Az interjú első részében Ángel Bahamonde a Real Madrid köré épült történelmi és politikai mítoszokat bontotta le: Franco és Bernabéu kapcsolatát, a katalán nacionalizmus szerepét, valamint azt, miként vált a Real Madrid a spanyol állam szimbólumává a Barça-identitás szemében. A beszélgetés második részében azonban az eszmék és narratívák világa helyett maga a történelem lép előtérbe. Polgárháború, önkisajátítás, kifosztott stadionok, széteső intézmények és a modern Real Madrid–Barcelona konfliktus eredete: Bahamonde szerint sok olyan legenda, amely ma is meghatározza a két klub viszonyát, valójában ebben a korszakban született.
Kitör a polgárháború, és megtörténik az, amit Ön nagyon találóan “önkisajátításnak” nevez. Vagyis nem egyszerűen arról van szó, hogy a Köztársaság kisajátítja a klubot, hanem arról, hogy a klub bizonyos értelemben saját magát “foglalja le”, megelőzve ezzel a későbbi eseményeket.
Igen. A folyamatot olyan emberek hajtják végre, akik a klubon belül vannak, és egyben a Népfronthoz1 is kötődnek. A Madridban mindenféle ember jelen volt: jobboldaliak, baloldaliak, centristák. És végül a klubhoz tartozó baloldaliak hajtják végre ezt a lépést. A könyvemben különböző tanúvallomások alapján társadalmi térképet készítettem Chamartínról. A tribünön – nagyjából úgy, mint ma – inkább konzervatív, jobboldali közönség ült. A kapuk mögött alsóbb középosztálybeli és népi rétegek. Az oldallelátón középosztálybeliek. És ott volt az úgynevezett “szabók lelátója” is: azoknak a munkásoknak a helye, akiknek nem volt pénzük jegyre. Ez egy kis domb volt a mai Paseo de la Habana környékén, a régi Chamartín mellett. Onnan, kívülről nézték a meccseket. Nem tíz-húsz ember gyűlt ott össze, hanem tömegek: kiabáltak, énekeltek, ugyanúgy részei voltak a mérkőzésnek, mint akik bent ültek a stadionban. A háború előtt tehát a klub valóban minden társadalmi réteget és politikai nézetet magába foglalt.
Ilyenkor persze sokan rögtön José Antonio Primo de Rivera tagságát hozzák fel.
Őszintén szólva már elegem van ebből az érvből. Persze, hogy klubtag volt, és gyakran járt a Madrid edzőtermébe. De ebből következik, hogy a Madrid fasiszta klub volt? Ez abszurd. A futball alapvetően osztályokon és ideológiákon átívelő jelenség. Az emberek a stadionon kívül azt gondolnak a világról, amit akarnak. A stadion társadalmilag és politikailag is sokszínű tér volt. És végül a klubhoz tartozó baloldaliak voltak azok, akik előmozdították az önkisajátítást.
És pontosan hogyan zajlott ez az önkisajátítás? Olyasmiket olvastunk, hogy Hernández Coronado – aki inkább konzervatív figura volt – a milicisták látogatása után megijedt, és óvatosságból inkább átadta a klubot.
Én ezt valamivel árnyaltabban látom. De valóban Hernández Coronado kezdeményezte a folyamatot, látva, mi történik Madridban. Az állam gyakorlatilag összeomlik. A hatalom az utcára kerül, és a milíciák – különösen a kommunista milíciák – a Chamartínt akarják. A logika egyszerű volt: “Chamartín a Real Madrid tulajdona. Ha meg akarjuk szerezni a Chamartínt, meg kell szereznünk a Madridot.” Erre válaszul születik meg az önkisajátítás gondolata.
Hernández Coronado volt ennek az önkisajátításnak a fő ideológusa?
