Mindig arra törekszünk, hogy a spanyol véleményformálók, publicisták közül azokat idézzük, azok írásait közöljük, akik a széles nyilvánosság előtt ismert, tömegek által képviselt nézőpontokat képesek árnyaltabban, érdekesebben, madridista szemszögből nem az unalomig ismételt közhelyeket puffogtatva tálalni. Salva Martín spanyol újságíró ilyen – mégha nem is mindenben értünk egyet. (Pluralizmus mindenek előtt!) Ő elsősorban a Real Madridhoz kötődő kulturális és történeti témák feldolgozásával vált ismertté, rendszeresen publikál elemző, véleményformáló írásokat, amelyekben a klub identitását, történeti kontinuitását és értékrendjét hangsúlyozza.
Mostantól a nyár végéig, amikor elindul a következő szezon, a Real Madrid körüli átigazolási híreknek legfeljebb a felét érdemes komolyan venni – még akkor is, ha a csapatnak valójában kétszer ennyi változásra lenne szüksége. Ez nem új jelenség. A klub történetében már többször előfordult, hogy a bizonytalanság, a pletykák és a valós szükségletek egymástól teljesen elszakadtak. A legjobb példa erre az 1995/96-os idény utáni időszak.
A történet megértéséhez vissza kell lépnünk egy évet. A Real Madrid az 1994/95-ös szezonban – Jorge Valdano irányításával – megnyerte a bajnokságot, ráadásul látványos, domináns játékkal. Az a csapat – Buyo, Lasa, Sanchís, Hierro, Quique; Raúl, Redondo, Laudrup, Míchel; Amavisca és Zamorano – sokak szemében az egyik legszebb futballt játszó Madrid volt. A siker különösen értékes volt, mert véget vetett a FC Barcelona dominanciájának, amely az előző években uralta a spanyol futballt.
Csakhogy ez a lendület rövid életűnek bizonyult. A következő idényben minden szétesett. A klub anyagi helyzete korlátozta az erősítéseket, és a Valdano által kért világszintű igazolások helyett csak kompromisszumos megoldások érkeztek: a rutinos Miquel Soler, az ígéretes, de nem klasszis Juan Eduardo Esnáider, valamint a zsákbamacskának számító Freddy Rincón. Hogy egy metaforával éljek: az edző autót igényelt, de kerékpárt kapott.
A szezon már az előszezonban rossz irányt vett – egy tenerifei edzőtáborban elszenvedett súlyos, 4–0-s vereség volt az első komoly jelzés. Ezután minden rosszul alakult: vereség a Szuperkupában a Deportivo, kiesés a Király-kupában az Espanyol, és búcsú a Bajnokcsapatok Európa-kupájában a Juventus ellenében, ezen túl pedig egy katasztrofális bajnoki szereplés. A Real Madrid végül csak hatodik lett, 17 ponttal lemaradva a bajnok Atlético de Madrid mögött. Nem pusztán az eredmények voltak rosszak: a csapat identitása, játéka és tartása is eltűnt. Egy olyan együttes képét mutatta, amelynél nem egyetlen problémát kellett megoldani, hanem az egész rendszert újra kellett építeni.
Ebben a helyzetben lépett színre Lorenzo Sanz, aki radikális döntést hozott. A Marca akkor „Plan Renove”-ként – azaz teljes megújulási tervként – emlegette az átalakítást. És valóban: nem kozmetikai változtatás történt, hanem mélyreható szerkezeti átalakulás.
A klub ikonikus játékosoktól vált meg: Michael Laudrup, Luis Enrique, Iván Zamorano vagy Míchel távozása érzelmileg is fájdalmas volt. Ugyanakkor a helyükre célzottan érkeztek játékosok, akik pontosan azt adták hozzá, ami hiányzott: dinamizmust, karaktert és versenyszellemet. Megérkezett Davor Šuker, Predrag Mijatović, Clarence Seedorf, Roberto Carlos, Bodo Illgner, Zé Roberto és Christian Panucci. A kispadra pedig Fabio Capello érkezett, aki rendet, fegyelmet és versenykultúrát hozott.
A következmények ismertek: bajnoki cím 1997-ben, majd 1998-ban a klub régóta várt hetedik BEK/BL-trófeája. Ez az időszak nem csupán eredményeket hozott, hanem új korszakot nyitott.
A tanulság ma is érvényes. A siker nem pusztán pénz és sztárigazolások kérdése. A valódi különbséget az jelenti, hogy a klub képes-e felismerni a hiányosságait, és azokra célzott, karakteres válaszokat adni. Minőség, elkötelezettség és éhség – ezek azok az alapelvek, amelyek nélkül a Real Madrid nem működik.
A jelenlegi helyzetben a figyelmeztető jelek egyértelműek. Két trófea nélküli szezon után a klub ismét válaszúthoz érkezett. Nem feltétlenül látványos, hanem bátor döntésekre van szükség. Azokra, akik már nem éhesek, nincs szükség. Azokra sem, akik nem hajlandók alárendelni magukat a csapat egyensúlyának.
És van még egy fontos szempont: a középpálya irányítása. Egy csapat nem találhat vissza önmagához iránytű nélkül. A Real Madrid története azt mutatja, hogy amikor a pályán és a klubon belül is világos irány van, a siker elkerülhetetlen.
A Madrid nem azért sikeres, mert megteheti. Hanem azért, mert megköveteli magától. És ez az elv nem változhat.
Bármi áron. Megújulás – mindenáron.
