Tomás Guascht megihlette a Real Madrid Camp Nouban aratott győzelme, amelynek hatásait egészen váratlan szemszögből vizsgálja.
Nos, úgy tűnik, mi, akik a közvélekedés megvetése közepette is azt mondogattuk, hogy a Madrid megnyerheti a Clásicót, nem is jártunk olyan messze az igazságtól. Én például 5–2-es madridi győzelmet tippeltem. Mindig is úgy gondoltam, hogy a fogadás lényege az, hogy megmondjuk, ki nyer. A többi már csak hab a tortán. Különösen, ha az ember néhány eurót is hajlandó kockára tenni. Ha egyszer bejön, akkor annyi, soha többé, Szent Tamás! És persze jobban szeretek egyedül fogadni. Az ilyen 0–1-es, 1–2-es tippek a szomorú alakoknak valók, akik így aztán soha nem fognak egyik napról a másikra nyugdíjba menni.
A lényeg, hogy amikor véget ért a mérkőzés, elindultam sétálni egyet. Nem, nem Barcelona belvárosában lakom, köszönöm szépen. Kellemesen hűvös volt az idő, és kedvem támadt egy kis levegőzéshez. Már majdnem hajnali egy óra volt, amikor kiléptem az utcára, és hamarosan furcsa hangokra lettem figyelmes. Mintha macskák nyávogtak volna. Vagy valami különös ásítozás hallatszott volna… Ráadásul sok házban halvány fények pislákoltak, ami egyáltalán nem jellemző arrafelé ilyen késői órán.
A csúcs az volt, amikor az egyik első emeleti teraszon megpillantottam egy szomszédot, aki meglehetősen hiányos öltözékben cigarettázott. Furcsa jelenség volt, annyi bizonyos. Nem is tudom… Egyszer csak eszembe jutott, hogy talán egy madridista ünnepli ilyen felfokozott hangulatban a győzelmet.
Ma reggel aztán minden kétségem eloszlott.
Úgy tíz óra lehetett, amikor összefutottam Lola barátnőmmel, akivel nem egyszerűen egész életünkben ismertük egymást: ugyanazon klinikán születtünk, csak ő valamivel később. Hetvenkét éves, remek formában lévő asszony, világéletében igazi, fekete hajú szépség volt.
Észrevettem, hogy sántít. Mivel régi, bizalmas barátság köt össze bennünket, megkérdeztem: Mi történt veled?
Felvonta a szemöldökét, sóhajtott egyet, majd bevallotta: Visszatért a Tigris!
A Tigris a férje, Pepito. Hetvenöt éves, és olyan elvakult madridista, amilyet csak el lehet képzelni. Kezdett összeállni a kép.
Én: Makelelének képzelte magát?
Lola: Utoljára azt láttuk a tévében, ahogy Cucurella ünnepli a lefújást. Azt a képet. Még a tévét sem kapcsoltuk ki.
Én: És hol van most a Tigris?
Lola: Otthon alszik. Éppen churrosért indulok neki. Megérdemli.
Ekkor már végképp minden világossá vált. Az éjszakai hangok nem macskáktól származtak. Nem is ásítozás volt az. És az a pucér alak sem feltétlenül a zuhany alól lépett ki. Vagy talán onnan. De nem csupán arról volt szó.
Mindezt egy másik körülmény is megerősítette. Valahányszor a Madrid megnyer egy fontos mérkőzést, legalább negyven izgatott ismerősöm – köztük Barcelona-szurkolók is – üzenetek áradatával temet maga alá. Ezúttal összesen hármat kaptam. Egyet. Kettőt. Hármat.
Most már tudom, hol volt és mivel foglalatoskodott a többi. Innen ered az írás címe: július végén madridi bébibumm várható. Lola esetében aligha, de azért vigyázat, mert amikor a Madrid csodákat művel…
Ha mégis bekövetkezne a csoda, a gyermeknek már születésekor hatalmas hajkoronát kellene viselnie, mint Cucurellának, vagy éppen fekete bőrűnek kellene lennie, Camavinga tiszteletére. Csoda persze már történt. Nem is akármilyen. Korábban már az is fehér csodának számított volna, ha a Madrid nem kap nyolcat. Erre tessék: nemhogy nem kapott nyolcat, hanem még győzött is. Ráadásul úgy, hogy az első számú kapusa influenzás volt. Lunin pedig a Manchester City elleni emlékezetes párharc formáját idézte, amely végül Rüdiger mindent eldöntő tizenegyesével zárult. Akkor az ukrán kapus rengeteget védett, köztük két büntetőt is. Most különösen Martín fejesénél mutatott be elképesztő bravúrt. Az a labda már-már a 2–1-es barcelonai vezetést jelentette. Újabb isteni kézmozdulat.
Madridi bébibumm készül tehát annak az éjszakának a tiszteletére, amikor a Real Madrid újra hinni kezdett önmagában. Majdnem az évszázad szeretkezése volt.
Újra hinni kezdtek. Mourinhótól – aki minden tekintetben szenzációs volt – egészen Grönland utolsó madridistájáig. Hinni abban, hogy a Madrid ismét az lehet, ami mindig is volt, és amit egy időre elveszített: az a csapat, amely ellen csak akkor lehetsz biztos a győzelmedben, ha már az utolsó játékosa is bevonult az öltözőbe.
Mert természetesen nem lehet mindig győzni. Hogyne, persze. Hat Bajnokok Ligája-serleg tíz év alatt, és akkor ezt majd nyolc követi tizenkét év alatt? Vagy mit tudom én, mennyi? Lehetetlen.
Mint látják, a bajnoki címről és a hasonló trófeákról nem is beszélek. Mert bár most már csak három pont választ el bennünket a listavezetőtől, továbbra is ugyanazt gondolom, amit augusztusban, még a bajnokság kezdete előtt: a Madridnak szinte lehetetlen lesz megnyernie a bajnokságot. Vagy legalábbis majdnem lehetetlen.
Ezúttal azonban végre azt láttuk, amire annyira vágytunk. Egy csapatot. Engem hidegen hagy, hogy azért történt-e mindez, mert Mourinho több technikás játékost küldött pályára, mert a futballisták jobban összpontosítottak, vagy bármi más miatt. Az sem érdekel, hogy ide vagy oda kellett volna még igazolni valakit. A Real Madridból ugyanis leginkább egyvalami hiányzott: hogy újra Real Madrid legyen. És most az volt.
Hogy mindez éppen Barcelonában történt, szinte mellékes. Az viszont, hogy a győztes gólhoz Camavinga adta a gólpasszt, nagyon is sokatmondó. A halottnak hitt játékosok mégis élnek.
Hát akkor folytassuk!
(E sorokat Pepitónak ajánlom, aki mostanra bizonyára már felébredt.)