Én inkább úgy fogalmaznék: ő volt a legfontosabb kezdeményező. A logika valahogy így szólt: “Népfrontos madridista tagok, a ti embereitek – vagyis a milíciák – meg akarják szerezni a stadiont. Előzzük meg őket, hogy legalább valamennyi kontroll a kezünkben maradjon.” Ha megnézitek az önkisajátítási jegyzőkönyvet, feltűnik, hogy nem különösebben ismert vagy nagynevű figurák írják alá. A lényeg az volt: saját magunk “foglaljuk le” a klubot, mielőtt mások teszik meg kaotikus módon, mert akkor tényleg mindennek vége, és a klub megszűnik létezni. Ráadásul 1936 júliusában még senki sem gondolta komolyan, hogy a háború eléri Madridot. Ezt fontos hangsúlyozni. Egy akkori madridi ember számára szinte elképzelhetetlen volt, hogy a harcok egyszer a Manzanares partján zajlanak majd. Erre senki nem számított.
A Madrid – vagy inkább ami megmaradt belőle, hiszen a felkelés sok játékost külföldön ért – megpróbált részt venni a katalán bajnokságban. És amikor már minden készen állt, amikor a Katalán Szövetség is jóváhagyta, hogy tovább futballozhassanak, a Barça végül nemet mondott.
Ebben szerintem nincs kétség. De azt is látni kell, hogy a Barcelona részben magát a Katalán Szövetséget is ellenőrizte. Vagyis igen, végső soron a Barçáról beszélünk. De ne szaladjunk ennyire előre. A kisajátítási jegyzőkönyvben szerepel Vallejo2 neve. Szerintetek őt a Real Madrid elnökének kellene tekintenünk?
A lánya, Isabel szerint – akivel volt alkalmunk beszélni – igen.
Jogilag ez rendkívül zavaros kérdés. Őszintén szólva magam sem látom teljesen tisztán. Elméletileg kollektív kisajátításról beszélünk, tehát egyfajta “fej nélküli” struktúráról. De nyilván szükség volt valakire, aki formálisan képviseli az egészet.
De nem szerepel a jegyzőkönyvben, hogy “Vallejót elnökké nevezzük ki”?
Erősen kétlem. Újra kellene néznem a dokumentumot. (Megjegyzés: mi is újra ellenőriztük, és valóban, ahogy Bahamonde jelezte, a jegyzőkönyv nem nevezi ki külön elnökké José Vallejo katonatisztet.)
Ortega ezredest ugyanakkor már elnökként emlegetik a korabeli újságok, Vallejo után.
Igen, de az már más helyzet. És nem arról van szó, hogy a Madrid el akarná titkolni, hogy volt kommunista elnöke. Nem ez a lényeg. Hanem az, hogy abban a pillanatban a klub intézményként gyakorlatilag megszűnt létezni. Nem maradt semmi. Egyetlen dolog maradt: a Chamartín. És a stadion jogilag továbbra is a Real Madrid tulajdona volt. Ez teljesen egyértelmű. Az önkisajátítás éppen ezt a tulajdonjogot erősítette meg. A köztársasági zónában egyébként ezt sok helyen alkalmazták: ha egy vállalatot a saját dolgozói “foglaltak le”, ahhoz kívülről sokkal nehezebb volt hozzányúlni. Nézzétek meg például a CNT–UGT villamosvállalatokat. A logika ugyanaz: ha nem akarod, hogy valaki csak úgy elvegye az egészet, akkor intézményesített, “rendezett” kisajátítást hajtasz végre. Ez már inkább személyes benyomás, de szerintem a Kommunista Párt akarta megszerezni a Chamartínt. Bár lehet, hogy végül kiderülne: inkább a PSOE3 állt mögötte. Nem tudom biztosan. Azért hajlok a kommunisták felé, mert a Madrid vezetésében vagy az önkisajátítás körül valójában nem nagyon látok kommunistákat. Szocialistákat és republikánusokat viszont igen. Főként republikánusokat. Olyan polgári republikánus pártok embereit, mint az Unión Republicana4 vagy az Izquierda Republicana5. A Népfront ezekből a pártokból, a PSOE-ből és a Kommunista Pártból állt, az UGT támogatásával, illetve a CNT alkalmi külső támogatásával. Az anarchisták ugyanis definíció szerint nem politikai pártként, hanem forradalmi mozgalomként tekintettek magukra.
