Egy egész élet a Real Madridnál: játékosként, utánpótlásedzőként, játékosmegfigyelőként és sportigazgatósági vezetőként. Ráadásul ő volt az utolsó edző, aki a Racing Santanderrel legyőzte a Real Madridot, immár tizenkilenc éve. Miguel Ángel Portugal az AS szerkesztőségébe látogatott.
Mindenki emlékszik a “körömszakadtáig kiharcolt bajnoki cím” idényére (la liga del clavo ardiendo), arra azonban már kevesebben, hogy Capello Real Madridját utoljára a Racing Santander győzte le. A 2007. április 14-én rendezett, 2–1-re végződő találkozón pedig a santanderiek kispadján éppen a Real Madrid történetének egyik ismert alakja ült.
Miguel Ángel Portugal 1979 és 1983 között a Madrid első csapatában futballozott, két különböző időszakban irányította a Castillát, játékosmegfigyelőként dolgozott, majd 2007 és 2009 között a klub szakmai igazgatója volt. A Real Madrid intézményének meghatározó személyisége, és egyben annak a Racingnak az edzője, amely 2007-ben utoljára győzte le a madridiakat.
A Castillától érkezett Santanderbe. Egy idény alatt a Racinggel a tizedik helyen végzett, közel került az európai kupaszerepléshez, és lerakta annak a csapatnak az alapjait, amelyet később Marcelino az UEFA-kupába vezetett. Ezután visszatért Madridba, ahol 2007 és 2009 között Predrag Mijatović jobbkezeként dolgozott a sportigazgatóságon.
Később újabb két idényre visszatért Santanderbe, majd bejárta a világot. Bolíviában a Bolívarnál, Brazíliában az Athletico Paranaensénél – ahol Adriano Leitót is edzette –, Algériában a Constantine-nál, Indiában a Delhi Dynamosnál, Spanyolországban a Granadánál, majd ismét Bolíviában a Wilstermann, a Royal Pari és a Guabirá csapatánál dolgozott. Mindezt kiegészítette játékosmegfigyelői tevékenysége, amelynek köszönhetően történetek és emlékek egész tárházával érkezett az AS szerkesztőségébe.
Kezdjük az AS 2007. április 14-i címlapjával: “Turienzo és Capello – ez már túl sok volt egyszerre.“
Igen, igen, két tizenegyessel nyertünk.
Ahogy olvassuk, kissé vitatható büntetők voltak…
Scaloni nagyon ravasz volt. Mindig kereste a szabálytalanságot, még akkor is, amikor valójában nem történt semmi. Az első büntetőnél bemutatott egy cselt, a játékvezető pedig úgy ítélte meg, hogy tizenegyes. Akkoriban nem voltak ilyen kamerafelvételek… Hogy ma megadták volna-e? Nem tudom. A másodiknál dulakodás történt… Nem tudom. De Capello rettentően fel volt háborodva, ezt biztosan állíthatom.
Még Turienzo után is ment!
Odamentem hozzá, hogy üdvözöljem, mire rám förmedt: “Ma che cosa fai, Miguel Ángel? Megvettétek a játékvezetőt!” (Nevet.) Én meg mondtam neki: “De hát Fabio, egyszerűen nem bírtok velünk!” (Újra nevet.) Garay két góljával fordítottunk, a Madrid részéről Raúl szerezte az első találatot. De nagyon jó mérkőzést játszottunk. Többet lőttünk kapura, mint ők.
Ön és Capello ráadásul nagyon jó kapcsolatban álltak egymással, kölcsönösen megbíztak a másikban…
Én készítettem elő Fabio bemutatkozását! Az első időszakában, az 1996/97-es idényre Lorenzo Sanz szerződtette. Az egész úgy kezdődött, hogy a néhai Carlos Uriarte, aki nagyon jó barátságban volt Lorenzóval, megkérdezte tőlem, amikor éppen a Madrid Juvenil C csapatához kerültem, hogy szerintem kit kellene edzőnek kinevezni. Azt mondtam neki: “Nézd, Arsène Wenger vagy Fabio Capello.”
