Miért vagyok madridista?

Ez itt, alább nem minden, csak egy a sok meghatározó körülmény közül. Mégis, talán az egyik legfontosabb.

Harminckét év. Ennyi idő telt el úgy, hogy a Real Madrid nem nyert BEK-et. Harminckét év hosszú idő: elég egy katedrális felépítéséhez, vagy ahhoz, hogy átrágd magad Nádas Péter Párhuzamos történetek c. regényén.

Nem tudom, hogy a mai madridista fel van-e készülve ilyen eshetőségre: harminckét év egyetlen BL-trófea nélkül. Amit a közösségi médiában látok, az alapján aligha. Lehet, hogy tévedek, de úgy érzem, a XXI. századi madridistából hiányzik az a tartás, amely egy ilyen időszak átvészeléséhez szükséges: hozzászokott a folyamatos sikerhez, talán nem is tudja, milyen bolyongani a sivatagban víz után sóvárogva, feltört, hólyagos lábakkal menetelni egy oázis felé, amely harminckét alkalommal bizonyul délibábnak.

Sartre nem szerette a puha, kényelmes fotelokat, mert azokat a szabadságról való lemondásként értelmezte. Attól tartok, bennem – és sok madridistában – ma már ott van annak fenyegető veszélye, hogy a ‘győzelmi vánkosok’ kényelméhez szoktunk. Olyan komfortos pozíció ez, amely után nehéz elviselni egy harmadosztályú vagon kemény, műanyag ülését, főleg, ha az a vagon egy bizonytalan állomás felé tart. Nem vagyok biztos benne, hogy ez esetben nem szállnék le már az első adandó alkalommal.

Könnyű a győzelem idején szurkolónak lenni, és rendkívül nehéz a vereségben kitartani. Ilyenkor kell feltennem magamnak a kérdést: miért vagyok madridista? A válasz azért fontos, mert ez ad erőt ahhoz, hogy kitartsak, amíg visszatérnek a bőség esztendei: túlcsordult öröm, nyakunkban BL-trófeák. (Ez is milyen mulatságos, mármint a T/1).

Jómagam 1998-ban lettem madridista, amikor először láttam Roberto Carlost a Real Madrid mezében, és azt a fizikát meghazudtoló bal lábat, amely képes volt átírni a fizika törvényeit. Néha megkísért a gondolat, hogy ha Roberto Carlos a Barcelonában játszott volna, ma talán culé lennék. De aztán rájövök: ez teljes képtelenség. Először is, az a Roberto Carlos, akit megismertem, aligha kötött volna ki Negreira kliensklubjánál. Másrészt szinte biztos vagyok benne, hogy vele vagy nélküle, végül az eszem, a szívem így is a madridizmushoz vezetett volna. Nyomban kifejtem, miért.

A kérdés: azért vagyok madridista, mert mindig nyerünk? Nem. Azért vagyok madridista, mert mindig hiszem, hogy nyerni fogunk. Ez a hit tesz mindannyiunkat, madridistákat, egyedivé. A vereségek nem fájnak, leginkább meglepnek.

A Nyesztor-krónikák szerint a X. század végén Kijev fejedelme, Vlagyimir úgy döntött, elhagyja a pogányságot és felvesz egy monoteista vallást, hogy a világ birodalmai komolyabban vegyék. Mivel nem tudta, melyik vallást válassza – katolicizmus, ortodox kereszténység vagy iszlám –, meglehetősen kézenfekvő módszerhez folyamodott: kérdéseket küldött Róma pápájának, Konstantinápoly pátriárkájának és Bagdad kalifájának, hogy azok válaszai alapján döntsön.

Akár én is követhettem volna az ő módszerét, amikor csapatot választottam, és bizonyos vagyok abban, hogy így is madridista lettem volna. A Barcelonát valószínűleg kizártam volna, mivel nem különösebben vonz egy olyan alternatíva, amelyben a sportklub inkább egy kartellhez hasonlít. Kevés örömöt látok abban, ha úgy ünneplem a győzelmeket, hogy közben tudom: játékvezetőket fizettek az eredményességért.

Az Atlético Madrid sem lett volna vonzó választás. Abból a szurkolói kultúrából hiányzik a valódi tét: senki nem törekszik igazi nagyságra. A vezetőség elsősorban a gazdasági növekedésre koncentrál, míg a szurkoló megelégszik az identitástudattal. Nem elítélendő, de nem is az én világom. Az Atlético-szurkoló ritkán hiszi el, hogy a csapata nagy dolgokra hivatott. Legalábbis, mintha elfogadta volna, hogy mindez nem számít, jelentéktelen. Ezt a mentalitást nem tudnám magaménak vallani. No, de vissza a példához.

Vlagyimir végül elvetette az iszlámot, amikor megtudta, hogy a Korán tiltja az alkoholt. Oroszország Vodka nélkül? A válasz egyértelmű. Maradt tehát a katolicizmus és az ortodoxia (igazhitűség). A döntést megkönnyítette, hogy a pápa végül nem válaszolt, a Konstantinápolyba küldött követek azonban a Hagia Sophia pompájától lenyűgözve tértek vissza. Az a ragyogás, az a nagyszerűség – az kellett legyen az igaz hit. Egy diadalmas, aranyfényű, grandiózus világ, amely méltó azokhoz, akik érzik, ebben az életben meg lehet érinteni a nagyságot.

A Real Madrid számomra olyan, mint egy mise a Hagia Sophiában. Amikor „jelen vagyok” – akár a stadionban, de leginkább a képernyő előtt –, biztos vagyok benne, hogy létezik valami több, valami magasztosabb, még akkor is, ha az felfoghatatlan.

Miért vagyok madridista? Nem azért, mert mindig nyerünk. Ha így lenne, a hitem gyenge, kikezdhető és hamis lenne. Mert a Madrid nem nyer mindig – sőt, néha hosszú ideig nem nyer.

Azért vagyok madridista, mert mindig hiszem, hogy nyerni fogunk.

Nem számít, hány gólt kapunk, nem számít, milyen rosszul játszunk – mindig hiszem, hogy a következő meccsen győzni fogunk. A győzelembe vetett hitem túlmutat a racionalitáson.

Minden mérkőzést azzal a meggyőződéssel várok, hogy nem fogunk kikapni. Akkor is így van ez, ha minden ellenünk szól. Éppen ez az, ami időről időre valósággá válik.

Nem az önmagunkkal szembeni elvárás alapállapota tesz madridistává, hanem a hit.

Amikor ezt elveszítem, átlényegülök. Talán olyan szurkolóvá, aki nem hisz igazán. Talán olyanná, aki a szóbeszédben, az útszéli pletykákban hisz inkább, mint abban, amit a pályán lát. Pedig egy dolgot biztosan tudok: láttam már a Real Madridot véghezvinni a lehetetlent.

Lehet, hogy nehéz időszakok jönnek, de könnyebb lesz elviselni őket, ha nem felejtem el ezt az egyszerű igazságot: azért vagyok madridista, mert tudom, hogy a következő mérkőzés lehet életem legemlékezetesebbje.