Vallejo lánya azt mondta nekünk, hogy az apját inkább humanistának tartotta, mint kommunistának.
És könnyen lehet, hogy igaza van. Lehet, hogy Vallejo egyszerűen republikánus volt. Szerintem azok többsége, akik a Real Madridot – és egyébként a Barcelonát is – “kisajátították”, elsősorban republikánus volt, nem kommunista. Ne felejtsük el: léteztek jobboldali republikánusok is. Az Unión Republicana például kifejezetten konzervatív centrumpárt volt, mégis a Népfront része. Martínez Barrio pártja. Én úgy látom, hogy ezek az emberek elsősorban a nagyobb káoszt akarták megelőzni. Megakadályozni, hogy a munkásmozgalom – legyen szó szocialistákról vagy kommunistákról – egyszerűen rátegye a kezét a stadionra. Ami viszont jogilag teljesen világos: abban az időben, ha egy vállalatot a saját dolgozói sajátítottak ki, ahhoz kívülről nem lehetett csak úgy hozzányúlni.
De akkor most a dolgozók sajátították ki a klubot, vagy a tagok?
Nem, nem: a dolgozók. Valójában a klub alkalmazottai. Nem tudom pontosan, hány alkalmazottja volt akkor a Real Madridnak, de nyugodtan lehetett száz körül, hiszen 1936-ra már komoly intézménynek számított. Persze közöttük lehettek klubtagok is, de a folyamatot nem a sociók, hanem az alkalmazottak vitték végig. Valójában még mi is pontatlanul fogalmazunk, amikor “önkisajátításról” beszélünk. A klub dolgozói reagáltak így arra a veszélyre, hogy a politika ráteszi a kezét az egyesületre. Hernández Coronado ezt nagyon világosan látta. Azonnal lépni kellett. És bizonyos értelemben ez maga is egy konzervatív reakció volt az utcán megjelenő forradalmi tömegekkel szemben. Hernández Coronado egyébként lenyűgöző figura. Bizonyos értelemben Bernabéu sem létezhetett volna nélküle. Rengeteg ötlete volt. Én gyakran azt mondom: Hernández Coronado a harmincas évek Bernabéúja volt. És ha nincs polgárháború, a Real Madrid szerintem már 1943–44 körül Európa első nagy szuperklubjává válhatott volna.
Tényleg így gondolja?
Igen. Egyrészt a csapat minősége miatt, másrészt azért, mert a BEK-nek már akkor is léteztek előzményei. Olyan nemzetközi sorozatok, amelyek megelőlegezték az európai klubfutball későbbi szerkezetét. Ott volt például a Mitropa-kupa. A név a Mitteleuropából, vagyis Közép-Európából származik. Osztrák, magyar, csehszlovák, svájci klubok játszottak benne.
Bernabéu is inspirálódhatott ebből.
Természetesen. És Hernández Coronado is. A harmincas évek Madridjában már komolyan felmerül egy Latin Kupa ötlete, mint a Mitropa mediterrán megfelelője. Egy egész Európára kiterjedő kupa viszont akkor még egyszerűen kivitelezhetetlen lett volna a közlekedési viszonyok miatt. A repülés gyerekcipőben járt. Madridból Berlinbe három napig tartott volna az út. Ez lehetetlen volt. Egy latin országokra korlátozott sorozat viszont már működőképesnek tűnt. Madrid és Lisszabon között például egyetlen éjszaka alatt lehetett utazni.
Ehhez képest furcsa, hogy végül 1953-ig kellett várni arra, hogy Bernabéu és a France Football újra elővegye az európai kupák ötletét.
Ez nem véletlenül esik egybe az európai integráció folyamatával, barátom. A közös piac, a római szerződés előkészítésének időszakával. Akkoriban mindenki Európáról, európaizálódásról beszél.