Nem sokkal később Carlos odajött hozzám: “Figyelj, felhívjuk a San Sirót, hiszen Capello a Milannál dolgozik, hátha…” És képzeld, felvették a telefont! Sőt, maga Capello jelentkezett! Carlos elmondta neki, hogy a Real Madrid érdeklődik iránta, Fabio pedig megkérdezte, hogy ez valóban komoly lehetőség-e. Egyelőre ennyiben maradtak. Carlos később jelezte Lorenzónak, hogy Capello megszerzése lehetséges. 1996 márciusában jártunk, és így kezdett körvonalazódni az igazolása.
Az a Racing – Real Madrid mérkőzés a büntetők miatt vitatott volt. Mit gondol a VAR-ról?
Alapvetően jó dolog, de nem lehet mindent az értelmezésre bízni. Ha minden értelmezés kérdése, akkor ide-oda mozgathatod a mércét. És az emberben felmerülhet, hogy a játékvezető ravaszul manipulálja a döntéseit. Ha kezezés, akkor kezezés. Ha nem, akkor nem. Mindig ugyanazt a mércét kellene alkalmazni. És a lesek? Mivel szerzik a gólokat? Kilencvennyolc százalékukat fejjel vagy lábbal. A világbajnokságon szerzett 298 gól közül mindössze kettő született más testrésszel: az egyik mellkassal, a másik egy kipattanó labdából, térddel. Mi értelme érvényteleníteni egy gólt azért, mert valakinek a válla vagy a térde egy kicsit előrébb van?
Talán manapság még több a vita, mint régen, hiszen sokkal több kameraállásból láthatjuk az eseményeket…
És ott van a lassítás is. Az mindent eltorzít. Úgy tűnik, mintha valakit megöltek volna, aztán kiderülhet, hogy csak felületes kontaktus történt. Nézzük a minapi, Diomandé elleni talpalást. Lassításban úgy látszik, mintha teljesen rátapostak volna a lábára. Elsőre még Diomandé sem érzékelte így…
Visszatérve 2007-re: hogyan készült fel a Racing egy ilyen mérkőzésre?
A játékosok motivációja rengeteget segített. Volt egy világosan kialakított játékstílusunk, amelyet mindenki magáévá tett. Szerényebb csapat voltunk, de futballozni akartunk. Hátulról építettük a támadásokat, amikor lehetett, magasan letámadtunk… És a játékosok a nagycsapatok ellen is ezt akarták csinálni. Nem megfélemlítve léptek pályára. Tudták, hogy képesek vagyunk versenyre kelni az ellenféllel.
Azért Žigić és Munitis önmagukban is elég félelmetes párost alkottak…
Képesek voltunk kombinációs játékra, felépített támadásokra, de közvetlenebb futballra is. Egy olyan csatár, mint Žigić, illetve olyan gyors, éles játékosok, mint Óscar Serrano, Scaloni vagy Munitis, mindezt lehetővé tették. Colsa és Vitolo pedig ott voltak a lecsorgó labdákra. Rengeteg lehetőségünk volt.
Nagyobb ismertséget hozott önnek a Madrid legyőzése?
A Real Madrid vagy a Barcelona legyőzése mindig nagy visszhangot vált ki. Egyszer Rómában jártam a feleségemmel, a Piazza Navonán. Beültünk egy kávézóba, ahol a pincér azt mondta nekem, hogy látta a Real Madrid–Racing mérkőzést. A feleségem erre megszólalt: “Ő volt az edzőjük.” A pincér pedig felkiáltott: “Ma che cosa fai!” (Nevet.) Micsoda véletleneket produkál az élet!
Javier Aguirre azt mondja, egy nagy győzelem után megiszik egy whiskyt. Miguel Ángel Portugal hogyan ünnepel egy ilyen sikert?
Elmentünk vacsorázni a santanderi Sacacorchos étterembe. Ez adja az igazi elégedettséget. Egy pohár bort azért megittam. Általában nem szoktam inni, de akkor igen. Ilyenkor büszke vagy arra, hogy a játékosaid büszkék lehetnek önmagukra. Óriási elégedettség. Az öltözőben is látod rajtuk: “Mester, megcsináltuk!” Szembeszálltunk egy olyan csapattal, amelynek határozott identitása és kialakult játékstílusa volt. Egy ilyen győzelemnek nagyobb a visszhangja, de egyébként is nagyon veszélyes csapat voltunk.
Úgy látta, hogy az a Real Madrid képes lesz megnyerni a bajnokságot?
