján vitatható, hogy egy prima facie alapon elrendelt, mérkőzésről való kizárás megfelel-e az arányosság követelményének olyan helyzetben, amikor a jogsértés jogi minősítése és a felelősség végleges megállapítása még nem történt meg.
További dogmatikai feszültséget okoz az, hogy az UEFA Fegyelmi Szabályzatának 14. cikke diszkriminatív magatartás esetén kógens minimumszankciót ír elő. Ha az ideiglenes intézkedés már a végleges szankció „előzetes végrehajtásaként” hat, fennáll annak a veszélye, hogy az UEFA a 14. cikk anyagi jogi garanciáit eljárásjogi eszközökkel megkerüli. A prima facie megállapítás ilyenkor nem pusztán az eljárás megindításának indoka, hanem de facto szankcionáló aktussá válik, ami a CAS előtt támadhatóvá teszi az intézkedést.
Összességében megállapítható, hogy a prima facie alkalmazása az UEFA fegyelmi rendszerében önmagában nem jogellenes, sőt legitim eljárásjogi funkciót tölt be. Ugyanakkor, amennyiben az erre alapított ideiglenes intézkedés már önmagában is jelentős és visszafordíthatatlan sporthátrányt okoz, úgy az intézkedés elveszíti pusztán biztosító jellegét, és arányossági, valamint alapjogi aggályokat vet fel. A Prestianni-ügy ezen a ponton túlmutat az egyedi eseten: hol húzódik a határ a szükséges eljárási biztosíték és az idő előtti szankcionálás között.
Következtetések
A Prestianni-ügy sajátossága abban áll, hogy a jogi értékelés nem építhet egyértelmű beismerésre, ugyanakkor objektív bizonyítékok állnak rendelkezésre a nem kifogásolt, de homofób jellegű kijelentés elhangzásáról. A Sportdöntőbíróság gyakorlata alapján a beismerés hiánya önmagában nem akadálya az UEFA Fegyelmi Szabályzatának 14. cikke szerinti jogsértés megállapításának.
A „maricón” kifejezés objektíve a szexuális orientációra utaló, megalázó tartalommal bír, és azt hivatásos játékos használta mérkőzés közben. E körülmények együttesen erős jogi alapot szolgáltatnak a 14. cikk alkalmazásához és a minimum tíz mérkőzéses eltiltás kiszabásához, függetlenül a nyilvánosságban megjelenő, a beismerést tagadó nyilatkozatoktól.
Összegzésként megállapítható, hogy az UEFA Fegyelmi Szabályzata 14. cikkének alkalmazása hivatásos játékosokkal szemben, még pusztán verbális magatartás esetén is, összhangban áll a Sportdöntőbíróság állandó joggyakorlatával és az Emberi Jogok Európai Bíróságának mércéjével. A szakmabeli elkövetés súlyosabb megítélése nemcsak jogilag megengedett, hanem a sport integritásának védelme szempontjából kifejezetten indokolt.
Ugyanakkor mivel a Sportdöntőbíróság joggyakorlatában nem alakult ki széles körű precedens kifejezetten homofób jellegű, játékos által elkövetett verbális jogsértésekre, a 14. cikk ilyen irányú alkalmazása jogfejlesztő, de kockázatos lépés. Talán a fokozatosság elvének erőteljesebb érvényesítése jobban szolgálná a jogbiztonságot.