És Bernabéu ekkor ismeri fel az igazi lehetőséget.
Pontosan. Ez már annak a hosszú távú gondolkodásnak a része, amiről korábban beszéltünk.
Sokan azt állítják, Franco nem akarta, hogy Bernabéu létrehozza a BEK-et.
Ez egyszerűen nem igaz.
Vagyis Franco támogatta?
Franco nagyon szeretett volna belépni a közös európai piacba. Csakhogy egy diktatúrát nem fogadtak volna be a közös piac politikai struktúrájába.
Én mindig úgy tudtam, hogy Franco ellenezte a BEK létrehozását. Antonio Calderón6 például arról beszélt, hogy a diktátor megpróbálta megakadályozni Bernabéu párizsi útját.
Nem, szerintem inkább arról van szó, hogy a Franco-rendszer továbbra is egyfajta elszigeteltségben tartotta Spanyolországot. Ez igaz. De gazdasági szempontból a rezsim felismerte, hogy nyitnia kell.
Calderón konkrétan egy El Pardóból érkező telefonhívást vagy táviratot emlegetett: “Ha Bernabéu elindítja ezt a kezdeményezést, vállalja a következményeket.”
Nézze, én történész vagyok. Ha nincs dokumentum, inkább nem állítok semmit.
Akkor Ön szerint Franco egyszerűen tartózkodó volt?
Szerintem fel sem fogta igazán. 1954-ben a futballnak még nem volt akkora politikai jelentősége, mint később, amikor valóban európai jelenséggé vált. És ez nemcsak Spanyolországra igaz. Minden rendszer használta a futballt, amelyik képes volt rá. A futball levezető mechanizmusként működik. Az embernek gondjai vannak, alacsony a fizetése, elégedetlen az életével – elmegy a stadionba, kiabál, kiengedi a feszültséget, a csapata nyer, és nyugodtan tér haza. Nem fog másnap sztrájkot szervezni. De az ötvenes évek közepén valóban megváltozik a légkör Európában. A római szerződés 1956-os, az első BEK 1955-ös. Teljes az egybeesés. Új korszak kezdődik. És közben a közlekedés is fejlődik: a repülés végre lehetővé teszi ezeket az európai versenysorozatokat.
Térjünk vissza egy korábbi pontra, mert ezek a témák annyira szerteágazók, hogy könnyű elveszíteni a fonalat. Mi motiválta a Barçát abban, hogy megakadályozza a Madrid szereplését a katalán bajnokságban? Első látásra ez egészen kegyetlen döntésnek tűnik.
Ez a katalánok Madrid-képéből fakad. Gondolj Josep Pla7 írásaira. Megérkezik Madridba, leszáll a vonatról, és rettenetes benyomásai vannak a városról. Pedig ő maga is katalán nacionalista volt, ráadásul Franco-párti. Azt írja: Madridnak még folyója sincs, miközben minden európai főváros vagy tengerparti, vagy nagy folyó mellett fekszik. Szerinte Madrid udvaroncok és bürokraták városa, amely semmit sem termel, csak fogyasztja az ország erőforrásait. Ez a klasszikus katalán nacionalista Madrid-kép.
És Ön szerint emiatt nem segítették a Madrid túlélését?
Szerintem nagyon is köze van hozzá.
De végül is kizárólag a Barça tagadta meg, hogy a Madrid részt vegyen a katalán bajnokságban, nem a katalán klubok összessége. A Katalán Szövetség már rábólintott.
Ez gyakorlatilag ugyanaz. A Generalitat8 egyetlen lépést sem tett az ügyben.
Arra céloz, hogy a Madrid kizárása a katalán bajnokságból sportbeli leképeződése volt annak, hogy a Generalitat valójában nem támogatta érdemben a Franco elleni ellenállást?
Nem, ezt sem állítom. Én arról a Madrid-képről beszélek, amely sok katalán gondolkodásában ma is jelen van. Katalóniában ma is gyakran ugyanazt ismétlik Madridról. Ma ez már nem felel meg a főváros valóságának, akkoriban azonban volt alapja: bürokraták, udvaroncok és szegények városa volt. A katalán nacionalizmus logikájában minden baj Madridból ered. Madrid, Madrid, Madrid. Madrid a rossz jelképe.
