Salva Martín, aki a Real Madrid környezetét évek óta következetesen és éles hangon elemző publicista, írásaiban ritkán enged a közhelyeknek. Sajátos nézőpontból közelít a klub aktuális folyamataihoz, egyszerre használva történelmi párhuzamokat és kulturális utalásokat. Ezúttal a jelenlegi helyzetet a spártai példán és a modern futball visszásságain keresztül vizsgálja.
Mbappé mozgalmas hetét követően Vinícius remek játéka ismét muníciót adott azoknak, akik kifinomult érvekkel ugyan, de rendre a kritika felől közelítenek. Akik régóta állítják, hogy a két támadó nem fér meg egymás mellett, együttműködésük szinte lehetetlen, minden egyes Vinícius-gólnál megerősítve látták saját igazukat: a brazil csak akkor igazán felszabadult és hatékony, ha nincs mellette klasszikus kilences. És ott vannak azok is, akik szerint Mbappé soha nem illett ebbe a közegbe – számukra minden nélküle aratott győzelem újabb bizonyíték.
Kevésbé jártak jól viszont azok, akik Viníciust vették célba a gesztusai vagy az első félidőben kapott sárga lapja miatt: a Cornellában megszerzett három pont után nem maradt mibe kapaszkodniuk. Mondhatjuk: üres kézzel távoztak.
Mbappé olaszországi kiruccanása kapcsán több dolog vált világossá, és akad, amit legfeljebb sejteni lehet. Az időzítés aligha volt ideális: egy másik országban mutatkozni nem a legszerencsésebb pillanatban történt.
Ugyanakkor az sem újdonság, hogy egy játékos a szabadidejében a labdarúgáson kívül mással foglalkozik – volt idő, amikor a sevillai Feria legalább ennyire természetes része volt az öltözői életnek. Ami azonban megváltozott a korábbiakhoz képest, az a kitettség: ma egy telefon elég ahhoz, hogy bármi azonnal nyilvánossá váljon.
A zajon túl azonban érdemes tisztán látni: a szezon nem Cagliari kikötőjében dőlt el. A problémák jóval közelebb vannak – egy irodában kezdődnek, a sportszakmai tervezésben folytatódnak, és végül abban a tükörben érnek véget, amelybe a játékosoknak kellene belenézniük. Ami pedig a reakciókat illeti: nem nehéz észrevenni bennük az irigység egy jókora adagját.
Nem kell különösebb erőfeszítés ahhoz, hogy mindezt összekapcsoljuk azzal a furcsa, szinte varietéműsorra emlékeztető állapottal, amelybe a Real Madrid került.
De térjünk vissza a lényeghez. Andrew Bayliss a Spárta című könyvében a legendás harcos városállam hanyatlását egyetlen mondatban foglalja össze: „a spártaiak megszűntek félelmetesnek lenni”. Egyszerű, mégis kíméletlen megállapítás. A sikereknek ára volt: csökkent a népesség, eltűntek az elit harcosok. Ehhez társult a gőg, amellyel a meghódított népekre tekintettek – innen pedig már egyenes út vezetett a hanyatláshoz.
A párhuzam kézenfekvő. Ambíció és büszkeség nélkül ma egyetlen csapat sem félelmetes, és bárki képes szembenézni vele – sőt, le is győzni, ahogy azt az idei szezon bőséggel bizonyította. A közelmúlt meghatározó játékosai már nincsenek velünk, a jelenlegi keret egyre inkább a hiúság csapdájába sétál – ez az egyik legbiztosabb út az öltözőn belüli feszültségekhez. Elég megnézni, kikhez igazodnak ma a kulcsfigurák, és az összkép azonnal kirajzolódik.
Az Espanyol elleni győzelem legfeljebb az első lépés volt. Na, nem a diadal irányába, inkább egy Thermopülaihoz hasonló helyzet felé, ahol elsősorban a méltó helytállás a tét. A következő állomás a Camp Nou lesz. Nem szabad egyetlen centimétert sem feladni – mert ha a győzelem nem is biztos, legalább ne váljanak méltatlanná a saját múltjukhoz.
