Az X-en aktív madridisták számára Iñaki Angulo neve aligha ismeretlen: az elmúlt években a közösségi médiában a madridizmus egyik legismertebb és egyben legmegosztóbb hangjává vált. A Betis elleni mérkőzés után azonban Héctor Bellerínről tett homofób kijelentéseivel olyan határt lépett át, amely már jogi következményekkel is járhat: a Miguel Galán vezette Asociación Transparencia y Democracia en el Deporte feljelentést tett ellene a madridi ügyészség gyűlölet-bűncselekményekkel és diszkriminációval foglalkozó részlegénél. Miguel Cuesta, a La Galerna szerzője ennek apropóján nemcsak Angulo szavait ítéli el, hanem azt a közeget és működésmódot is vizsgálja, amelyben a provokáció, a sértegetés és a határok folyamatos átlépése figyelemmé, követőkké és végső soron pénzzé válhat.
Iñaki Angulo éveken át egyre nagyobb teret nyert magának a közösségi médiában aktív madridisták körében. Pályafutása kezdetén a Deportivo Alavéshoz kötődő újságíró volt – a klub történetéről könyvet is írt –, később pedig a Real Madridban találta meg azt a platformot, amelyre építve jóval nagyobb közösséget teremthetett maga köré. Egyesek szerint a klubot használta fel arra, hogy nevet szerezzen magának; mások szerint egyszerűen mindenkinél jobban felismerte a sportkommunikáció új világában rejlő lehetőségeket. Végső soron, sokakhoz hasonlóan, ő is a Real Madrid hatalmas vonzerejét használta fel arra, hogy megerősítse helyét ezen a piacon.
Népszerűségében az igazi áttörést az hozta meg, amikor nyilvánosságra hozta a Viníciust állítólagosan ért fenyegetéseket az El Chiringuito rasszista incidensét követően. Azon a napon sokan bátor hangként tekintettek rá: olyan emberként, aki hajlandó szembeszállni egy nagy befolyású médiummal azért, hogy megvédjen egy rasszista támadásoknak kitett futballistát.
Angulo ekkor a madridizmus jelentős részével megtalálta a közös hangot. Sokan kedvelték szókimondását, vehemenciáját, iróniáját és azt az érzést, hogy ki meri mondani mindazt, amiről mások hallgatnak. A probléma az, hogy az általa felépített figura idővel eltorzult, végül pedig teljesen felfalta az embert.
Ennek számos tisztességes ember látta kárát, köztük e lap szerkesztője (La Galerna – a szerk.), Jesús Bengoechea (ő volt Florentino Pérez kampányfőnöke az idei elnökválasztás alkalmával – a szerk.) is, akit Angulo nemcsak rendszeresen sérteget a csatornáján, hanem néhány nappal ezelőtt meg is rágalmazott. Most azonban betelt a pohár. A Betis–Real Madrid mérkőzés után Angulo élő adásának több percét arra szánta, hogy homofób kifejezésekkel beszéljen Héctor Bellerínről, miközben azon is gúnyolódott, hogy festi a körmeit, milyen könyveket olvas, illetve milyen politikai nézeteket vall. Nem egyszeri elszólásról volt szó, nem egy vita hevében véletlenül kiejtett szóról. Ez a fajta beszéd visszatérő eleme a tartalmainak. Érdemes világosan kimondani: ez megalázás volt.
Túl sokáig ünnepelték Angulo agresszivitását őszinteségként és maró szókimondásként. Minden kirohanás újabb megtekintéseket hozott, minden sértés nevetést, minden új ellenség még szorosabbra zárta körülötte a közösséget. Mint az a gyerek, akinek az első csínytevésein még mindenki nevet, aztán egyszer csak ráébred, hogy a megfélemlítés is hatalmat ad, Angulo is megtanulta: minél több határt lép át, annál nagyobb figyelmet kap. Bully lett belőle, zaklató; az a „népszerű” gyerek az osztályban, akinek végül már félelemből vannak barátai, nem azért, mert kedvelik. Pontosan úgy, mint azoknak, akik Viníciust sértegetik a lelátón. Igen, ez bullying.