Már akkor is?
Természetesen. Madrid a spanyol uralmat testesítette meg.
És ezért történhetett meg végül, hogy nem engedték a Madridot a katalán ligában játszani, noha ez akár a klub háború alatti túlélését is jelenthette volna?
Én azt mondanám, igen.
Nem játszhatott ebben sportbeli sérelem is szerepet? Például Samitier9 – a korabeli Figo – leigazolása, vagy az a bizonyos elveszített kupadöntő?
Ez önmagában nem magyarázza meg. Én mindig a mélyebb okokat keresem, mert azok adnak valódi magyarázatot. Itt Madrid meg nem értéséről, sőt Madrid tagadásáról van szó. Madrid az ellenség. A beszélgetés elején is elhangzott: minden nacionalizmusnak szüksége van ellenségre. Ez teljesen világos. A radikális katalán nacionalizmus számára Spanyolország ez az ellenség. Spanyolországot pedig az állam fővárosa, Madrid képviseli; Madrid csapata pedig a Real Madrid volt, ahogy korábban is mondtuk.
Ha a Madrid mégis elindulhatott volna abban a katalán bajnokságban, ma talán más történetről beszélnénk. Mi történt volna?
Őszintén szólva nem vagyok biztos benne, hogy sok értelme lett volna a Madrid katalán bajnoki szereplésének.
De menekülőút lehetett volna: egy esély arra, hogy a klub ne tűnjön el. Az a Bernabéu-figura, aki később hamvaiból támasztotta fel a Madridot, akkor még szinte elképzelhetetlen volt.
A háború előbb-utóbb véget ért volna. A háborúk nem tartanak örökké. Ráadásul 1936 júliusában, sőt még szeptemberében is az volt az általános benyomás, hogy nagyon rövid konfliktusról lesz szó. Senki nem gondolta, hogy három évig tart majd. Ez hasonlít 1914-re: az első világháború elején a külügyminisztériumok azt mondták, tizenöt nap alatt lezárul, és diplomáciai úton megoldják. 1936-ban Spanyolországban is ez volt az elképzelés: “Tizenöt nap, és valamilyen megállapodással véget ér.” A Madridban azonban egy dolgot nagyon világosan láttak: “Ha nem működünk klubként, ha nem játszunk tovább, eltűnünk. Eltűnik a vagyonunk. Eltűnik a történelmünk. Hol tudnánk futballozni? Katalóniában, amely messze van a frontoktól. Nézzük meg, befogadnak-e bennünket.” Ez túlélési kísérlet volt. A Madrid attól félt, hogy a háború alatt megszűnik létezni. Katalóniában viszont talán inkább abban hittek, hogy a háború rövid lesz, és ezért nem feltétlenül ítéli eltűnésre a klubot.
A tény mégis az, hogy a Madrid eltűnt. Legalábbis ideiglenesen. Ezt mondta korábban.
Igen. A Chamartín kiürül. Az emberek megrohamozzák a stadiont a fa lelátók miatt. Magyarán kifosztják: elviszik az ülődeszkákat. Madridban ugyanis súlyos ellátási gondok vannak. A szenet Asztúriából kapták, de a szén már nem jut el a fővárosba. Asztúria ugyan köztársasági kézben van, de elszakad a köztársasági központi zónától, közöttük pedig ott húzódik a teljes nemzeti zóna. Az emberek a lelátó deszkáival fűtik az otthonaikat. A klub ebben az időszakban gyakorlatilag eltűnik. A Chamartínt kifosztják. Időről időre rendeznek ugyan ott valamilyen délutáni eseményt, de 1938 táján a kommunisták azt mondják: “Ennek a miénknek kell lennie. Hozzunk létre egy jogi fikciót: nevezzük ki Ortega ezredest a klub elnökévé.” Fikcióról beszélek, mert jogilag a klub továbbra is a tagoké volt.
