Jorge Bustos a kortárs spanyol publicisztika egy karakteres alakja, az El Mundo igazgatóhelyettese, író és irodalomkritikus, aki klasszikus műveltségét, politikai éleslátását és metsző iróniáját egyaránt magával viszi a futball világába. A Real Madrid elkötelezett híveként sem elégszik meg a győzelmek ünneplésével: a pályán történtek mögött az emberi természetet, a hatalom működését és az idő múlásának tanulságait keresi.
Mintha nem lenne elég feszültség a választási kampányban1, Mourinho most még győzelmi mámorában térden csúszva is végigszántotta a Camp Nou gyepét. Kulturális értelemben ez a gesztus veszélyesen közel áll a neokolonializmushoz2. Politikai szempontból a spanyol alkotmány 155. cikkének3 futballeszközökkel történő továbbvitelét jelenti. Választási értelemben pedig akár az Aliança Catalana4 újabb előretörését is eredményezheti, hiszen ez a párt mindenkinél ügyesebben aknázza ki az arrogancia és a sértettség közötti örökös ingadozást, amely oly találóan jellemzi a vérbeli Barcelona-szurkoló lelkivilágát. Csakhogy nem azért vagyok itt, hogy kedvemre gyönyörködjem csapatom dicsőséges győzelmében, hanem hogy rámutassak annak erkölcsi alapjaira, amelyekből a taktikai fejlődés is fakad. Ha a Real Madrid győzni tudott Barcelonában, az azért történt, mert valaki ismét a közös cél szolgálatába állította ezeket a játékosokat, ügyelve arra, hogy közben ne fojtsa el egyéni tehetségüket. Ezt az embert José Mourinhónak hívják.
Ősz hajának hamuja alatt még mindig vulkáni természet izzik, de ostobaság volna tagadni, hogy a második eljövetel Mourinhója már kevéssé hasonlít az elsőre. Még amikor nekirontott a játékvezetőknek, akkor is úgy tűnt, mintha egy olyan szerepet alakítana, amelyet a klub és a sajtó közösen osztott rá, jóllehet ő maga már nem igazán ismer magára benne. Fiatalkori túlkapásait nem megtagadva fogalmazzunk inkább úgy, hogy Don Josénak elege lett Mouból. És ez reménykeltő hír.
Az évek múlásával az ember szíve rendszerint megkeményedik, előítéletei pedig megkövesednek. A zsémbes öregember nem más, mint aki elveszítette lelki kollagénjét. Igaz, azok a portugál térdek most nem csúsztak olyan hosszú métereken át, mint tizenöt esztendővel ezelőtt. Ám az önvizsgálat képessége azt bizonyítja, hogy az alkonyati rugalmasság nem feltétlenül önellentmondás. Sőt, a férfi érettségét akár úgy is meghatározhatnánk, mint az utat, amelyet a mások bírálatától az önkritikáig megtesz.
Ez a Mourinho éppen azzal mondott ellent egykori önmagának, hogy Európa leggólerősebb csapata ellen a rendelkezésére álló lehető legtámadóbb együttest küldte pályára. Bernardo Silvát Gülerrel együtt szerepeltette, Valverdét választotta a jobb oldalra, Huijsent pedig a labdakihozatalokhoz. Amikor pedig a kispadhoz kellett nyúlnia, Camavinga beküldésével még tovább emelte a tétet. A francia a kiszámíthatatlanság eleven megtestesítője: egyik nap a Bayern ellen összeszedett kiállításával megpecsételi Arbeloa sorsát, máskor pedig elegáns gólpasszal szolgálja ki Mbappét, hogy az megkoronázhassa a Clásicót.
Utólag persze könnyű egyetérteni a kezdőcsapattal és a későbbi cserékkel. Csakhogy a jó döntések mindig csak akkor tűnnek magától értetődőnek, amikor már ismerjük a következményeiket.
Mourinho pedig, miként az idős Goya azon a bizonyos önarcképén, most maga is elmondhatja: „Még mindig tanulok.”
- Spanyolország 2026 októberében előrehozott parlamenti választásokra készül. Pedro Sánchez miniszterelnök október 5-én jelentette be, hogy november 29-re választást ír ki, miután kormánya elveszítette a parlamenti szavazást két lakhatási intézkedésről. ↩︎
- A neokolonializmus eredeti jelentésében olyan politikai, gazdasági vagy kulturális befolyásolást jelent, amelynek révén egy erősebb hatalom formális gyarmati uralom nélkül is függésben tarthat egy másik közösséget. A katalán nacionalista és függetlenségpárti politikai retorikában visszatérő motívum, hogy Madrid a központi spanyol államhatalmat, Barcelona pedig a saját nyelvét, kultúráját és önrendelkezését védelmező Katalóniát jeleníti meg. ↩︎
- A spanyol alkotmány 155. cikke lehetővé teszi, hogy a központi kormány – meghatározott feltételekkel és a szenátus jóváhagyásával – intézkedéseket hozzon egy autonóm közösséggel szemben, ha az nem teljesíti alkotmányos kötelezettségeit, vagy súlyosan veszélyezteti Spanyolország általános érdekeit. A katalán függetlenségi mozgalom számára a „155” azóta a madridi beavatkozás, az autonómia korlátozásának és a központi államhatalom érvényesítésének politikai szimbóluma. ↩︎
- A Sílvia Orriols vezette Aliança Catalana egy szélsőjobboldali, katalán függetlenségpárti alakulat. Az Aliança Catalana különösen ügyesen épít arra a politikai érzelemre, hogy Katalóniát Madrid rendszeresen megalázza, megkárosítja vagy elnyomja. ↩︎