Túlságosan kötöttnek, merevnek láttam a Madridot. Nem tudtak igazán felszabadultan futballozni. A Sardineróban nehezen alakították ki a játékukat. Nagyon pragmatikus csapat volt, ahogyan Fabio csapatai általában. 4–4–2-es védekezés, Emerson és Diarra kettős szűrőként, elöl pedig Raúl, Higuaín és Robinho tehetsége…
Robinhót bizonyára már akkor is figyelte, amikor a Real Madrid játékosmegfigyelőjeként dolgozott.
Persze. Már gyerekként láttam a Copinhán, a brazil utánpótlástornán. Ahogyan sok más játékost is.
Ennyire különleges volt?
Nagyon. Egészen másfajta képességei voltak, mint például Viníciusnak. Vinícius elsősorban azzal veszélyes, hogy nekimegy a védőnek, Robinho viszont a fantáziát és a technikai virtuozitást képviselte.
Nem szeret saját érdemeivel dicsekedni, de biztosan voltak még fiatalok, akiket ajánlott a Real Madridnak…
(Mosolyog.) Neymart és Coutinhót is megfigyeltük, és mindketten szerepeltek az ajánlásaink között. A jelentéseknek valahol még meg kell lenniük. Kroost tizenhat évesen láttuk, akkor támadó középpályásként futballozott. Egyszer mondtam is neki: “Valahol megvannak még a megfigyelői jelentéseim rólad!” Modrićot is figyeltük. Amikor elkezdte a pályafutását, még vékonyabb, gyengébb testalkatú játékos volt. Angliában aztán rengeteget fejlődött, nagyon jót tett neki. Mindketten támadó középpályások voltak, de a fejlődésük során egyre hátrébb kerültek a pályán. Velem is ugyanez történt. Én második csatárként kezdtem. És Sergio Canalesszel is hasonló volt a helyzet.
Akinek ön adott lehetőséget a Racingnál töltött második időszakában.
Így van. Már az ifjúsági éveiből ismertem, még abból az időszakból, amikor a Real Madrid szakmai igazgatójaként dolgoztam. A Racingnak nagyon erős utánpótlása volt: Badía, Pinilla, Jairo, Canales… Mindannyiukat ismertem. Amikor visszatértem a Racinghoz, már az első napon kijelentettem: “Sergiót magam mellett akarom tudni.”
Nem is habozott.
Nem. A jó játékosok maguktól alkalmazkodnak. Arra is emlékszem, hogy Munitis volt Canales táplálkozási tanácsadója. (Nevet.) Megmondta neki, mit egyen, mekkora mennyiségeket mérjen ki… Mostanában mindenki a táplálkozástudományról beszél, de ő már akkor jóval megelőzte a korát. Soha nem láttam még valakit, aki ilyen tudatosan foglalkozott volna a testével. Canales nagyon sokat tanult tőle.
Büszkeséggel tölti el, amikor azt látja, hogy sok korábbi játékosa edző lett?
Nagyon sokan. Még Unai Emery is, aki akkoriban a Toledóban játszott. Amikor a Castillát edzettem, balhátvédnek szerettük volna leigazolni. Nem is tudom, végül miért nem jött össze. Scaloni is ott van, Regragui pedig a Racingnál játszott nálam. Folyton a nyomomban volt, reggelente kérdezgette, hogy aznap mit fogunk csinálni.
Ha már az ajánlásoknál tartunk: a 2007-es, 2–1-es mérkőzés mindkét gólját szerző játékost is ajánlotta a Madridnak, még mielőtt a Racinghoz igazolt volna.
Akkoriban az argentin U20-as válogatottat figyeltem, amely elképesztően erős csapat volt: Garay, Agüero, Messi… Csakhogy Messi a Barcelonában játszott.
Leót tehát lehetetlen volt megszerezni?
Hát… Volt egy pillanat, amikor talán meg lehetett volna próbálni. A 2000-es évek elején, egészen pontosan 2001-ben még nem volt profi szerződése a Barcelonával, és a hosszabbítása sem haladt megfelelően. Egy hozzá közel álló személy felajánlotta őt a Real Madridnak. Nem tudom, igaz volt-e, vagy sem, de a klubhoz eljutott az információ, hogy meg lehetne próbálni megszerezni. Felmerült a lehetőség. Nem akarták tönkretenni a Barcelonával fennálló kapcsolatot, de történt valamiféle közeledés. Bár úgy gondolom, hogy a kölcsönös tisztelet miatt végül akkor sem lépték volna meg.