Tudjuk pontosan, mikor történt ez?
Valamikor 1938 tavaszán, vagy talán valamivel később. Nem hivatalosan egy kommunista kerül a Madrid élére, mert Ortega10 valóban kommunista volt, ez nem vitás. A köztársasági oldalon maradt hivatásos katonák többsége egyáltalán nem volt kommunista, Ortega viszont igen. De jogi szempontból a helyzet továbbra is problémás: a Madrid elnökeit a tagok választják, márpedig nem volt olyan taggyűlés, amely Ortegát megválasztotta volna.
Ortega dédunokája, akit ismerünk, erre azt mondja: Bernabéút sem a tagok választották meg.
Igen, de az már a negyvenes évek története. Akkor El Pardo11 telefonhívása döntött, és ez vezetett az elnökváltáshoz Madridban és Barcelonában is.
A híres 11–1 és az azt a kupapárharcot körülvevő incidensek után, igaz?
Igen, de a 11–1 jelentőségét a Real Madrid–Barcelona-viszonyban gyakran túlértékelik. A két klub kapcsolata addigra már régen megromlott: a polgárháború alatt történtek, sőt már a háború előtti események miatt is. A 11–1 nem önmagában fordulópont.
Barcelonai részről azt állították, hogy az első mérkőzés 3–0-ja körüli történeteket sokan eltúlozták, és a hangulat nem volt annyira ellenséges a Madriddal szemben, mint ahogy később beállították.
Ezt nem tudjuk biztosan, de a Madrid és a Barcelona viszonya akkorra már rossz volt. 1939 után sok Franco-ellenes katalán számára – nem mindenkinek, de a caudillót elutasítók jelentős részének – a Madrid kifütyülése egyben Franco kifütyülését is jelentette. Így valószínű, hogy Barcelonában valóban feszült, ellenséges légkör fogadta a fehér csapatot a 3–0 alkalmával, még a visszavágó 11–1 előtt. Mert a Real Madriddal szembeni ellenségességet sok culé a Franco-rendszerrel szembeni ellenségességként élte meg.
Csakhogy igazságtalanul. Mostanra világos, hogy a Real Madrid és Franco azonosítása történetileg tarthatatlan.
A Madrid sok katalán szemében már régóta a “spanyol rossz” megtestesítője volt, és abban a korszakban a “spanyol rossz” Franco volt. Korábban ugyanez a szerep a királyé volt. Máskor a Köztársaságé. Mindig a spanyol rossz. A rossz maga. Figyelje meg ennek a gondolkodásnak az esetlegességét: Madrid a gonosz, Franco Madridban van, tehát a Madrid frankista. Ez abszurd szillogizmusok láncolata, minden történeti alap nélkül. Ugyanez működött már a harmincas években is, amikor a Madridot szintén a rendszer csapatának tekintették. Vagyis bármely csapat, amely az állam fővárosában működött, a spanyol rendszer csapatának számított – függetlenül attól, hogy éppen milyen politikai rezsim volt hatalmon. A katalán gondolkodásban ez már a harmincas évek elejétől világosan jelen volt.
A 11–1 kapcsán gyakran emlegetik, hogy egy magas rangú katona lement az öltözőbe, és azt mondta a Barcelona játékosainak: “Ki kell kapnotok, különben…”
Ezt soha senki nem bizonyította. Ráadásul valószínűtlen is, mert abban az időszakban a rendszerhez sokkal inkább az Atlético Aviación állt közel. Nem igazán áll össze a kép, hogy egy magas rangú katonatiszt ilyesmit tett volna a Madrid érdekében. 1943-ban a Madrid nem volt különösebben fontos klub – bocsánat, de ez a helyzet. Még tömegbázisát tekintve sem. Története során először ekkor az Atléticónak több tagja volt, mint a Madridnak. A klub rengeteg gonddal küzdött: újra kellett építeni a csapatot, és újjá kellett építeni a Chamartínt is. A stadion több okból félig romokban állt. Ráadásul a háború végén internálótáborként használták, ami tovább pusztította. A győztesek internálótábora volt. Madrid szinte minden pályája betöltött ilyen szerepet, kivéve az Atlético stadionját, amely eleve majdhogynem megsemmisült, mert a második frontvonal közelében feküdt. A harcok az Egyetemi Városnál zajlottak, a régi Metropolitano pedig egészen közel volt hozzá, a Reina Victoria végén.