Mindez nem jelenti azt, hogy minden kellemetlen vagy kényelmetlen véleményt be kellene tiltani. Két véglet közé szorultunk: azok közé, akik azonnal el akarják hallgattatni azt, aki mást gondol, és azok közé, akik minden velük szemben megfogalmazott kritikát „cenzúrának” neveznek. A megalázó beszéd elutasítása azonban nem egy eszme üldözése. Egy demokráciának védenie kell a politikai vélemények kifejezésének jogát, még akkor is, ha azok számunkra visszataszítóak. Azt viszont nem vagyunk kötelesek természetesnek elfogadni, ha valaki a nyilvánosságát arra használja, hogy egy másik ember szexuális orientációját, külsejét vagy világnézetét a megalázás eszközévé tegye. Mert a szavak nem vesznek el a semmiben: nyomot hagynak az egyéni és a közös gondolkodásban.
Ráadásul mindezt hatalmas közönség hallja, köztük sok fiatal, akik éppen azt tanulják, milyen viselkedésért jár társadalmi elismerés. Ha azt látják, hogy a másik ember másságának sértegetése hírnevet, pénzt, követőket és tapsot hoz, annak nevelő hatása pusztító.
Nem pusztán arról van szó, hogy valaki „megsértődik”. Ez a megfogalmazás arra helyezi át a felelősséget, akit támadás ért, mintha az ő érzelmi ellenálló képességével lenne probléma. Az emberek nem egyszerűen „megsértődnek”, ahogyan Angulo egy ügyetlen bocsánatkérésben fogalmazott: megsértik őket. Akinek pedig több százezer követőből álló közössége van, annak a felelőssége is arányos azzal, milyen messzire ér el a hangja.
Azt is meg kell tanulnunk elválasztani egy kormány jogos és akár kíméletlen kritikáját állampolgárok millióinak megvetésétől. Egy politikai vezetőt, egy pártot vagy egy döntést a szükséges legnagyobb szigorral is lehet bírálni. De attól, hogy valaki egy adott pártra szavaz, még nem válik azonossá azzal a politikussal, aki a hatalmának megtartásáért küzd. Az állampolgárokat „műveletlen vörösökké” redukálni, egy egész közösséget „veszélyes móroknak”, betolakodóknak, ellenségeknek vagy alsóbbrendűeknek bélyegezni nem javítja a közéleti vitát: megsemmisíti azt. Angulo pedig minden adandó alkalommal használ ilyen, embereket kategóriákba soroló kifejezéseket. A történelem már megtanított bennünket arra, mi történik, amikor egy társadalom elkezdi természetesnek venni, hogy aki másként gondolkodik, szeret, hisz vagy él, kevesebb tiszteletet érdemel.
Kényelmetlen felelősség terheli azokat is, akik Angulóval közös platformon szerepeltek. Nem a mi dolgunk nyilvánosan megítélni, miért támogatja őt továbbra is néhány munkatársa vagy barátja, illetve mások miért csak akkor fordultak el tőle, amikor már széles körűvé vált a felháborodás. Az igazi barátság nem abból áll, hogy minden poénon nevetünk, és minden viselkedésre mentséget keresünk. Ha egy barátod egy szakadék felé rohan, nem azzal segítesz neki, hogy még gyorsabb futásra biztatod. De azzal sem, ha magára hagyod az őrületében. A bátor barátság olykor éppen azt jelenti, hogy segítesz neki felnyitni a szemét – és megváltoztatni a gondolkodását.
