Sok minden kavarog az ember fejében, érthető is. Némely gondolatok morbidak, mások viccesek, alább inkább az aggodalmasabbak.
Elkerülhetetlenné vált a Real Madrid önpusztításáról beszélni. Keserű pirula ez, de le kell nyelni. Felelősségből. A múlt miatt. A jövő érdekében. Ne számítsunk gyökeres változásra, ha a klub vezetése nem reagál. A tüzet nem lehet úgy oltani, hogy közben félrenézünk. És nem csupán belülről lángol minden: a madridizmus maga is polgárháborús lövészárkokba rendeződött, a közösségi média pedig benzint locsol a tűzre. A légkör fullasztó.
A Real Madridnak világítótoronynak kellene lennie abban az erkölcsi posványban, amit ma a spanyol labdarúgás jelent. Ehelyett a klub körül most minden zajos, szivárgó és omladozó. Össze kell zárni, lakatot az ajtókra. Mindent hermetikusan. Akár egy fekete lyuk, amelyből addig semmi nem távozhat, amíg újra nem lesz mondanivalója a világnak. Egyetlen szivárogtatást sem szabad legitimálni. Könnyen lehet, hogy a most elmulasztott radikális beavatkozás ára hosszú évek középszerűsége lesz. Első számú feladat megtalálni és leleplezni azt – vagy azokat –, akik gyűlölettel fizetnek annak a klubnak, amely mindent megadott nekik. Ezt a klub nem felejtheti el.
Valverde és Tchouaméni ügye csupán az utolsó csepp volt egy túlcsorduló pohárban. Kívülről minden arra utal, hogy a második, egymást követő, széteső idény súlya végleg ráomlott az öltözőre, miközben belső hajtóvadászat indult a szivárogtatók után. Feszültség a vereségek miatt, és még inkább azért, ahogyan ezek megszülettek. Annak nyomasztó érzése, hogy nem elég legyőzni az ellenfelet, közben minden mérkőzésen egy korrupt rendszerrel és annak készséges végrehajtóival is meg kell küzdeni. És persze ott a lázadás két edző ellen, akik minden eszközzel próbáltak rendet teremteni egy éretlen, széthulló, felelősséget kerülő öltözőben. Ha Bernabéu ezt látná…
Valószínűleg gyorsan felismerné a kiutat ebből a káoszból, ebből az öltözői és intézményi hanyatlásból. Florentino Péreznek talán csak egyetlen kérdést kellene feltennie magának: mit tett volna Don Santiago? Mert ezt a romhalmazt kizárólag azon az alapon lehet újra felépíteni, amelyet ő hagyott örökül. A szurkolók kibírnának négy-öt évet trófeák nélkül is. Kibírtak harminckét évet BEK/BL-trófea nélkül. Kibírták a Quinta del Buitre meddő európai tavaszait. Kibírják ma is a Negreira-ügy óta felgyülemlett dühöt az RFEF-fel és a LaLigával szemben, annak minden mocskával együtt. A madridizmus hozzászokott az irigységhez, a gyűlölethez, a gúnyhoz és az igazságtalansághoz. Mintha eleve erre teremtették volna: hogy a romok között is felismerje a nagyság lehetőségét.
A klubnak vezetőt kell találnia ehhez az újrakezdéshez. Klopp, Ancelotti, Mourinho vagy Arbeloa – szinte mindegy. De annak az embernek teljes hatalmat kell adni. Jogot arra, hogy egyenként ültesse le a játékosokat, minden mellébeszélés nélkül. Hogy a szemükbe nézzen, és megpróbálja meglátni, maradt-e még bennük bármi. Néhányan átmennek majd ezen a próbán. A többieknek menniük kell. Névtől, státusztól, fizetéstől függetlenül. Madridizmusra van szükség. Tartásra. Karakterre. Olyan emberekre az öltözőben, akik vezérekként képesek viselkedni, még akkor is, ha végül csupán két sérült középhátvéd és négy akadémista marad a keretben. A pénzről pedig hallgatni kell. Mert minden intézmény egyazon egyszerű törvényre épül: eredmény nélkül nincs jutalom. Ha Vinícius hosszabbítani akar, asztalon a szerződés – fizetésemelés nélkül. A címek majd újranyitják ezt a beszélgetést. Addig: vagy elfogadja, vagy nem.