És Žigićet soha nem ajánlotta a Madridnak?
Amikor huszonhárom-huszonnégy éves volt, már láttam játszani, és meg is említettem a nevét. De akkor a Castillához gondoltam volna…
Később, amikor már az első csapat szakmai igazgatója volt, nem vetődött fel újra?
Ő nagyon sajátos edzői elképzelésekhez illett volna. Én például szívesen dolgoztam volna vele. A Valenciához került, és ott nehézségei voltak. De nem csupán a magassága jelentett előnyt, lábbal is jól futballozott. Nagyszerű ember. A mai napig azt mondja nekem, hogy én vagyok a “futballapukája”. (Nevet.)
Térjünk át a jelenre, hiszen tudjuk, hogy továbbra is nagyon figyelemmel követi az eseményeket. Hogyan látja a Real Madridot?
Tetszik, amit Mourinho csinált. Általában, amikor egy edző új csapathoz érkezik, először a meglévő játékosokra épít, és figyelembe veszi a korábbi hierarchiát. Mourinho is kipróbálta a játékosokat, de ha az eredmények nem megfelelőek, világos az üzenet: “Nem én teszlek ki a csapatból. Te saját magadat játszod ki onnan.” Általában mi is így szoktunk eljárni, amikor új helyen kezdünk dolgozni. Lépésről lépésre haladsz. Ha a játékosok megfelelően reagálnak, rendben. Ha nem… Mourinhónak bizonyára már az elején nagyon világos elképzelése volt. De közben folyamatosan vizsgálta a játékosok teljesítményét. És hát milyen elképesztő kerete van…
Nem hiányzik ebből a csapatból egy igazi karmester, egy futballagy?
Nem. A Real Madrid minden játékosának van futballagya. Ha nem rendelkeznének azokkal az adottságokkal, amelyek egy Real Madrid-játékostól elvárhatók, nem futballoznának ott. Van, akinek jobb a rúgótechnikája, másnak kevésbé. Valverde lába nem olyan, mint Bernardóé, de éppen azért van ott az edző, hogy tudja, az elképzeléseihez melyik játékos képességeire van szüksége.
A Real Madrid az a klub, ahol a legfontosabb megnyerni az öltöző bizalmát?
Ez alapvető. Mindig is az volt. A Real Madridnál, ha nem tudod megfelelően kezelni az öltözőt, távoznod kell. Rendkívüli diplomáciai érzékre van szükség, mert annyi az ego, annyi a kiváló futballista, és közülük sokan úgy gondolják, hogy nem kapják meg a nekik járó lehetőséget… Mindezt kezelni kell. Azok az edzők, akik igazán nagy sikereket értek el, talán éppen ezeknek az egóknak a kezelésével tettek többet a csapatért, mint magával az edzésmunkával. Az ilyen kaliberű játékosoknak ugyanis viszonylag kevés segítség is elegendő ahhoz, hogy megnyerjenek egy mérkőzést.
Fontos számukra, hogy érezzék: az edző megérti őket?
Azt kell érezniük, hogy az edző igazságos. És tudni kell, hogy mit, mikor és kinek mondasz. Nem ugyanúgy kell beszélni például Valverdével és Viníciusszal. Ahogyan a Racingnál sem ugyanúgy kellett bánni Munitisszel, mint más játékosokkal. Az edzőnek tudnia kell, mikor kell magyarázatot adnia, és mikor nem. Ha a pálya mellett nem kell semmit mondania, az jó jel. Ha viszont sokat mozog, hadonászik a kispadnál, az azt jelenti, hogy a játékosok nem értették meg, mit akar. Az ideális edzőnek nincs szüksége látványos gesztusokra. A kulcs az, hogy egyetlen pillantás is elegendő legyen.
Befejezésül: mit érez, amikor meglátja azt a régi címlapot, és arra gondol, hogy máig ön az utolsó Racing-edző, aki legyőzte a Real Madridot?
Büszkeséget. Szép dolog, hogy az emberek emlékeznek ezekre a pillanatokra. Három nagyszerű idény volt, nagyon élveztem őket. A legszebb pedig az, amikor szeretettel emlékeznek vissza rád.