Talán valakinek már régen meg kellett volna mondania neki, hogy az általa felépített figura kegyetlenné vált; hogy a közönség már nem vele nevet, hanem azon, mekkora fájdalmat képes okozni. Hogy összekeveri a bátorságot az erőszakkal, az őszinteséget az önkontroll hiányával, a szabadságot pedig a felelőtlenséggel. Hogy már nem újságírást művel, még akkor sem, ha újságírókat hív meg a műsorába. Hanem pénzt keres sok fiatal mentális egészségének rovására.
Én magam is sokáig vívódtam azon, hogy hallgatni kell-e vagy felszólalni. Régóta felhívom a figyelmet Angulo megnyilvánulásaira, miközben tisztában vagyok azzal, hogy a közösségi média torz logikája minden említést, megosztást és hozzászólást jutalmaz – függetlenül attól, hogy kritikáról vagy dicséretről van szó. De a hallgatás sem lehet válasz. Azzal ugyanis veszélyes üzenetet küldünk: azt, hogy ez a hátborzongató nyelvezet normális. Márpedig nem az. Ezért kötelességünk felemelni a szavunkat az ilyen viselkedéssel szemben, valahányszor találkozunk vele.
Iñaki Angulo bukását nem bosszúként kellene ünnepelni. Arra sem szabadna felhasználni, hogy a gyűlöletre még több gyűlölettel válaszoljunk. Az lenne igazán értékes, ha ez az eset őszinte önkorrekcióhoz vezetne, nem pedig egy olyan taktikai bocsánatkéréshez, amelynek egyetlen célja a követők és a szponzorok megtartása, ahogyan azt az első reakciójában láthattuk. Valódi és előremutató változásra lenne szükség.
Megéri pénzt keresni azon az áron, hogy közben gyűlöletet szítunk és embereket alázunk meg? Szerintem nem. De a pénz diktál, és mindig lesznek hozzá hasonló emberek, akik mindenre hajlandók. A valódi korrekció azonban azt jelentené, hogy megérti, miért voltak elfogadhatatlanok a szavai, vállalja a felelősséget az okozott kárért, és ténylegesen megváltoztatja a kommunikációját.
Az eltűnés nem mindig a legjobb megoldás. Néha sokkal többet ér, ha valaki ugyanazon közönség előtt képes megváltozni, amely a hibáit is végignézte.
Ha ezek a sorok eljutnak hozzá, valószínűleg sértegetés, megvetés és agresszivitás lesz az első reakciója. De tényleg, Iñaki, szeretném, ha ezúttal nem így történne. Mert a te kezedben van a lehetőség arra, hogy jóvátegyél mindent, amivel másoknak ártottál, és példát mutass. Ha ez megtörténik, én leszek az első, aki megtapsolja a bátorságodat. Ha viszont engem kezdesz sértegetni… az sokkal többet fog elmondani rólad, mint rólam. Ahogy általában.
Ahhoz, hogy legyen második esély, előbb belátásra, felelősségvállalásra és jóvátételre van szükség. Ezek nélkül nincs tanulás. Csak jön majd egy újabb figura, aki arra vár, hogy elfoglalhassa a helyét, és felfedezze, meddig mehet el, amíg mi továbbra is nevetünk az elfogadhatatlan dolgokon.
Mindezek miatt köszönöm Angulónak. Mert lehetőséget adott arra, hogy mindannyian átgondoljuk, mit fogyasztunk, mit osztunk tovább, min nevetünk, és mire nyomunk like-ot.
Próbálj ki velem valamit. Cseréld ki Iñaki szavait és azt, akire irányulnak. Ha egy culén gúnyolódna a szexuális orientációja miatt, ha szellemi fogyatékosnak nevezné a jobboldali szavazókat, ha lebuzizná az ősi riválisod egyik játékosát – akkor is nevetnél rajta?
Ha igen, neked is ideje magadba nézned és elgondolkodnod. Nincs bennem semmiféle hit, de ettől még nem fogom szó nélkül hagyni az erőszakot. Igen, a gyűlöletet cenzúrázom.