Az egyik központi vita természetesen a franchise-játékos körül forog. Csak egy maradhat. A Galácticos 2.0 bukása a szemünk előtt zajlik. Ha választanom kellene Vinícius és Mbappé között, kétely nélkül Vinit választanám. Személyes gyengeségem ez. Talán Tomás Guasch miatt. Talán azért, mert szeretem a brazil dacos természetét, a harciasságát, azt, hogy vér kering az ereiben, és hogy a tehetségéhez szinte ‘gránitszilárdságú’ akarat társul.
Ma mindenki úgy beszél, mintha pontosan tudná a megoldást. Mintha mindenki biztos lenne abban, mi zajlik az öltözőben, kik a jók és kik a rosszak ebben a történetben. Valójában nagyon kevesen látnak tisztán. Ami most kell, az felelősség, szakmaiság és sebészi precizitás. Ennek az őrületnek véget kell vetni. A madridizmus nem ezt érdemli. Éveket lehet túlélni címek nélkül, játék nélkül, akár a sárban dagonyázva is. De ezt a fullasztó széthullást aligha.
A legutóbbi hetek médiacirkusza után nehéz elképzelni, hogy Mbappé helyzete változatlan maradhat. Függetlenül attól, hogy elképesztő futballista, és attól is, hogy gyerekkora óta madridista. Intézményi szempontból nehéz olyan történelmi precedenst találni, amely ekkora megosztottságot idézett volna elő az öltözőben és a szurkolók között. Sajátjai és ellenfelei egyaránt rá mutogatnak. Azok a fényképek… az a Stephen King-regényből elővillanó mosoly a pusztulás és káosz közepette…
A sajtó úgy gyűlt a klub köré, mint keselyűk és hiénák a szavannán elhullott állat köré. Élvezettel marcangolják a napon rothadó húst. És közben ennek a történetnek az igazi főgonosza – a futball valódi ura – kivárja a megfelelő pillanatot, hogy bevigye a végső döfést. Nem fogjuk látni érkezni, de már előkészítették. Éppen most számolják ki, hogyan lehet a lehető legnagyobb sebet ejteni. Emberekből nincs hiány: újságok, rádióműsorok, televíziós viták és propagandaízű közvetítések egész sora áll készen. Elég lesz majd figyelni Martínez vasárnap esti eksztázisát, amikor az ellenséges földön végleg meginog a fehér óriás.
Egyre több történet kering. Az egyik szerint Carvajal, a csapatkapitány szivárogtat a médiának, hogy erősítse saját világbajnoki pozícióit a válogatottban, miközben Arbeloát hibáztatja a kevés játékperc miatt. A fiú, aki ott állt Valdebebas alapkőletételénél. Aki Di Stéfano társaságában szerepel azokon a képeken. Egy saját nevelésű játékos, aki húsz év után maga rombolná le saját örökségét? Nehéz elhinni. Ha igaz lenne, a Gento utáni egyetlen hatszoros BL-győztes saját magát írná ki abból a történetből, hogy egyszer a klub tiszteletbeli elnöke lehessen. Nehéz elképzelni, hogy valaki ennyire ostobán zárja le a pályafutását. Nehéz – bár nem lehetetlen. Majd kiderül.
Vizsgálat. Egyenként. Bárki is érkezzen rendet tenni, teljes felhatalmazást kell kapnia. És kell valaki, aki a klub arcaként kiáll, és végre elmondja az igazságot. Valverde és Tchouaméni parkolópálya. Jöjjön eladás, távozás. Annyi, amennyi szükséges, hogy megfékezzük a fertőzés terjedését. A többit majd elrendezi a sors.
