“Időre van szüksége a beilleszkedéshez”, “meg kell még szoknia az új csapattársakat”. Ismerős frázisok ezek az éppen aktuális igazolásokkal kapcsolatban, és igen, sok játékos esetében érthető módon tényleg ez a helyzet, majd egy idő után átszakad az a bizonyos lélektani gát. Na, ebből semmi nem volt igaz arra a rosariói srácra, aki a 2010/11-es szezonban öltözött habfehérbe, és sokkal tovább kellett volna maradnia a Santiago Bernabéuban, mondjuk a karrierje végéig.
A legelső idényében 53 mérkőzésen 26 gólpasszig jutott, ami mellett “csak” hab volt a tortán a 9 találata. A 2011/12-es évadban előjöttek az izomsérülések, hol játszott, hol nem, de amikor bevethető volt, rendre a csapat legjobbja tudott lenni Ronaldo, Benzema és Özil mellett a támadó szekcióban. 32 összecsapáson 24 gólban vállalt főszerepet (7-szer volt eredményes és 17 asszisztot jegyzett). Ez szerintem sokat elárul Ángel Di Maríáról, mert hiába a sok sérülés, a kiegyensúlyozott teljesítmény ugyanúgy megmaradt.
A rá következő szezonban José Mourinho visszakapta a teljes értékű szélsőjét, végre maga mögött tudhatta a sérüléseket, így a portugál edző enyhén szólva sem spórolt játékosa erejével. Di María ismét kihagyhatatlan láncszemmé vált, 52 alkalommal futhatott ki a pályára: 9 gólt és 16 gólpasszt tett a közösbe.
Aki emlékszik rá, az valószínűleg egyetért velem abban, hogy a villámléptű argentin az utolsó idényében volt élete formájában a Real Madridnál töltött éveit tekintve (53 mérkőzés, 11 gól, 26 gólpassz). Alig fordult elő olyan meccs, ahol ne emlegették volna a három legjobb teljesítményt nyújtó játékos között. Ezek közül is az egyik legkiemelkedőbb összecsapása volt a Köbenhavn elleni a BL-csoportkörben, azon az estén duplázott és kiosztott egy asszisztot Cristiano Ronaldónak. De az a gólpassz… Megvillant a “rongyláb”, váratlanul rabonázott egyet. Imádtam!
A nem túl hosszú Madridi pályafutását a lisszaboni BL-fináléban koronázta meg. Nem véletlenül lett Di María a döntő embere.