Vagyis Franco több ezer hadifoglyot tartott a régi Chamartínban?
Oda húsz-huszonötezer embert zsúfoltak be. Közülük talán ezret kivégeztek, további ezreket börtönbe küldtek, másokat végül hazaengedtek. A Chamartínt előbb a milíciák tették tönkre, aztán a győztesek. Ezekben a kérdésekben mindkét oldal hajlamos őrült számokkal dobálózni. A polgárháború egymillió halottja? Nem. Legfeljebb háromszázezer. Ennek nagyjából a fele a két oldal hátországában halt meg, ami önmagában is borzalmas. A frontokon kevesebben haltak meg, mint általában gondolni szokás. De vissza a stadionhoz: a régi Chamartín teljesen lepusztult. A Madridnak nem voltak eszközei. Éppen ezért figyelemre méltó, hogy 1939-ben mégis képesek voltak újjáépíteni a klub társadalmi bázisát. Ebben döntő szerepe volt annak, hogy Hernández Coronado sok dokumentumot hazavitt és megmentett. Magával vitte például a tagsági nyilvántartást is, így a háború után tudni lehetett, kik élnek még, kik haltak meg, kiket lehet visszaszerezni. Többek között ennek köszönhetően tudta Bernabéu és Hernández Coronado újjáépíteni a klubot.
Hány tagja lehetett a Madridnak 1936 körül?
Nagyjából tizenkettő- és tizenötezer között.
És hányat sikerült visszahozni a háború után?
Legfeljebb hatezret, talán hétezret.
- Frente Popular — magyarul Népfront — az a baloldali politikai koalíció volt, amely megnyerte az 1936-os spanyol parlamenti választásokat, közvetlenül a polgárháború kitörése előtt. A koalíció különböző republikánus, szocialista és baloldali erőket fogott össze, míg célja elsősorban a Második Köztársaság megvédése, a jobboldali erők visszaszorítása, társadalmi reformok folytatása, valamint az 1934 utáni politikai represszió enyhítése volt. ↩︎
- José Vallejo egy republikánus kötődésű katonatiszt volt. A polgárháború kitörése után, amikor Madridban összeomlott a hagyományos állami rend, a klub alkalmazottai és Népfront-közeli szereplői igyekeztek „önkisajátítani” a Real Madridot, hogy megakadályozzák a stadion teljes elfoglalását, a klub vagyonának szétesését, illetve azt, hogy különböző milíciák egyszerűen megszerezzék Chamartínt. Vallejo ebben az átmeneti struktúrában tűnik fel mint valamiféle reprezentatív vezető figura. A történészi vita lényege azonban éppen az, hogy nevezhető-e egyáltalán a Real Madrid hivatalos elnökének, vagy csupán egy rendkívüli helyzetben megjelenő adminisztratív/katonai szereplő volt. A Vallejo körüli vita a mai napig érzékeny téma a Real Madrid történetében, mert gyakran politikai értelmezések kapcsolódnak hozzá: egyesek „kommunista elnökként” hivatkoznak rá, mások szerint egyszerűen republikánus humanista katonatiszt volt. ↩︎
- PSOE a Partido Socialista Obrero Español rövidítése, magyarul Spanyol Szocialista Munkáspárt. 1879-ben alapították, így Spanyolország egyik legrégebbi és történelmileg legfontosabb politikai pártja. ↩︎
- Unión Republicana egy balközép-centrista republikánus párt volt a Második Spanyol Köztársaság időszakában. 1934-ben alapította Diego Martínez Barrio, aki a korszak egyik mérsékelt republikánus politikusa volt. Az Unión Republicana része lett az 1936-os Népfrontnak, támogatta a Köztársaság fennmaradását, de ideológiailag jóval mérsékeltebb volt a kommunistáknál vagy az anarchistáknál. ↩︎
- Izquierda Republicana – magyarul Republikánus Baloldal – a Második Spanyol Köztársaság egyik meghatározó baloldali republikánus pártja volt. 1934-ben jött létre több republikánus és baloldali csoport egyesüléséből, legismertebb vezetője pedig Manuel Azaña volt, aki később a Köztársaság elnökévé is vált. Az 1936-os Népfront egyik központi ereje lett. Az interjúban Bahamonde azért említi az Izquierda Republicanát az Unión Republicanával együtt, mert azt akarja hangsúlyozni a Real Madrid polgárháborús „önkisajátításában” részt vevő szereplők között nem kizárólag kommunisták voltak, hanem jelentős számban mérsékelt vagy polgári republikánusok is. ↩︎
- Antonio Calderón a Real Madrid történetének egyik kevésbé ismert, de a Bernabéu-korszakban fontos háttérfigurája volt.
