Van egy régi emberi tapasztalat. Ha valami egyszer történik meg, az véletlen. Ha kétszer, már felfigyelünk rá. Ha pedig tízszer is ugyanaz a minta rajzolódik ki, egyre nehezebb puszta véletlenként tekinteni rá.
Pontosan ez az érzésem a kampánnyal kapcsolatban. Az első naptól fogva élénk figyelemmel követem az eseményeket: kik állnak a kihívó jelöltség mögött, kik sorakoznak fel mellette, és azt is, kik azok, akik feltűnően hallgatnak bizonyos kérdésekről. Minél tovább figyelem ezeket az összefüggéseket, annál nehezebb elhinni, hogy mindez pusztán a véletlen műve.
Érdekes módon Enrique Riquelme jelöltsége – amely állítása szerint a megújulást és az új korszakot képviseli – éppen azoknak a lelkes támogatását élvezi, akik évek óta próbálnak visszatérni oda, ahonnan a Real Madrid klubtagjai egyszer már eltávolították őket. Érdekes módon a közösségi médiában a leghangosabb támogatók is olyan körökből kerülnek ki, amelyektől a klub évtizedek óta igyekszik megszabadulni. Például az Ultrasur erőszakos csoportjai közül, akikkel Florentino Pérez nyílt konfliktust vállalt, akik odáig mentek, hogy Pitina sírját is meggyalázták, hogy megfélemlítsék őt, s akik csak falkában mernek keménykedni.
Érdekes módon azok is, akik ma nyíltan Ramón Calderón örökségét próbálják rehabilitálni, különösen közel érzik magukat Enrique Riquelme projektjéhez. Érdekes módon ismét feltűnnek azok a szereplők, akik annak a korszaknak meghatározó alakjai voltak. Olyan személyek, akik az akkori igazgatótanácshoz kötődtek. Sőt, egyesek ma már magának a jelöltségnek is részei. Érdekes módon támogatás érkezik olyanoktól is, akik aktívan részt vettek a levélszavazatok meghamisításában. A szégyen közgyűlése. Az a közgyűlés, amely megfosztotta a valódi klubtagokat a részvétel lehetőségétől, miközben Atlético Madrid-szimpatizánsok és kívülállók kaptak helyet a döntéshozatalban.
Úgy tűnik, mindez a legtöbbeket nem zavarja.
A legkülönösebb az egészben, hogy amikor Enrique Riquelmét hallgatom, a jövőről beszél, ellenben, ha azt figyelem, kik állnak mellette, kik támogatják és kik tapsolnak neki, túlságosan sok a múltbeli visszhang. És nem akármilyen múltról van szó: a modern Real Madrid történetének egyik legviharosabb, legmegosztóbb, legkárosabb és legszégyenteljesebb korszakáról.
A vezetők megítélését nem csupán az határozza meg, amit mondanak, hanem az is, amit eltűrnek, amit elfogadnak, amit a maguk közelébe engednek. De az is, amitől nem hajlandók elhatárolódni. Épp ezért engem jobban érdekelnek a fényképek, mint a nyilatkozatok. Jobban érdekelnek a társaságok, mint a szlogenek. Jobban érdekel a taps, mint a beszéd. Mert a taps sok mindent elárul. Néha többet is, mint egy választási program. És amikor újra és újra ugyanazok a nevek, ugyanazok a támogatók, ugyanazok a körök és ugyanazok a emléktöredékek bukkannak fel, az ember óhatatlanul felteszi a kérdést: “Valóban valami újjal állunk szemben?” Vagy csupán annak kísérletével, hogy visszahozzanak a jelenbe egy olyan korszakot, amelyről a madridizmus már régen ítéletet mondott?
Visszahozzanak olyan embereket, akiknek soha nem lenne szabad visszatérniük. És egy olyan időszakot, amelyet a madridizmus legsötétebb fejezeteként örökre magunk mögött kellene hagynunk. Nem azt állítom, hogy Enrique Riquelme felelős azért, ami húsz évvel ezelőtt történt. Ennél sokkal egyszerűbb dolgot mondok: ha egy jelöltség körül rendre azok sorakoznak fel, akik annak a korszaknak a főszereplői voltak, akik védelmezték azt, és akik ma is nosztalgiával tekintenek vissza rá, akkor a klubtagoknak joguk van feltenni a kérdést: “Miért?”
Ha klubtag lennék, a szavazás előtt elsősorban erre a kérdésre keresném a választ.
