Frédéric Hermel, az AS újságírójának “Egy mérkőzés, mint a TikTok-korszak szimbóluma” címet viselő véleménycikke elgondolkodtatta, részben nosztalgikus kalandozásra hívta Antonio Barbarroját.
Néhány nappal ezelőtt Hermel – akiről az ember olykor hajlamos azt gondolni, olyan, mint egy megállt óra, amely napjában kétszer azért a pontos időt mutatja – mondott valami figyelemre méltót a PSG–Bayern BL-elődöntő első mérkőzése (5–4) kapcsán.
“Szuperlatívuszok versenye zajlik, sokan odáig merészkednek, hogy ezt a Bajnokok Ligája-elődöntőt a sportág történetének panteonjába emeljék. Nagyon egyedül érzem magam – pedig általában derűs és optimista vagyok. Mert szerény véleményem szerint ez a találkozó taktikai, sőt még technikai szempontból is kifejezetten gyenge színvonalú volt.”
Szerinte ez a találkozó korunk, a TikTok-korszak iskolapéldája: “minden ingernek gyorsnak és intenzívnek kell lennie, miközben a lassítás, az elmélyülés tiltott”. Ebben aligha téved.
Az ‘intenzitás’ – a modern futball egyik eufemizmusa – ma az egyik legkényelmesebb hívószó: retorikai eszköz, amely sokmindent elfed. Gyakran nem több, mint kemény belépők, határok feszegetése, az a fajta pályán szerzett dörzsöltség – helyenként alattomos, provokatív viselkedés –, amit régen, a dél-amerikai futballban cancherismónak neveztek. Persze, jelentheti azt is, hogy valaki rengeteget fut, ide-oda, megállás nélkül. De vajon ez lenne a futball? Futni önmagában nem erény – csak akkor, ha célja van. Idekívánkozik a Pirelli egyik híres reklámszlogenje: “Mit ér az erő, ha nem uralod?” És az ‘intenzitás’? Vajon az önmagában lehet a cél?
Hermel emlékeztetett rá, hogy “ebben a sportágban van kapus, védelem, középpálya és támadósor” is. Egy olyan korszakban azonban, amely túlzott hódolattal adózik a zsivaly és a látvány előtt, egy 5–4-es eredmény egy ilyen súlyú párharc első mérkőzésén inkább zavarba ejtő, mint felemelő. Azt jelzi ugyanis, hogy a játékelemek közül valójában csak a támadás létezik – ráadásul abból is egy grund-féle, amely sokkal inkább az amatőr futball világát idézi, mintsem a legrangosabb versenysorozatokét.
Az idegenben szerzett gólok szabályának eltörlése óta valóban kisebb a kockázata a kapott gólnak, és ez kitágította a párharcok kereteit. Korábban az első mérkőzések kockázatkerülőbbek, kevésbé látványosak voltak – a csapatok óvatosabban futballoztak, különösen hazai pályán. De valljuk be: az a futball komolyabb volt, érettebb. És mi az érettség ismérve? Az önmagunkkal és a játékkal összefüggő tudatosság. A mai futball ezzel szemben inkább kamaszos: könnyed, felszínes, helyenként kifejezetten infantilis. Jobban hasonlít egy cirkuszra, mint sportágra. Innen nézve különösen éles kontrasztot mutatnak a Real Madrid utóbbi, Európát uraló csapatai.
A madridista hagyományban a BEK/BL-győzelem kulcsszava a kontroll – vagyis a komolyság. Nem elsősorban a labdabirtoklásé volt a főszerep, annál inkább a mérkőzés tempójának, ritmusának uralásáé. Amikor a Madrid uralta a sorozatot, mindig egy alapvetően középpálya-központú csapat volt. Már a Hetedik idején is: Redondo, Karembeu és Seedorf hármasa mai szemmel a későbbi CMK előképének tűnik.
A számok beszédesek: a negyeddöntőben egy kapott gól, az elődöntőben és a döntőben egy sem – ráadásul mindezt az előző idény bajnoka és ezüstérmese ellen.
A Nyolcadik klasszikus példája a fent vázolt szemléletnek: Redondo körül Raúl és McManaman szabadabban mozgó belső középpályásként, mögöttük egy stabil, ötfős védelem líberóval. Négy kieséses mérkőzésen négy kapott gól, a döntőben egy sem. A Kilencediknél Makelele és Zidane alkotta a tengelyt, miközben a bal oldalon Solari, Roberto Carlos és Raúl együttese biztosította a fölényt és a labdabirtoklást egy alapvetően klasszikusnak számító 4–4–2-ben. Nem ez volt minden idők legmasszívabb védekező csapata, de nem is ez volt a lényege.
A probléma mélyebb gyökerű: a futball egészében véve infantilizálódott. A ‘tiktokerizmus’ – amely a kiemelt pillanatot a tartalom és a forma, a viralitást a lényeg elé helyezi – már nemcsak a közvetítésben, hanem magában a játékban is jelen van. Így jöhet létre egy ‘legendás’-nak mondott látványosság kilenc góllal, miközben a pályán olyan középpályások futballoznak, mint Vitinha, Fabián vagy Kimmich.
Minden túlzó, elnagyolt és harsány. A játékosok – különösen a sztárok – gyakran inkább a gólörömre játszanak, mint magára a gólra; gondolatban már az Instagram-sztorikat tervezik.
Azonban ahogy a demokrácia nem merül ki a szavazásban, úgy a futball sem a gólszerzésben. Az, hogy egy csapat nem kap gólt, vagy csak elvétve, egy hosszabb munkafolyamatot, egy játékkoncepciót tükröz. Egy bajnoki ambícióval rendelkező csapat egységként működik, és uralja a történések zömét – még akkor is, amikor szenved. Megállítani a játékot, amikor kell: ez is a tudás része. A ritmus tudatos kezelése – vagy akár kikényszerítése – az, amit a bikaviadal nyelvén templé-nek neveznek. A mai futballból éppen ez hiányzik.
Pedig a legjobb példák éppen azok a mérkőzések, amikor a Zidane-féle, sorozatban háromszoros BL-győztes Madrid szorult helyzetbe került: a 2017-es Atlético elleni elődöntő visszavágója, vagy a következő évben a Juventus elleni meccs, amikor az olaszok ledolgozták három gólos hátrányukat. A legkritikusabb pillanatokban olyan játékosok, mint Modrić, Casemiro, Kroos vagy Isco kézbevették az irányítást: a labda megtartásával csillapították a káoszt, és ezzel megfosztották az ellenfelet a lendülettől.
A ‘labdával védekezés’ talán idegenül cseng sok madridista fül számára, pedig valójában a Real Madrid európai sikereinek egyik kulcsa volt. Nem látványos, nem harsány, de hatékony: nem engeded át a játékot, te szabod meg a tempót, és így veszed ki az ellenfél kezéből az irányítást. Lehet, hogy kevésbé mutatós, mint a sokat emlegetett ‘rock and roll’ futball – amelyről egyébként sosem volt világos, mit is jelent pontosan –, de működik.
A kor szelleme azonban más irányba húz, mint a klub hagyománya. Legalábbis eltér attól, ami ezt a klubot a csúcson tartotta. Ha valódi megújulásra van szükség, akkor vissza kell nyúlni azokhoz az időkhöz, amikor – ahogy Loquillo énekli – “mi voltunk a legjobbak”.