A klub adminisztratív és vezetői struktúrájában dolgozott, elsősorban ügyvezetői/menedzseri szerepkörben, és hosszú éveken át Santiago Bernabéu közvetlen munkatársának számított. A madridista történeti irodalomban leginkább azért szokták idézni, mert több interjúban és visszaemlékezésben beszélt a BEK létrejöttének körülményeiről, Bernabéu működési stílusáról, valamint a Franco-rendszer és a Real Madrid kapcsolatáról. ↩︎ - Josep Pla a 20. századi katalán irodalom és publicisztika egyik legfontosabb alakja volt. Stílusára a rendkívül pontos megfigyelés, az irónia, a józan realizmus és a kulturális elemző szemlélet volt jellemző. Legfontosabb művei közé tartozik az El quadern gris („A szürke füzet”), amelyet sokan a modern katalán próza egyik csúcsteljesítményének tartanak. Politikailag összetett figura volt: katalán identitású és kulturálisan katalanista szerző, ugyanakkor nem tartozott a baloldali republikánus értelmiséghez, és a polgárháború idején végül Franco oldalához közel álló környezetben mozgott. ↩︎
- Generalitat de Catalunya Katalónia autonóm intézményrendszerének és önkormányzatának hivatalos neve. A „Generalitat” kifejezés történelmileg a katalán önkormányzati intézményeket jelöli, modern értelemben pedig a katalán kormányt, annak közigazgatását, valamint az autonóm politikai intézményrendszert. ↩︎
- Josep Samitier a spanyol futball egyik első igazi szupersztárja volt, a húszas–harmincas évek ikonikus játékosa. A korszak egyik legismertebb futballistája volt, gyakran „El Mago” („A Varázsló”) néven emlegették. 1932-ben átigazolt a Barcelonából a Real Madridhoz, ami abban az időben óriási botrányt jelentett. A Barça szurkolói ezt árulásként élték meg. ↩︎
- Antonio Ortega Gutiérrez a polgárháború idején a köztársasági oldalhoz tartozó katonai vezető volt. A Real Madrid történetében azért kerül elő a neve, mert 1938 körül, a polgárháború legsúlyosabb szakaszában, a korabeli sajtó egy része a Madrid „elnökeként” emlegette. A polgárháború után Franco győzelmét követően elfogták, hadbíróság elé állították, majd kivégezték. A madridista történeti vitákban Ortega neve rendszeresen előkerül, mert a Barcelona-közeli narratívák időnként azt hangsúlyozzák, hogy a Madridnak „kommunista elnöke” is volt, ami szerintük cáfolja a klub és a frankizmus közötti automatikus azonosítást. ↩︎
- Palacio Real de El Pardo Madrid közelében található királyi palota, amely Franco diktatúrája alatt a rezsim hatalmi központjává vált. ↩︎
